Csádmagyar

• Nyomtatás

Részletek

2012. máj. 27. vasárnap, 06:53

Lángh Júlia

Csád olyan, mint Magyarország.

Kedvetlen, panaszkodós, szegény, méltatlankodik és dohog, de meghajlik a tekintély előtt és irigyli a törtetőket. Csak a látszatra ad, eléggé alkoholista, nem nagyon érdeklődő, viszont fogadóképes arra, ha bűnbakokat kínálnak neki. Politika és gazdasági élet összefonódik, a hatalmon lévő párt és vezetőinek családtagjai egyre többet birtokolnak, a nép a vállát rándítja, mondván: ezek mind ilyenek. Viszonylag sok az apró lopás, mert enni kell, és nem mindig van mit, de a közbiztonság hiánya, amelyről oly sokan tudnak drámaian panaszkodni, a valóságban nem tapasztalható olyan drámaian. Az emberek gyanakvóak és csöppet sem segítőkészek egymással.

Sokan szokták – büszkén melldöngetve vagy megadóan sóhajtva – kijelenteni, hogy ilyenek vagyunk mi, csádiak! Kitalálták maguknak a csádiság szót egy nem létező fogalomra, patetikusan használják, alkalomadtán számon is kérik: az értelmiség egy része vádlón veti az értelmiség más részének a szemére, hogy nincs kellő csádiság-tudata. Ha valaki azt mondja, előbb vagyok ember, csak azután csádi (és közben persze szárá vagy gorán, kotoko, ngambay stb. is), akadnak, akik görbén néznek rá, mint afféle hazaárulóra.

A hatalom mindent az övéinek juttat: pénz, paripa, fegyver annak jár, aki zaghawa (az elnök klánja). Közben vigyáz arra, hogy milyen hírek jutnak el a néphez, ezért kezében tartja a rádiót és a televíziót. Azt sem tűri, ha külföldön rossz híre kél: nyomul, perel, vagy a háttérből próbál manipulálni. De az, hogy néhány – nem zaghawa – hazai értelmiségi mit tart róla, nem befolyásolja; szabadon garázdálkodik tovább, biztos a hatalmában és kegyeltjeinek támogatásában.

A sajtó szabad, de nehezen tartja fönn magát, és csak azok olvassák az ellenzéki lapokat, akiknek úgyis hasonló a véleményük, és akik egyáltalán olvasnak. A tömegek az agymosó és tehetségtelen állami rádiót hallgatják, falun garantáltan arra szavaznak, akire a helyi főnök és környezete, mert nem mernek különbözni a többségtől. De a sajtó csekélyke befolyását a hatalom még így is sokallja, meg is találja a módját, hogy így vagy úgy megtorolja a felségsértéseket. Előfordul, hogy egy-egy újságírót megvernek az utcán.

Mindazonáltal Csádban néha nagyon kedvesek is tudnak lenni az emberek. Belecsöppensz egy társaságba – mit tesz isten: írók, újságírók –, és azonnal úgy tudsz velük beszélgetni, mint itthon a magadfajtával. Igen, nemzetközi összeesküvést szövünk, ámbár nem jutna eszünkbe ezeket a szavakat használni. Ali Haggar nem érti, egyszerűen nem érti, hogyan lehet származásuk miatt megkülönböztetni az embereket, vagy nem törődni azzal, ha valahol egy népet kiirtottak. Univerzalistának kell lenni – ez az ő szótárában világpolgárt jelent –, csak az a becsületes álláspont, mondja. Frank Kodbaye össze akarja hozni közös találkozásra az újságírószakmát, mert felelősségünk van, azt komolyan kell venni, és be kell tartani az újságírás etikai szabályait. Kaar Kaas Soon szenvedélyesen szidja a közállapotokat a nyilvánosság előtt, és óvná a hazát a múlt kétes hagyományainak ápolásától.

N’Djamenában sok barátságtalan figura között felbukkan egy-egy ismeretlen és váratlanul régi ismerősként viselkedik, minden érdek nélkül.

Híre futott a városban, hogy az egyik hetilap leleplező dokumentumokat közöl Idriss Déby köztársasági elnök sötét ügyleteiről. Szaladok az újságosomhoz, nincs már példánya, mind elfogyott. A picike helyiség egyúttal papír- és könyvesbolt is – három-négyféle, füzetszerű kiadványt kínál –, legkeresettebb szolgáltatása a fénymásolás. Mellettem nagy darab csádi fiatalember vár a sorára, megszólít, neki megvan a cikk, amit keresek, fénymásolva terjed, mert a lap minden példánya rejtélyesen eltűnt egy szempillantás alatt, de ha engem érdekel, rögtön idehozza, csináltathatok róla másolatot. Anélkül, hogy elintézné, amiért a boltba jött, kimegy, pár perc múlva visszaér, hozza a hat oldalt, szélesen egymásra mosolygunk, világos, hogy egy bandába tartozunk. Kezet fogunk, valószínűleg soha többé nem találkozunk, elég, hogy tudunk egymásról. Az üzletben megint nincs áram, de megígérik, hogy mihelyt lesz, megcsinálják nekem a másolatokat; persze rögtön több példányt kérek, hogy én is tovább tudjam adni. A többnyire mogorva boltosfiú barátságos képet vág.

Később hallom, azt beszélik a városban – járdarádió, bozóttelefon –, hogy ismeretlen személyek, de mindenki tudja, kinek a megbízásából, a megjelenés után körbejárták a várost, és magasabb árat kínálva azonnal fölvásárolták a lap összes példányát. Ravasz kis rendszer van itt.

Viszont, ha Allah úgy akarja, árnyékban ötven fok fölé is fölmegy a higanyszál, tehát lehet, hogy mégsem Magyarországon vagyok.

Valóban nem. Sötét este van – fél hétkor száll le gyorsan az éjszaka –, ballagok hazafelé a hosszú, poros úton, közvilágítás nincs, házuk előtt gyékényen üldögélnek az emberek, mellettük itt-ott petróleumlámpa ég. Egyszer csak hallom, hogy valaki pár lépéssel mögöttem követ, nagyon magyaráz valamit, hangosan, ingerülten, ellenségesen. Nem akarok figyelni rá, de mellém lép, ráncigálni kezd, kénytelen vagyok meghallani, hol tart éppen az idegenre szórt átkokban: gyarmatosítottál minket, te rohadt fehér! Én?! Megállok, rákiáltok, hogy hagyjon békén, de máris odaér közeli háza elől egy termetes asszonyság, az utca másik oldaláról fiatal, nyurga fiú jön futva, elzavarják az okvetetlenkedőt, tőlem pedig bocsánatot kérnek, bolond szegény, mondják, tudod, mindenütt vannak elmeháborodottak, csak úgy beszélnek bele a levegőbe, nem kell rájuk hallgatni. Minden rendben? Jól vagy?

Szeretném látni Budapesten ezt az afrikai módit, ahogy az utca népe megvédi azt, akit mássága miatt bántani akarnak.

Lángh Júlia író, újságíró
(fotó: hirnok-enciklopedia.blogspot.com)

Írásai a Galamusban:

Húsvét vidéken
Lehet egy álom?
Vallás és bevallás
Koldusaink
Tüntetés nyugdíjért
Nők a pályán
Egy kis emberi hiány
Ma egyéves a Galamus-csoport
Francia kapcsolat
DSK és a szobalány – igaz? nem igaz?
Dominique Strauss-Kahn afrikai szemmel
Requiem a színvonalért
DSK-ügy: Nafissatou, a szobalány az afrikai honlapokon
Még egyszer a burkáról
Analógiák
Sajókaza 
Sport a fűtött utcában 
A Károlyi-hiány 
Lángh Júlia Erős Ferenc új könyvéről

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!