A finn modell
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. február 10. szerda, 03:38
- Sándor Klára
Sió Lászlónak szerencséje van: megúszta egy sima elhatárolódással. Úgy látszik, hiába a szigorú tilalom, hiába a példastatuálás, a fideszes politikusok nem bírnak magukkal: hetente kifecsegnek valamit a Fidesz titkos programjából. Orbán országértékelője után azt is megtudtuk Bánffy Györgytől, az óvatlan elszólásokon kívül miért nem hallhatunk valami konkrétumot is arra nézve, mi vár ránk, ha a Fidesz nyer – a színész szerint azért az információstop, nehogy a végén még ellopják az ötleteket.
Sió László arról beszélt a Népszavának február 4-én, hogy a Fidesz oktatási tervei hozzávetőlegesen megegyeznek a Sólyom László által létrehozott „Bölcsek Tanácsa” reformjavaslataival. Többek között abban is, hogy a tanárokat értékelni kellene, s aki nem alkalmas a pályára, attól meg kell válni. Mindez közel 170 ezer pedagógust érint, és a Fidesz politikusa szerint a minősítést egy külső tanfelügyeleti rendszernek kellene végeznie.
A botrány még ki sem tört, Cser-Palkovics András még aznap közölte, hogy Sió magánvéleményt, s nem pártja hivatalos álláspontját osztotta meg a nagyközönséggel. Sió nagyon olcsón megúszta, hogy a családtagokkal együtt szűken számolva is három-négyszázezer megcélzott választót ijesztget. Különösen ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a Fidesz hosszú évek óta szelídítgeti magához a pedagógusokat, fumigálva, ellehetetlenítve mindent, ami javíthatta volna a magyar közoktatás minőségét, ám kényelmetlenséget okozott az iskoláknak és a tanároknak, mert új módszereket, új eszközök használatát, új szemléletet kellett volna elsajátítaniuk és napi használatba venniük.
Cser-Palkovics hiába volt villámgyors. Azonnal ugrott az MSZP is, hasonlóan ahhoz, ahogy Varga svéd nyugdíjmodelljére rávetette magát. Előrevetítve sajnos ugyanazt: a továbbiakban sem lehet majd épelméjű vitát folytatni semmiről, ami fontos, csak a szereposztás változik. Nem az a baj, hogy Tatai-Tóth András, az MSZP oktatási munkacsoportjának vezetője „a teljes pedagógustársadalmat ért kritikának” nevezte Sió elejtett mondatait, ennyi csúsztatás egy kampányban belefér, és semmiség ahhoz a romboláshoz képest, amit a Fidesz az utóbbi nyolc évben „az oktatáspolitika kritikája” címen művelt. Az sem baj, hogy a szocialista szakpolitikus azonnal sötét félelmeket fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy a „külső értékelés” esetleg politikai tisztogatásba csaphat át – ne dugjuk a fejünket a homokba, a fölvázolt minősítés bevezetése erre is módot adhat. Egyébként is láttunk már igazgatóváltást Esztergomban (és láttunk a tüntetők elől elslisszoló miniszterelnök-jelöltet, aki hirtelen elfelejtette az önkormányzat jogait, ezért azzal rázta le a fideszes polgármester iskolai hatalomfitogtatásával elégedetlen Embereket, hogy az iskolaigazgató kinevezését is a kormányon kell számonkérni).
A baj az, hogy az MSZP oktatáspolitikusa nem tette hozzá: abban egyetért a Fidesz politikusával, hogy a magyar közoktatás bizony súlyos válságban van. Baj, hogy nem árnyalta mondanivalóját azzal, hogy a teljes pedagógustársadalmat nem kell bírálni – ezt egyébként Sió nem is tette –, de nagyon sok a rendszerben az olyan tanár, akinek sohasem volt szíve vágya a tanítás, nem tud és nem is akart soha tanítani. A kontraszelekció évtizedek óta jelen van a tanárképzésben, s azok mellett a pedagógusok mellett, akik hivatásuknak tekintik, hogy kinyissák a világot tanítványaiknak, hogy értelmes, gondolkodó, önálló fiatalokat neveljenek, akikre évekkel később is jó szívvel emlékeznek tanítványaik, sajnos mindenki ismer saját és a gyerekei iskolai életéből is kókler, a szakmájához nem értő, a diákokat megszégyenítő, halálosan unalmasan verkliző tanárokat is. Amíg ezt hol az egyik, hol a másik versengő fél tagadja, csak hogy maximalizálja szavazatait, addig a magyar közoktatásnak esélye sincs, hogy kikecmeregjen abból az elmaradottságból, amelyet Karácsony Sándor már az 1920-as években ostorozott merevsége, a lexikális ismeretek bifláztatása, gyerekközpontúság helyett a tanárok kényelmét szolgáló berendezkedése miatt. Addig hiábavalók a külföldi és hazai jó példák – mert ilyenek is vannak szép számmal –, addig a hatalmas, nehezen mozduló rendszerben továbbra is áldozatok maradnak a gyerekek, és egyébként a jó tanárok is.
Mert ha Tatai-Tóth András ezt is hozzátette volna, akkor rögvest elmagyarázhatta volna, hogyan tett tönkre mindent a Fidesz-KDNP szövetsége, ami a magyar közoktatást az európai színvonalhoz közelítette volna. Elmesélhette volna, hogy „a magyar iskola kiváló” mítoszát pusztán néhány kiemelkedően teljesítő elitgimnázium és átlag feletti képességű gyerek eredményei tarthatják életben. Elmondhatta volna, hogy a magyar középiskolás korúak átlaga a gondolkodást vizsgáló fölmérésekben gyenge közepes, ráadásul nagyon nagy szórással: a jó gimnáziumok tanulói a legjobbnak számító finnek átlagán teljesítenek, a leggyengébb szakiskolák viszont a sereghajtó Mexikó szintjén képzik a diákokat. Nem lehet elégszer elismételni, hogy súlyos hiányosságok vannak az alapkészségek elsajátíttatását célzó módszerekkel, s hogy kevés az az idő, amit erre fordítunk. Ha kell, ezerszer el kell ismételni, hogy a nemzetközi tapasztalatok kristályosan egyértelművé teszik: az értő olvasásban, problémamegoldásban ott a legjobbak a fiatalok, ahol hat évig, kényelmesen, életkori sajátosságaikra figyelve tanulhatják meg minden – még egyszer: minden – későbbi tanulás alapját. Ahol öt évet fordítanak erre, ott gyengébben teljesítenek, a lista alján pedig, az ország oktatásra fordított kiadásaitól függetlenül, azok az országok állnak, ahol négy év alatt hajtják végig a gyerekeket mindazon, amire máshol hat évet hagynak.
Nem lehet elhallgatni, hogy a magyar iskola nem csökkenti, hanem növeli az otthoni háttér különbségeiből származó szakadékot, holott a jó oktatási rendszernek éppen esélykiegyenlítőnek kellene lennie. Skandináviában lényegében mindegy, hogy a gyerek melyik iskolába jár, mert az iskola alig befolyásolja, hová juthat majd élete során – ezzel szemben nálunk az iskola extrém mértékben hatással van arra, hogy a diáknak milyen lehetőségei lesznek az életben.
Tatai-Tóth András, ha nem egyszerű kampánytémává alakítja át Sió fölvetését, elmondhatta volna: a magyar gyerekek, szüleik, az egész magyar társadalom ellen elkövetett és jóvátehetetlen bűn, hogy újabb évtizedet voltunk kénytelenek elpocsékolni a magyar iskolarendszer reformjával. Bűn, hogy hiábavaló volt bármilyen erős törekvés egy esélyteremtő, európai oktatási szerkezet kialakítására, az elmúlt nyolc évben minden ilyen törekvést sértetten kértek ki maguknak a Fidesz oktatáspolitikusai, a most amúgy részben alkalmatlannak tekintett pedagógusok nevében. Figyelemre érdemes az is, hogy véleményükben mindannyiszor támaszkodhattak a velük egy ütemre lépő Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének kísértetiesen hasonló kijelentéseire, s a PDSZ most valami miatt nem reagált még fölháborodva a Sió által előrevetített pedagógus-elbocsátásokra.
Mivel mindez megint nem hangzott el, megint sokan fogják elhinni a Hoffmann Rózsa által az elmúlt évek alatt begyakorolt szólamokat arról, hogy a magyar oktatás csődjét az 1994 óta tartó időszak tudatos rombolása idézte elő (nyilván nem értette bele ebbe az időszakba saját kormányzásuk szakaszát). Legalábbis a Népszava február 8-i száma szerint a KDNP legfőbb oktatási embere január 27-én egy jászszentandrási lakossági fórumon ezt mondta. Meg azt, hogy a mai iskolában a gyerekek lógnak, lopnak, megverik a tanárt, sőt még gyilkolnak is. Terjed a gonoszság és az erkölcstelenség, mert elvették a fegyelmezési és nevelési eszközöket a tanároktól, és a gyerekek alig 10 százaléka jár templomba. Érthetetlen, hogy akkor hogyan fordulhat elő egyházi iskolában is csúf erőszak, de ne akadjunk meg ezen, mert mondott ennél lényegesebbet is Hoffmann Rózsa: az újság beszámolója szerint több részletet is elárult a kormányra készülő szövetség oktatási terveiről, többek között csaknem szó szerint azt is elmondta, amitől Sió László esetében Cser-Palkovics igyekezett órákon belül elhatárolódni. Ilyen szoros egybeesések esetén vannak, akik csodára gyanakodnak, a filológusok viszont egyszerűen közös forrást szoktak föltételezni. Hátha mégis van valami titkos Fidesz-program, mint Varga vagy Mádi elszólásával kapcsolatban is vélhető!
Érdekes ez a hirtelen pálfordulás – vagy pusztán a „mi kommunistánk nem kommunista, a tiétek kommunista” fordítottjáról van szó? Nem valószínű, hogy Sió és Hoffmann közös kottáját napok alatt gyártották volna. Sokkal életszerűbb, hogy a Fidesz és a KDNP politikusai is ugyanúgy tisztában voltak a magyar iskolarendszer hibáival, mint a szocialista és liberális politikusok. Csak politikailag jól jövedelmezett, ha „megvédték” az átalakításoktól a pedagógusokat. Nehezen hihető az is, hogy a „Bölcsek Tanácsa” hirtelen jött javaslatai győzték meg őket, hajlamos az ember azt gyanítani, hogy a kalapból előhúzott testület anyaga sokkal inkább a jövendő Fidesz-program legitimációját fogja szolgálni. Mindenesetre sajátos, hogy a legkiválóbb magyar oktatáskutatók által összeállított Zöld könyv és azt megelőzően a szintén kiterjedt oktatásszociológiai vizsgálatokra és modern pedagógiai megfontolásokra alapozott reform nem győzte meg őket – igaz, a szakmaiság háttérbe szorítása a politikai haszonszerzés kedvéért minden más területen is jellemző volt.
Egyelőre nem tudjuk, teljes formájában mit fed a tervezett fideszes átalakítás. Hoffmann Rózsa a Népszava forrása szerint arról is beszélt, hogy végre újra buktathatók lesznek a hétévesek, osztatlan képzéssé teszik a pedagógusképzést, ellenőrizni fogják a hátrányos helyzetű diákok támogatását, megváltoztatják a finanszírozás módját, a felvételi pontszámítást, és tanyasi iskolákat hoznak létre.
De vannak reménykeltőbb hírek is. A Fidesz 2010. január 11-én megjelent híradása szerint 2009. decemberében közölt interjút Orbán Viktorral a Nykypäivä című finn hetilap – amely a honlap megfogalmazásában a „finn konzervatív párt szócsövének számít”. A honlapon olvasható fordítás szerint „Orbán kiemelte a finnek és a magyarok lelki rokonságát és jelezte: szeretné az együttműködést kibővíteni. Kívánságlistáján egy széles gazdasági együttműködési csomag szerepel, amelynek megvalósításához a választásokat követően azonnal nekilát. Orbán az interjú során többször kifejezte azon szándékát, hogy finn nagyvállalatok további beruházásait vonzza az országba. Különösen nagy érdeklődést mutatott Orbán a finn oktatási rendszer iránt. Magyarországon szükség van az oktatási rendszer reformjára és a finn modell megfelelne a célnak. - Önöknek van Európa egyik legjobb oktatási rendszere - állította.”
Mi tagadás, ez megnyugtató. Lehet, hogy a miniszterelnöki szék várományosa pusztán a gazdasági befektetések reményében udvarolt a finn olvasóknak – hiszen a finn beruházások reménye még azt is megéri ezek szerint, hogy a finnek és magyarok „lelki rokonságát” hirdesse Orbán Viktor, mit sem törődve azzal, hogy a „halzsíros atyafiságtól” bőszen undorodó jobbos szavazókat veszíthet ezzel. De ha komoly a szándék, és a Fidesz valóban a finn modellt akarja bevezetni, akkor a magyar közoktatás a legjobbak közé fog tartozni.
Akkor elképzelhetetlen lesz az etnikai vagy teljesítmény alapú szegregáció, az állami elitiskola. Megszűnik végre a „frontális osztálymunka” rémuralma, a hibakereső számonkérés, a gyerekek elbizonytalanítása, a kisebbségi érzés, a gátlások beléjük plántálása. Nem lehet majd fegyelmező eszköz a szaktárgyhoz beírt egyes, a tanároknak természetes lesz, hogy sem fizikailag, sem lelkileg nem léphetnek föl bántalmazóan, nem alázhatják meg a gyerekeket. Ahol a biflázást ostobaságnak tartják, helyette értelmes, gondolkodó, kritikus fiatalokat akarnak nevelni. Ahol az alapkészségeket nem versenyben próbálják a kicsik fejébe tömni, hanem hagynak nekik időt, hogy saját tempójukban, alaposan elsajátíthassák őket, ahol nem mérik, hogy egy perc alatt hány szótagot olvas az elsős gyerek, ahol a kilencéveseknek nem kell a finn közigazgatási rendszert vagy a vizek élővilágánál a kúpos bíborcsigát meg az enyves égert bemagolniuk.
Ahol nagy hangsúlyt fektetnek a demokráciára nevelésre, és rámutatnak a birkaszellem árnyoldalaira. Ahol nem maradhat történelemtanár az, aki tagadja a holokausztot, de az sem, aki hagymázos elméleteket tanít a finn nyelv korai történetéről. Ahol az esélyegyenlőség a mindennapokban megélt tapasztalat: fiúk és lányok, látó és nem látó, halló és nem halló, kerekesszékkel vagy anélkül közlekedő, szegény és jómódú diákoknak egyaránt.
Ahol a gyerekek nem gyomorgörccsel mennek iskolába, viszont ahol egy sima állami iskolában is van olyan tanár, aki lakóparknak rendezi be az osztálytermet, kartonból készített házakkal, középen papírszökőkúttal és padokkal, hogy a gyerekek nyugodtan dolgozhassanak együtt, jó és gyengébb képességűek csapatban, egymást segítve, s a tanár nem azért kopogtat be hozzájuk, hogy leleplezze, mit nem tudnak, hanem megkérdezni, hogy miben segíthet, nem akadtak-e el.
Legyünk belátóak, és adjunk arra egy kis türelmi időt, hogy nálunk is ingyenes legyen a gyerekek étkezése, de azzal ne késlekedjünk, hogy a gyerekek csak egészséges, a szükséges tápanyagokat megfelelő arányban tartalmazó ételeket kapjanak az óvodában, iskolában. Szintén egy kicsit lassabban alakulhat ki, de – ha a finn modellt akarjuk bevezetni – néhány éven belül el kell érnünk, hogy csak fölkészült, jó képességű, a legkorszerűbb módszertani ismereteket alkalmazó, rendkívül autonóm tanítók és tanárok taníthassanak, ám ők középosztálybeli fizetésért (ettől pillanatnyilag a vezető egyetemi oktatók is messze vannak Magyarországon). A kiválasztás alapja pedig nyilvánvalóan nem lehet politikai jellegű – ilyen bornírtság a finn oktatásban föl sem merülhet.
És ha ilyen lesz az oktatási rendszerünk, hátha nálunk is beszél majd csaknem mindenki angolul, és minket hívnak befektetőnek máshová, és mi leszünk a modell a demokrácia minőségét illetően is.
Nagyon szívesen álmodnék nagyot ebben a tekintetben. Kár, hogy a Sió László és Hoffmann Rózsa nyilatkozatából kirajzolódó, rejtegetett Fidesz-program épp az ellenkező irányba mutat mint amit a finn modell jelent.