Horthy
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2009. november 16. hétfő, 18:59
„Az egy nagy, szimbolikus esemény volt, és a Demokratikus Charta ellenmegmozdulást is szervezett. A liberálisok nagyon ellenezték ezt a múltba révedést. Ennyi év elteltével viszont, ahogy én is öregszem, már jobban értem, hogy mit érzett Antall József. Azt gondolta, hogy valamit kell kezdenünk Horthyval, el kell valahogy helyezni. Ilyen értelemben nem is volt olyan buta dolog úgy dönteni, hogy el kell temetni.”
1931 - Forrás: Bundesarchiv
Hogy Antall József mit érzett, nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy kormányzásának időszaka, a magyar demokrácia első „próbaévei” a Horthy-korszak reminiszcenciáitól voltak hangosak. Tudjuk, hogy az MDF–KDNP–Kisgazda-koalícióban sokan a Harmadik Magyar Köztársaságot a Horthy-rezsim mintájára szerették volna berendezni. Sőt azt is tudjuk, hogy ez nem egy esetben magának Antall Józsefnek is problémát okozott. Lehet tehát, hogy Antall József a múlttal való szembenézés jegyében döntött Horthy újratemetése mellett, de a történész, amikor múltbeli emberi szándékokat és eseményeket mérlegel, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a közeget, amelyben a szándékok és események megszülettek. Az legalábbis elvárható tőle, hogy ha szubjektíve, „saját öregedésével” ma már jobban érti Antall József érzéseit, „objektíve” történészként ne felejtse el megemlíteni, milyen volt az a politikai közeg, amelyben a Charta-tüntetők és a liberálisok mást éreztek, főleg mástól tartottak, és okkal, mint Antall József.
Arra a kérdésre, hogy a Horthy-korszak látványos kellékei, a fehér ló, a felsőházi képviselők jelmezei, a tolldíszes csendőrök, a sok sallang nem tűnt-e már akkor is nevetséges anakronizmusnak, a történész nem válaszol. Nem mondja azt, hogy: „Bizony nem! Ezek a szimbólumok nem sallangok voltak, hanem a Horthy-féle társadalom- és uralomfelfogás szerves tartozékai.” Nem, Pók Attila megmagyarázza, hogy ezekre a „sallangokra” Horthynak miért volt szüksége. Egyrészt praktikus okokból: Horthy, a „felkapaszkodott kisnemes” így akarta elfogadtatni magát a magyar nemességgel. Ezenkívül azért, mert „egy háborús Európában stabilitást akart adni az országnak”. Hogy egy tekintélyuralmi, mély társadalmi igazságtalanságokat hordozó, félfeudális, az állam és az egyház hatalmi együttműködésére alapozott rendszert konzervált – ennek összes emberi következményével együtt –, arról a történész nem beszél. A stabilitásteremtést önmagában pozitívumként értékeli, függetlenül attól, hogy az milyen körülmények közt, milyen áron és milyen tartalommal valósul meg. Beszél viszont a korabeli szociáldemokratákról, liberálisokról és a nyugati emigrációról, akik „lényegében le akarták bontani a társadalmi rendszert.” És hozzáfűzi: „Amikor húszéves voltam, teljesen nekik adtam igazat. Ahogy viszont idősödöm, a stabilitás kezd vonzóbbá válni, mint a rombolás. Persze hozzám most is közelebb áll az emigránsok, Jászi Oszkárék gondolkodása, de történészként meg kell értenem Horthy motívumait is.” Értheti-e másként ezeket a mondatokat az olvasó, mint hogy a stabilitás a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese szerint akkor is fontos és értékelendő dolog, ha valaki netán Horthy-módra valósítja meg. Egyéni ízlésünk szerint rokonszenvezhetünk a szociáldemokratákkal (akik rombolnak), de az ország érdekében, mai mintaként, akár a Horthy-féle stabilizáció tartalmi elemeit is helyeselnünk kell.
Vajon tudja-e Pók Attila, mit sugall interjújával az olvasóknak? Tudja-e, hogy történészi és hierarchikus tekintélyével milyen politikai törekvéseket és népi téveszméket támogat meg? Ma, itt, Magyarországon, a Harmadik Magyar Köztársaságban? A szélső- és populista jobboldal erőteljes térnyerésének közegében? Egy tekintélyelvű társadalmi berendezkedés megteremtésének küszöbén? Tudja-e, hogy életveszélyes dolgot művel, amikor összemossa az „öregedő ember bölcsességét” és a történész ismereteit? A kérdésekre neki kell válaszolnia.
