Két vicc között a valóság



Nem tudjuk, mennyi a valóságalapja egy anekdotának (talán csak korfestő hatású viccnek), mégis elgondolkoztató. Eszerint amikor a Magyar Királyság kormányzójává választották a manapság oly sokat emlegetett, református vallású Horthy Miklóst, a leendő főméltóságú úr megkérdezte Zadravecz Istvánt, a későbbi tábori püspököt, hogy nem kellene-e áttérnie a katolikus hitre. „Ezért még nem” – hangzott állítólag a nagy hatású, Horthyhoz kezdetben igen közel álló lelkipásztor válasza.

A történetet a nemrégiben lezajlott köztársaságielnök-választás juttatta eszembe, ugyanis – mondhatni méltatlan módon – alig keltett figyelmet az államfő személyére (is) kizárólagos hatáskörben javaslatot tevő Orbán Viktor miniszterelnök sajátos szempontrendszere. (Mondhatnánk: új szempontrendszere, de ez csak a közelmúlthoz képest új, valójában a réginél is régibb.) Egy sajtóhír ugyanis arról számolt be*, hogy a kormányfő nagy hangsúlyt helyezett arra: a közjogi méltóságok, de még az alacsonyabb (államtitkári szintű) vezetők megfelelő felekezeti – ez esetben: katolikus-református – arányokat reprezentáljanak. Áder János kiválasztását pedig legalábbis nyomatékosította, hogy római katolikus, ily módon kvázi „ellensúlyozza” azt, hogy a miniszterelnök a református egyház híveként vezeti országát és népét.

Persze e szempont mindenkor hajlítható, hiszen a legfontosabb kiválasztási szempont mégis nyilván a kormánypárthoz, illetve vezetőjéhez fűződő lojalitás, de azért mégiscsak elgondolkoztató, hogy szóba hozzák: ki melyik felekezethez tartozik, s e szempont szerepet játszik egyes posztok betöltésekor. (Így nyilván logikusan ellenkező előjellel is, vagyis ha nyomatékosító tényező a vallásfelekezet, akkor kizáró ok is lesz, vagy legalábbis lehet.)

Ha pedig mindez igaz, akkor megállapíthatjuk, hogy a Horthy-korszak restaurációjára irányuló erőfeszítések már most sem maradnak meg a látványos külsőségek szintjén. Talán kevéssé is lenne önmagában veszélyes egy reprezentatív köztér 1944-es állapotának rekonstruálása, szoborállítások (előbb fából, gyalogosan, aztán bronzból, lóval, majd fehér lóval), utcanév-átnevezések, kormányzati szerepvállalás a kor vitatott szereplőjének újratemetésekor stb. (Nem mintha nem kifogásolnám mindezeket, sőt nagyon is.) Viszont a Horthy-kor közhangulata, úri, illetve urambátyám-világa már elindult a magánéletünk felé. Nemcsak az alkotmányban tükröződik, hanem bekéredzkedett a tankönyveinkbe is, nemcsak ünnepeinket, hanem hétköznapjainkat is áthatja. Ennek a jele, hogy egy kinevezés alkalmával szempont lehet a felekezeti hovatartozás. Ne gondoljuk, hogy mindez nem szivárog le az államigazgatás csúcsairól helyi szintre. Ha egy államfő- vagy államtitkár-választáskor nem a megbízhatóság, szakmai alkalmasság stb. a kizárólagos szempont, miért gondoljuk, hogy ez nem fog érvényesülni egy állami iskola (amíg lesz még ilyen…) igazgatójának, egy kórház, egy levéltár stb. igazgatójának a kinevezésekor? Eleve hátránnyal indul, aki egyik felekezethez sem tartozik, vagy épp olyanhoz tartozik, amelyet a parlamenti kétharmad másodosztályú egyháznak minősített, vagy amely a jobboldal szemében minimum gyanús, a szélsőjobboldal szemében pedig a legfőbb ellenség? Aztán mindez folytatódhat a „nemzethűség” szempontjából való megbízhatósággal is, ami persze a múltban is a kormányzathoz való feltétlen lojalitást jelentett, nem az illető hazaszeretetének minőségét, és így tovább.

Ha már anekdotával kezdtük, idézzünk fel egy másik tanulságos viccet is. Eszerint Kohnt kérdezi a barátja, hogy tényleg kikeresztelkedett-e katolikusnak, majd pár héttel később tényleg áttért-e reformátusnak. A két igenlő választ pedig a kérdezett úgy indokolta: „Tudod, azt is meg szokták kérdezni, melyik volt az előző…”

(Fazekas Csaba)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!