Júniusban történt
- Részletek
- MIHANCSIK ZSÓFIA
- 2009. július 21. kedd, 02:00
- 2009. július - Mozgó Világ
Júniusban mindenekelőtt az történt, hogy végeztem egy rettenetes nehéz könyv rettenetesen nehéz fordításával, de ez magánügy. Ami nem az: hogy a szerző, bizonyos Alain Badiou nevű francia filozófus azt mondja ebben a könyvben, hogy nem az emlékezet és az emlékezés (nagy évfordulós ünnepségek és társaik) akadályozza meg, hogy a történelmi bűnöket és hibákat újból elkövessük a jelenben, hanem a folyamatos gondolkodás. Azt is mondja, hogy a gondolkodás akadályát ma, sok minden más mellett, az emberi jogok szélsőséges, szólamszerű és makacs túlhajtása jelenti, ami nem mellesleg annak a szabadságnak a biztos felszámolásához is vezet, amelynek védelmében kitalálták őket. Arról nem mond semmit, hogy érdemes-e ebben a tárgykörben (vagy bármelyik másikban) ugyanazt az érvrendszert újból és újból előadni – tehát nyilvánosan gondolkozni róla –, mindaddig, amíg érdemben – vagyis más nyilvánosan előadott és adekvát, tehát rá vonatkozó érvrendszerrel – nem cáfolták meg. Valószínűleg nem, hiszen az a gondolkodás, amely elszigetelt marad, nem generál más gondolkodási folyamatokat, így legfeljebb a gondolkodó egyént boldogítja, közösségi felismerések-értelmezések megszülésére nem alkalmas.
Ezért aztán nincs is igazán kedvem újra megtárgyalni, így magamban, azt a nagy bajt, amely sokak számára most, az európai parlamenti választások után vált először nyilvánvalóvá, mert kézzelfoghatóvá: a gyűlöletre uszító beszéd teljes szabadságát Magyarországon. Unom már önmagamat, hiszen ez 2002-től állandóan visszatérő témája volt egykori rádiós műsoromnak, a Hétzárónak (lásd például Mozgó Világ, 2003. május), és minden, szerintem fontos alapérvet előadtam már ez ügyben a Mozgó Világ 2008. februári számában. Legfeljebb újabb képtelen leltárt készíthetek ebben az írásban arról, hogy milyen mérhetetlenül felelőtlen, sokszor aljas, sokszor cinikusan számító, sokszor ostoba magatartások és elképzelések akadályozzák meg, hogy a történelemben már annyiszor intézményesített embergyűlölet (és előbb-utóbb emberpusztítás) elé végiggondolt és hathatós, közmegegyezésen alapuló jogi-politikai gátakat emeljünk.
A tavalyi Mozgó Világ-írásban is azzal kezdtem, amivel most szeretném: hogy a szólásszabadság gyakorlatilag teljes korlátozhatatlanságát a magyar alkotmányos-jogi-jogalkalmazási gyakorlatban és az értelmiségi közvélekedésben a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság (AB) alakította ki, szívósan és módszeresen, ellentmondást nem tűrő érveléssel és autoritással, 1992-től kezdve. Az elvi ellenvetéseimet nem írom le ismét, csak röviden a felfogás lényegét. A Sólyom vezette alkotmánybírósági értelmezések (ennélfogva a későbbiek is) mind abból – az amúgy roppant nemes – feltevésből indultak ki, hogy a jellemzően toleráns és szabad társadalom kialakulásának előfeltétele, hogy minél többféle beszéd jelenjen meg a nyilvánosságban, és majd a nemkívánatos beszédmódok hathatós bírálata, a velük szemben felsorakoztatott érvek, az általuk kiváltott társadalmi megmozdulások és fellépések kialakítják a közösség egészséges önvédelmi reflexét és stabil értékrendjét, így végül a közvélekedés ereje majd elszigeteli az embergyűlölőket, utálatossá teszi eszméiket és mozgalmaikat. Semmi szükség tehát állami fellépésre és büntetőjogi szankciókra a gyűlöletkeltő beszéd ellen (és ha mégis van rá lehetőség, csak társadalmilag is, jogilag is megfoghatatlan, értelmezhetetlen helyzetekben van az alkotmánybírósági álláspont szerint), aki mégis ilyesmit követel, az a szintén utálatos „paternalista felfogás” híve, mondja az AB.
A mai jogi-politikai-értelmiségi gondolkodás van annyira doktriner, hogy fel sem merül benne, időről időre az örökérvényűnek hitt nemes elvek is felülvizsgálatra szorulnak, úgy általában és öncélúan is, pusztán az önellenőrzés kedvéért, ha másért nem, azért, hogy megbizonyosodjunk róla, az az átkozott valóság nem éppen az elveinkkel ellentétes gyakorlat kialakítására használja-e fel naiv jóhiszeműségünket (pedig milyen pontosan tudják ezt akkor, amikor a Rákosi-rendszerbeli magyar értelmiségiek tisztánlátását kérik számon, akik elmulasztották észrevenni, hogy egy embertelen diktatúra rendezkedik be, saját baloldali-humanista hiteiket gátlástalanul kihasználva). De hogy a sokasodó riasztó jelek láttán sem jut eszükbe, hogy talán ők maguk is okai a riasztó jelzések megjelenésének, az nem egyszerűen doktrinerség, hanem bűnös elbizakodottság, felelőtlenség és mélységes korlátoltság.
Ennek a magatartásnak a Magyar Köztársaság elnöke, tisztesség ne essék szólván, az állatorvosi lova. Ugyanis az elmúlt években ő maga bizonyította be, mennyire komolytalan és tarthatatlan a saját akkori érvelése, a jogalkalmazás szempontjából éppúgy, mint a társadalomformálás szempontjából. Pedig Sólyom László nem akármilyen pozíciót szerzett ahhoz, hogy saját alkotmánybírói elképzeléseinek működőképességét a gyakorlatban bizonyíthassa. A náci beszéd, a fajgyűlölők különféle szervezkedései ellen, a rasszista szélsőségeseket támogató napi- és hetilapok, honlapok, televízióműsorok ellen, a minden bizonnyal rasszista indítékú bűncselekmények elkövetése és felderítetlensége ellen, a rendőri-ügyészi-bírói jogalkalmazás passzivitása és struccpolitikája ellen már ezerszer, és ha kell, minden nap szót emelhetett volna a köztársasági elnöki székből. Ő ezzel szemben, ha egyáltalán megszólal, csak felszólításra, sürgetésre teszi (természetesen nem a politikai pártokéra, „politikai pártok indíttatására, még kevésbé felszólítására, sosem szólaltam meg, sosem cselekedtem, és nem is fogok”), és akkor is inkább titkára vagy emelkedett hangú, senkihez el nem jutó közlemények vagy levelek útján beszél. Ha meg magától, annál rosszabb. Olyankor ugyanis többnyire saját pozíciójának értelmezését végzi el. Elítéli „a félelemkeltésre alkalmas rendezvényeket, és a félelemmel való manipulációt is”, értsd, a magyar újnyilasokat éppúgy, mint a kormánypártokat és a kormányfő Gyurcsány Ferencet, mert hangot adnak ellenérzésüknek, és ezt nyilván nem tehetik más okból, mint undorító haszonszerzési céllal. Vagyis a köztársasági elnök nem fog össze azokkal a politikai pártokkal, amelyek fellépnek a rasszizmus ellen, nehogy csorba essen féltve őrzött látszatfüggetlenségén, ami szemmel láthatóan fontosabb neki, mint hogy maga is részt vegyen abban a folyamatban, amelyet alkotmánybíróként még remélt és üdvösnek tartott. Sőt, néhány héttel később (2007. szeptember 10-én) már azt mondja az Országgyűlésben: „Most azonban, amikor a radikális jobboldaltól való félelem napirendre került, tisztázni akarom, hogy a veszély eltúlzását, és ezzel a félelem növelését káros manipulációnak tartom, és elítélem.” Vagyis már csak a veszély eltúlzását, azaz a „radikális jobboldaltól” való félelemkeltést tartja elítélendőnek. A Magyar Köztársaság elnöke tehát azt üzeni a magyar parlamentből az ország népének, ne higgyenek abban, hogy a szélsőjobboldal, a rasszista beszéd, a nyilas eszmék, egyenruhák, magatartások, megoldási módok valóban veszélyesek, ellenben vigyázzanak, mert akik ezt állítják, azok ki akarják használni őket. Hát ez igazán hatékony módja annak, hogy meggyőzze a magyar társadalmat arról: „amit jogilag nem lehet szankcionálni, azt politikai és erkölcsi téren nem kell elviselni.”
De nemcsak saját egykori elvárásainak nem felel meg a volt alkotmánybírósági elnök. Ma ott tart, hogy korábbi, ma már tarthatatlan alkotmánybírói érvelésének védelmében egyenesen megtéveszti a közvéleményt. „Sok országban masíroznak szélsőségesek, működnek pártjaik; sőt van, ahol szörnyű bűncselekményeket követtek el, felgyújtottak zsinagógákat és a bevándorlók szállását – és mégis, mindezek ellenére nem kételkedik senki ezen országok demokratikus jellegében, és föl sem merül, hogy az megváltozhatna. Azért van ez így, mert ezekben az országokban az alkotmányos alapok szilárdak, nagy tekintélyük és általános támogatottságuk van, a hatóságok pedig következetesen a szabadságjogok javára döntik el a dilemmát: az alapjogok általános uralma és csorbítatlansága megéri az esetenként keserves tűrést is. A magyar Alkotmánybíróság kezdettől fogva ezen az úton jár” – mondta ugyanebben a beszédében. Ez egyszerűen hazugság. A sokszor hivatkozott Franciaországban nemcsak az segített elszigetelni a szélsőjobboldali Le Pent és pártját, hogy a bal- és a jobboldal első számú politikusai együtt vonultak, több százezres tömeg élén, Párizs utcáin a rasszizmus, az antiszemitizmus ellen tiltakozva. Nemcsak az, hogy Jacques Chirac, ez az igazán minden hájjal megkent jobboldali politikus egyszerűen, ám hangsúlyosan nem állt szóba a szélsőjobboldal vezetőivel, és minden lehetséges módon, hosszú éveken át, egyértelműen jelezte, mire tartja őket. Hanem az is, hogy a francia büntető(!)bíróságok az elmúlt évtizedekben ítéletek sokaságát hozták, például Jean-Marie Le Pen ellen, rasszista, gyűlöletkeltő, uszító beszédei miatt. Például tavaly februárban, amikor is a párizsi büntetőbíróság első fokon három hónap felfüggesztett börtönre és tízezer euróra büntette Le Pent, a következő mondat miatt: „Franciaországban a német megszállás nem volt különösebben embertelen, még ha voltak is melléfogások, de hát ez elkerülhetetlen egy 550 ezer négyzetkilométeres országban.” A francia büntetőtörvénykönyvben ennek a mondatnak a minősítése: háborús bűnök apológiájában való cinkosság, illetve háborús bűnök vitatása. (Aki nem értené: Franciaországban a véleménynyilvánítás szabadságának tisztelete nem arról ismerszik meg, hogy bárki bármit dicsőíthet és bárki bármit vitathat.) Ráadásul a francia bíróságok nem alakíthatják úgy a gyakorlatukat, hogy egy létező büntetőjogi tényállásról egyszerűen nem vesznek tudomást az ítélkezési gyakorlatukban, mint teszik ezt a magyar bíróságok, mert az Alkotmánybíróság volt elnöke szerint az alapjogok csorbítatlansága megéri a keserű tűrést is.
Ugyancsak tavaly februárban történt, hogy Amiens-ben egy éjszakai bárból öt embert állított elő a rendőrség „nyílt rasszista gyűlöletkeltés miatt”, mint arról másnap a főügyészhelyettes beszámolt a sajtónak. „Sieg Heil”-lel állítottak be a bárba, majd antiszemita és xenofób megjegyzésekkel folytatták. Érdekes módon sem a francia köztársaság jobboldali elnöke, sem az Alkotmánybíróság elnöke nem tiltakozott az őrizetbevételük ellen, nem emelt szót „következetesen a szabadságjogok javára”, sőt a jobboldali kormány belügyminisztere „felháborodásának” és „elítélésének” adott hangot, arra kérve a hatóságokat, hogy a legnagyobb szigorúsággal vizsgálják ki az ügyet, mert „a rasszizmus és az antiszemitizmus minden formája abszolút elítélendő”.
De hogy a magyar köztársasági elnök által jól ismert Németországból is hozzak egyetlen kiragadott példát a sok közül (ugyanebben a 2007-es beszédben mondta Sólyom: „Hosszú ideig éltem Németországban, ahol szélsőjobb jelenléte különösen érzékenyen érint mindenkit. Az emberek elutasítással, tiltakozással reagáltak, és aggódtak az ország nemzetközi megítélése miatt. Félelemmel azonban nem találkoztam.”). Az MTI jelentette 2008. január 14-én: „Antiszemita uszítás miatt egy mannheimi bíróság hétfőn három és fél évi börtönbüntetésre ítélt egy ügyvédnőt, aki korábban egy német holokauszttagadót védett. A mannheimi körzeti bíróság az ügyvédnőt öt évre eltiltotta hivatásának gyakorlásától is. A bírói testület elnöke az általánosan elfogadhatatlan emberi magatartást, illetve történelemszemléletet rótta fel az ügyvédnőnek, a zsidók elleni gyűlöletkeltéssel vádolva őt. […] Az ítélet indoklásakor a bírói testület vezetője rámutatott: fennáll a veszélye annak, hogy az ügyvédnő újabb uszító bűncselekményeket követhet el, s a nyilvánosságot meg kell védeni revizionista nézetek terjesztéstől.” Ha tehát félelemmel nem találkozott Sólyom László, annak az is oka lehet, hogy a német állam tudja, „ha egyszer elvonta a sértettek önvédelmi lehetőségét, köteles a sértettek helyett eljárni. […] A sértetti csoport számára a jogalkotás a »melletted állunk« jelzést adja, a többségi társadalom számára pedig kijelöli a megengedett értékek körét. A rasszizmus kérdésében az államnak joga és kötelessége állást foglalni” – az idézet Sajó Andrástól való, lásd Mozgó Világ, 2008. február. Nem igaz tehát az, amit Sólyom állít, hogy „a hatóságok pedig következetesen a szabadságjogok javára döntik el a dilemmát: az alapjogok általános uralma és csorbítatlansága megéri az esetenként keserves tűrést is.” Nem éri meg. Nem éri meg absztrakt, életidegen elvek nevében emberpusztító gondolatok akadálytalan fertőzésének kitenni egyetlen társadalmat sem. Legalábbis két, igazán fejlett demokrácia szerint, amelyek egyike ráadásul a szabadságjogok őshazája.
„De ha nincs, és nem fenyeget fasizmus, mi van, és mi fenyeget Magyarországon? – tette fel a kérdést említett beszédében a magyar köztársasági elnök. – A szakkifejezést használva: a radikális jobboldal van jelen, pártokkal, mozgalmakkal, és látványos akciókkal. Szervezett jelenléte folyamatos a rendszerváltás óta, vagyis mióta a jogállam ezt lehetővé tette. Hasonló a helyzet Európában az ötvenes évektől kezdve, a mintának tekintett demokratikus államokban is.” Másfél évvel később, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak azt nyilatkozza, hogy bár Magyarországgal kapcsolatban sokszor neonácikról és fasisztákról beszélnek, hazánkban csak radikális jobboldalról, illetve annak megmozdulásairól lehet szó. A Magyar Gárdáról azt mondja, a szervezet egyrészről ártalmatlan, másrészt sokak számára fenyegetést testesít meg. "Habár a gárda soha nem alkalmazott fizikai erőszakot, és soha nem beszélt a romák kisebbrendűségéről rasszista értelemben, rendkívül ártalmas a társadalmi légkörre, ha a cigánybűnözés ellen, a falusi lakosság védelmezőjeként lép fel". Majd az MTI tudósítása szerint megjegyezte: míg Magyarországon két-három százalékos a radikális pártok támogatottsága, több európai országban ennél sokkal magasabb.
Haladjunk az állításokon visszafelé. „Az eredmény világos és kétségbevonhatatlan, nyilván nagyon sokan fogják magyarázni, lehet is magyarázni, van min elgondolkodni.” Ezt a június 7-ei európai parlamenti választás estéjén mondta Sólyom László, már a 15 százaléknyi Jobbik-szavazó ismeretében. Hogy ő hogyan magyarázta az eredményeket, elgondolkozott-e rajtuk, és mire jutott, arról fogalmunk sincs. Nem mondta el sem a néphez intézett leirat, sem beszéd, sem interjú formájában (sem a Heti Válasznak, sem a FAZ-nak). Pedig érdekes lenne olvasni, hogyan magyarázza fél évvel korábbi farkasvakságát (2-3 százalék) és saját felelősségét a Magyar Köztársaság elnöke a tekintélyes német konzervatív lapnak.
Aztán: hogy „a gárda soha nem alkalmazott fizikai erőszakot”, ezt egyrészt csak a múltra vonatkoztatva jelenthetjük ki (persze a jövőre nézve is megtippelhetjük, ugyanúgy, ahogy a 2-3 százaléknyi radikális szavazót tavaly decemberben), másrészt éppen azért nem tudhatjuk, mert az AB összes, a gyűlöletkeltés büntethetőségéről szóló állásfoglalásában a bűncselekménnyé nyilvánítás feltételévé a „clear and present danger” elvét tette, hogy tudniillik annak a veszélynek, amelyet a gyűlöletbeszéd felidéz, azonnalinak és nyilvánvalónak kell lennie (tudom, hogy Szabó András, akkori alkotmánybírósági előadóbíró erre másként emlékszik, bizonyára igaza van, de ez nem változtat azon, hogy másfél évtizeden keresztül senki sem lépett fel az ellen, hogy a jogász szakma és a magyar igazságszolgáltatás így értelmezze az AB-állásfoglalást). Józan ésszel belátható, hogy ez a kritérium nem teljesíthető, egészen addig, amíg a Magyar Gárda valamelyik tagja cigányt nem öl (vagy legalábbis egy rasszista szónoklat közvetlen hatására megölhető cigány keresésére nem indul, mert ha megöli, az már másik tényállás), vagy amíg Morvai Krisztina „zsidófarkincák” levágására nem ad utasítást valamelyik nagygyűlésén a híveinek (és azok el nem kezdenek a környező nadrágokban turkálni, de ha már vágnak is, az megint más tényállás), vagy amíg Budaházy úr „Fegyverbe” című felhívására ott helyben lőni nem kezdenek a hívek (de csak a levegőbe, mert ha parlamenti képviselőkre is, rendszerdöntés címén, az újfent más tényállás). Azt sohasem fogjuk tudni bizonyítani, hogy van-e összefüggés Fehér Péternek, a Magyar Gárda szónokának Miskolcon, február 1-jén elmondott beszéde (lásd Mozgó Világ, 2009. március) és a február 28-ai tatárszentgyörgyi gyilkosságok között. Ha a magyar rendőrség egyszer netán elfogja a tettes(eke)t, akkor sem lesz bizonyítható. De megint csak józan ésszel nagyon is belátható, hogy a nyilvános rasszista, gyűlöletkeltő beszéd azzal, hogy tudatosan lebontja a gondolkodásbeli-verbális-erkölcsi gátakat – jogiak, ugye, nincsenek használatban –, ma még csak néhányakat, de előbb-utóbb sokakat, a fizikai erőszakra, az önbíráskodásra vagy egyszerűen csak a tevékeny indulatkiélésre fog ösztönözni.
Aztán: annak a köztársasági elnöki állításnak a cáfolatára, hogy a gárda „soha nem beszélt a romák kisebbrendűségéről rasszista értelemben”, azt hiszem, egyetlen szót sem érdemes vesztegetni. Beszélt róla, sőt beszél róla a gárda, és folyamatosan beszél róla az anyaszervezet, a Jobbik. Úgy látszik, a köztársasági elnök már azt is elfelejtette, hogy épp egy évvel korábban, Kállai Ernőnek, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának címzett válaszlevelében maga írta le: „A Jobbik egyik szónoka negatív tulajdonságokat etnikai, faji vagy biológiai meghatározottsággal kötött össze”, illetve hogy „A radikális jobboldal az antiszemitizmus mellett Magyarországon sajátos vonásként cigányellenes is. A Magyar Gárda december 9-i felvonulása kifejezetten cigányellenes tüntetés volt.”
Hogy „hazánkban csak radikális jobboldalról, illetve annak megmozdulásairól lehet szó”, ezért helytelen, hogy sokan neonácikról és fasisztákról beszélnek, Sólyomnak ezt az állítását őszintén szólva nem értem. Debreczeni József szerint: „A politikai párt mellett működő félkatonai szervezet a két világháború közti totális mozgalmak eszköze volt. A Jobbik (a külsőségek félreérthetetlenek) a nyilas rohamosztagok reinkarnációjaként hozta létre a magáét.” A „nyilas”, „náci”, „fasiszta” leíró kategória, a dolog néven nevezése. Ha Sólyom László másként látja, talán megindokolhatná az álláspontját. Nem elég a nyílt antiszemitizmus és a rasszizmus? Nem elég, hogy emberek faji-politikai alapú megfélemlítése jószerével mindennapos, megalázása úgyszintén? Nem elég a magyar faj felsőbbrendűségének állandó hangoztatása („nem magyarnak” nyilvánított honfitársainkkal szemben is)? Mikor csap át a radikális jobboldaliság „nyilas típusú” mozgalmakba és akciókba? Akkor, amikor vállaltan, nyilvánosan és tudatosan, faji és politikai alapon, embereket kezdenek ölni? Ténylegesen, és nemcsak kísérletképpen, mint eddig, a molotovkoktélok tucatjaival?
Sólyom László ezek szerint jól érzi magát abban az országban, ahol a kurucinfo nevű, többszörösen náci honlapon bőröndöt kínálnak a „zsidó párt” (az SZDSZ) holdudvarának és tagjainak a meneküléshez – és az árát is megszabják: (nem baj, ha fogformájú) arany, de lámpaernyő-készítésre alkalmas emberi bőrt is elfogadnak, és két bőrönd vásárlása esetén Zyklon B-gázt adnak ajándékba –, mert ezen egészségeset el lehet vitatkozgatni, hogy nőjön az öntisztulás meg a védekezőképesség. És szó nélkül tudomásul veszi, hogy az ügyészség csak hivatalos bejelentés alapján indítana eljárást a honlap ellen. Hivatalból is indíthatnak ugyan, mondja az ügyészségi szóvivő, de ezt olyankor szokták, ha például a bíróságon valaki hamis tanúvallomást tesz. Hát tényleg: a jogállam védelme mindenek felett! És a független bíróságé meg a pártatlan ügyészségé! Mind a feladatuk magaslatán állnak. Sólyom László okkal büszke rájuk. (Megjegyzés: a holokauszttagadás büntetése szerintem önmagában semmit sem ér. A holokauszt tagadása csak szimbolikus megjelenése a mérgező fajgyűlöletnek. Amíg a rasszista, antiszemita, xenofób gyűlöletre uszító beszédet nem szankcionálja egy közösség, addig a holokauszttagadást sem érdemes. Az előbbi példánál maradva: a bőröndös-lámpaernyős-ZyklonB-s aljanép nem tagadja, éppen hogy elismeri – és helyesli – a holokausztot.)
Ezek után csak egyetlen kérdésem maradt: hogy a Sólyom vezette Alkotmánybíróság 1992-es hitvallásának megfeleljünk, kinek kellene ma a rasszista beszélőkkel szemben a „közvéleményt és a politikai stílust formálni”? Ha a „a gyalázkodásra bírálat kell hogy feleljen”, kik lennének a bírálók? Láttuk, Sólyom László erre nem alkalmas. Pedig összefoghatna Tarlós Istvánnal, a Fidesz fővárosi frakcióvezetőjével, aki „Szebb jövőt” köszöntéssel búcsúzik azon az új választások kiírását követelő tüntetésen, amelyen a Fideszt támogató civil szervezetek mellett a Jobbik és a Magyar Gárda aktivistái is részt vettek, majd még csak nem is mentegetőzik, hanem pökhendi cinizmussal a magyar nyelvről értekezik. Összefoghatna Stumpf Istvánnal, a Fidesz független politológusával, aki szerint hiba összekeverni a Jobbikhoz köthető szélsőségeket és a párt által képviselt nemzeti radikalizmust (a trianoni határoknak a porba kell hullaniuk, és a következő évnek a „cigánybűnözés” eltörléséről, a hazaáruló médiumok felszámolásáról kell szólnia, mondta Szegedi Csanád alelnök, újdonsült jobbikos EP-képviselő – hát ez tényleg nem szélsőség, csak nemzeti radikalizmus), és aki szerint a baj akkor történt, amikor a baloldal soha nem látott publicitást biztosított a jobboldali erőnek azzal, hogy tiltakozott ellene (ez is milyen jó kis kádárista gondolkodásmód: a probléma nincs, ha nem engedjük, hogy nyilvánosan beszéljenek róla). Összefoghatna azokkal a fideszes képviselőkkel és Fidesz közeli újságírókkal, akik a Magyar Gárda megalakulásának pillanatától kezdve biztosították a fideszes jelenlétet a Gárda-rendezvényeken. Összefoghatna azokkal a fideszes polgári körökkel, amelyekből a Jobbik vezetői kikerültek. Összefoghatna azokkal a fideszes és független polgármesterekkel, akik a Magyar Gárdát vonultatják saját cigány származású lakóik ellen. Összefoghatna Orbán Viktorral, Navracsics Tiborral, Szijjártó Péterrel, akik alpári beszédmódjukkal tisztították meg a politikai közbeszédet minden kulturális normától, különféle utcai akcióikkal és követeléseikkel meg a politikai közösséget minden jogállami norma tiszteletétől. Összefoghatna Dávid Ibolyával és azokkal a véleményformálókkal, akik szerint most már tényleg a Fideszen a világ szeme, egyedül ő tudja megakadályozni a Jobbik térnyerését. Miután életre segítette, közvetve és közvetlenül támogatta, legitimálta, helyi szövetségeket kötött vele, most megdicsőülhet azáltal, hogy visszaszorítja. (Elképesztő!) Összefoghatna azzal az SZDSZ-szel (ha nem utálná), amely ma már csak a kiüresedett emlékeiből él, és csak annyi rémlik neki, hogy húsz évvel ezelőtt még a szabadságjogok védelmezőjeként kellett nekiindulnia a politizálásnak. Összefoghatna a jogvédőkkel, akik a Sólyom-féle szellemben hosszú éveken át harcoltak a szólásszabadság korlátozhatatlanságáért. Összefoghatna az MSZP-vel (ha nem utálná), amely rosszabbnál rosszabb jogi megoldásokkal kísérletezik, hogy a sólyomi szellemben makacsul ellenálló igazságszolgáltatást rászorítsa a jogszabályok alkalmazására és a gyűlöletkeltő beszéd szankcionálására (kivételesen egyetértek a TASZ-szal: ezt az alkotmánymódosítást, amely most a parlament előtt van, tilos megszavazni! Parttalanná teszi a szabadságjogok korlátozását. De nem értek egyet a TASZ-szal – és Sólyommal és az Alkotmánybírósággal és senkivel – abban, hogy ma is megvan minden jogszabály a gyűlöletkeltő beszéd büntethetőségéhez. Nem igaz, nincs meg! Ők is pontosan tudják, hogy ami van – a Btk. 269. paragrafusa –, az ugyanolyan parttalanul korlátozó, mint a mostani alkotmánymódosítási terv. Ha tényleg valós megoldást akarnak, tán segíteni kéne az MSZP-nek, ha már egyszer képtelen egyedül összehozni egy célnak megfelelő jogi megoldást az elmúlt húsz év gyakorlatának korrigálására). Összefoghatna azzal a szépszámú publicistával, aki a Jobbik megerősödésének okát még ma is a „fasiszta veszéllyel való baloldali riogatásban” jelöli meg, és a „kívülálló” nagyképű érzéketlenségével „zseniálisnak” minősíti azt, ahogyan a Jobbik a cigányellenes hangulatot kihasználta. És összefoghatna azzal a négyszázezer szavazóval, aki a Jobbikban látja Magyarország kívánatos fejlődési irányát (és akiket ma mindenki felment: nem nácik szegények, csak rendet és biztonságot akarnak, mondják. Persze, de ugye majd akkor is ezt mondják, amikor nemcsak a szavazófülkében, hanem a Jobbik aktív talpasaiként is megjelennek ezek a százezrek, és nemcsak az önbíráskodás egyre vadabb formáinak tapsolnak, hanem maguk is lincselni fognak. És nemcsak cigányokat, hanem mindenkit, például a „hazaáruló médiumok” működtetőit. Mert arra talán még emlékeznek a magyar értelmiség kiváló képviselői, hogy az emberellenes ideológiák nevében szervezkedő pártok és tömegek nem szoktak megállni a gyűlölet tárgyául eredetileg kijelölt csoportoknál).
És még egy megjegyzés a végére: én most arról beszéltem, hogyan jutottunk odáig, hogy a kormány(ok) által magukra hagyott, elégedetlen és indulatokkal teli embercsoportok nem a 40-50 százaléknyi passzív szavazó táborába soroltak be, hanem választhattak maguknak – mert volt, lett – egy radikális, rasszista, nyilas indulatokat ébresztgető, gyűlöletekre és gyűlölet vezérelte aktivitásra alapozott politikai alternatívát. Ebből a szempontból Bartus Lászlónál egyértelműbben én sem tudok fogalmazni: „A gyűlöletbeszéd korlátozása nem a szabadság korlátozása, hanem a… védelme. Ahol a gyűlöletbeszédet engedik, ott van vége a szabadságnak. Minden népirtás a gyűlöletbeszéddel kezdődik.”
Megjelenés helye: Mozgó Világ, 2009. július
