rss      tw      fb
Keres

Tisztelgés a tehetség előtt


Tartozom egy írással. Magamnak persze. Írhatnám az Off-ba is, de csak látszólag szól a sportról, mert valójában a magyar állapotokról szól.

Bevezetőként csak annyit, hogy nem vagyok rajongója a Forma-1-es versenyeknek. Családi kötelezettségként kezdtem el nézni évekkel ezelőtt, aztán persze találtam benne olyan mozzanatokat, amelyek odaláncolhatják a versenyszerető embert a képernyő elé, és olyan személyiségeket, akiket szívesen választunk magunknak, ha drukkolni akarunk.

Az ilyen személyiségek egyike nem versenyző volt, hanem versenyközvetítő. Szakkomentátor, ahogy mondják.

Czollner Gyulának hívják. Valamikor a régebbi időkben csöppent be az akkor még egyeduralkodó Palik László mellé a közvetítőstúdióba, és sok, elsősorban Paliktól származó, többször durva, mint ahányszor szellemes nyilvános megpróbáltatáson keresztül nőtte ki magát önálló sportkommentátorrá.

Tudom róla, hogy maga is versenyez (versenyzett?), nyilván évszázadok óta ért az autókhoz, a technikájukhoz és a lelkükhöz, meg a versenyzőkéhez és a versenyekéhez. De ilyen ember valószínűleg több is van. Olyat azonban, aki nyilvánosan, őszintén és magától értetődő természetességgel végigizgul egy versenyt, miközben persze ömlenek belőle a néző számára bennfentesnek számító, mégis közérthetően előadott ismeretek, információk, esélylatolgatások és szakmai megjegyzések, nem ismerek másikat Czollner Gyulán kívül. És olyan embert sem, aki soha, véletlenül sem tolakodott előtérbe változó közvetítőpartnerei rovására, noha minden oka meglett volna rá. Azt hiszem, ha sok néző nem is tudatosította magában, legalább annyira élvezte Czollner Gyula ellenállhatatlan lendületét, minden váratlan mozzanatra felforrósodó, olykor oktávokkal megemelkedő hangját, a lelke legmélyéről, de talán inkább a zsigereiből jövő állandó izgalmat, amelyet a verseny jelentett számára, mint magát a dolgot.

Na hát ez a Czollner Gyula volt az, aki nem kellett a közszolgálati Magyar Televíziónak, amikor átvette az RTL Klubtól a Forma-1-es versenyek közvetítését. Mindenki más kellett, ő nem. Fogalmam sincs, miért nem, nem is érdekel. Az érdekel, hogy megint a középszer győzött. Hogy a magyar média megint bebizonyította, mennyire gyűlöli az egyéniségeket, a személyiségeket, mennyire gyűlöli a profizmust, mennyire gyűlöli a tehetséget, a színvonalat és a teljesítményt, mert középszerű, jellegtelen, érdektelen vagy egyenesen alkalmatlan működtetőinek tömege pontosan tudja, hogy akkor sem lenne képes a Czollner Gyulákéhoz hasonló színvonalat és teljesítményt produkálni, ha még egyszer születne. De ők vannak nyomasztó többségben, és ha valamihez, ahhoz értenek, hogy kicsikarjanak maguknak minden helyet a hozzájuk hasonlók segítségével.

Így aztán ma – a szokás hatalma – megnézem a rajtot, és az első művileg felforrósított, hamis hangnál, tudálékos és okoskodó megjegyzésnél felállok a tévé elől.

És ezzel az írással egyrészt azért tartoztam, mert legalább utólag szeretnék kalapot emelni Czollner Gyula előtt, de azért is, mert egyre kevesebb ilyen esettel fogunk találkozni a jövőben. Ez a fajta kontraszelekció régóta működik a magyar médiában. Alig van már olyan ember, akiért egyetlen sort is érdemes lenne leírni. A másik, a politikai kontraszelekció meg most éli virágkorát. Az alkalmatlanok és a gerinctelenek, egyszóval a teljesítmény nélküliek nagy korszakát éljük. A páratlan és büszke magyar nemzet nagyobb dicsőségére.

(Mihancsik Zsófia)



Lásd még a hvg.hu interjúját Czollner Gyulával: „Az én helyemre biztosan pont volt valaki”



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!