Amiről a néma harang szól
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. június 07. csütörtök, 04:14
Feltűnést keltett, hogy a „történelmi” keresztény egyházak szűkszavú közös nyilatkozatban mondtak nemet a kormánynak arra a felkérésére, hogy harangozzanak a trianoni békekötés időpontjában, pontosabban a „Nemzeti Összetartozás Napján” tartandó megemlékezések részeként. (Lásd például Huszár Ágnes kommentárját.) Erdő Péter esztergomi érsek, Bölcskei Gusztáv református és Gáncs Péter evangélikus püspök – hangsúlyozva persze az emléknapra vonatkozó kormányzati szándékkal való teljes azonosulásukat – arra hivatkoztak, hogy a harangok csak „istentiszteleti alkalmakkor, illetve az egyház liturgikus rendjéhez kapcsolódva szólnak”.
Aztán persze volt, ahol mégis megkondultak a harangok, például a Felvidéken és Erdélyben is. Két évvel ezelőtt a református és evangélikus egyházak még teljes egyetértésben harangoztak Trianon évfordulóján, amihez még az amerikai magyar reformátusok is csatlakoztak. Ha komolyan vesszük az egyházfők mostani nyilatkozatait, akkor abból az következne, hogy egyrészt az egyes magyar ajkú egyházak „istentiszteleti alkalmai”, valamint „liturgikus rendje” alapvető különbségeket mutatnak határon innen, illetve túl, másrészt határon innen legalábbis a protestáns liturgia alapvetően megváltozott az elmúlt két esztendő során, harmadrészt e kettő együtt következett be. Erről pedig nyilván nincs szó, butaság is lenne feltételezni, hogy püspökök nincsenek tisztában saját egyházuk liturgiai előírásaival. Az egyházak harangozásügyi következetlenségét a kormánypárti média is kikezdte. (Lásd például a Magyar Hírlap másnapi kommentárját.) Azt már szóba sem hozzuk, hogy 1920. június 4-én a trianoni határok mögé kényszerült Magyarország templomaiban egységesen zúgtak a harangok, mert hát 92 év alatt azért tényleg változhat sok minden, akár még a keresztény istentiszteletek kritériumai is. (Hogy mindez a jobboldalon mennyire fontos, mutatja az egyházfők közleményére reagáló „Történelmi Vitézi Rend” gyors felhívása, mely szerint autódudákkal kívánták pótolni az elnémult templomi harangok kongását.)
Az ügynek persze vannak vicces vonatkozásai is, például ha az említett egyházi felhívás korábban születik, talán a Duna Tv sem „Trianoni harangszó” címmel emlékezik az évfordulóra. Aztán az egyházfők üzenetét egy facebook-os viccelődés azzal magyarázta, hogy nem akarnak ennek a kormánynak harangozni stb. (Megjegyezzük, harangnémításból legutóbb Kossuth Lajos 1894-es temetésekor keletkezett belpolitikai feszültség, a katolikus egyház ugyanis az egységes nemzeti gyásztól határolódott el ily módon. Egyházias magyarázat persze akkor is született, bár az okot egyértelműen a szabadelvű egyházpolitikai reformok elleni demonstrációban kereshetjük.)
De próbáljuk a jelenre és komolyra fordítani a szót. A harangozástól való 2012-es elhatárolódásnak – hacsak nem valami rosszul egyeztetett akcióról volt szó (lásd Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök másnapi közleményét) – biztos van valami oka. A hazai „történelmi” keresztény egyházak ugyanis szívesen asszisztáltak a jobboldal politikai akcióiban, vagy épp játszottak főszerepet bennük. A két évvel ezelőtti Trianon-harangozás mellett avattak már papjaik különböző politikai szervezetek gyűlésein zászlót, mondtak misét Orbán Viktorért, sőt a Fidesz választási nagygyűlésének évfordulójáért (!) is – igaz, minderről nem a „legmagasabb” szinten született egyházi döntés, és nem volt mindegyik vitáktól (sőt, a szélsőjobb esetében elhatárolódástól) mentes. De a mi szempontunkból az is bőven elegendő, hogy a választások idején az egyházak egyre nyíltabban segítették a Fidesz hatalmi törekvéseit, eléggé egyértelművé tették, hogy kiket akarnak a hatalomban látni és kiket nem, s ennek követésére szólították híveiket.
A közös közlemény üzenetének megfejtéséhez talán közelebb jutunk, ha ugyanennek a három egyházfőnek a pár nappal korábbi, a második Orbán-kormány félidejére időzített nyilatkozatait is elolvassuk. A három főpap nyilatkozatai lényegében ugyanazon csomópontok köré rendeződtek. Tagadták, hogy összefonódás jött volna létre állam és egyház között – ugyanakkor méltatták az „együttműködő”, „partneri” viszonyt. Hangsúlyozták, hogy szükség volt a sokat vitatott, szerintük vallásszabadságot garantáló egyházi törvény megalkotására – bár hozzátették, hogy azt ők nem kérték, nem kezdeményezték, és nem pontosan az ő szempontjaikat tükrözi. Szorgalmazták a hitoktatás kérdésének rendezését – kiegészítve az oktatási rendszer egész reformjához kapcsolódó bizonytalanság-érzéssel. Méltányolták a hozzájuk kerülő költségvetési forintokat – hiányolták viszont az új egyház-finanszírozási rendszert, és így tovább. Végül és nem utolsósorban, mindannyian óvatos kritikát is szóba hoztak, emlegettek elégedetlenséget a korábbi egyházügyi államtitkársággal, illetve beszéltek – kiküszöbölendő – „zavarokról” a kormányzattal folytatott kommunikációban.
Cracked bell – flickr/bcwalls
Nehéz és tanulságos mondatok. Meghúzódik mögöttük az, hogy elégedettek a kimondatlanul „mieinknek” minősülő politikai csoportosulással való együttműködéssel, de az is, hogy nem pontosan az történik, amit vártak. Úgy tűnik, az Orbán-kormány önmagáról alkotott „keresztény” képét érte nagyon óvatos kritika. Az az együttműködés és egyetértés, amely lényegében töretlen volt az egyházak és a Fidesz-jobboldal között a párt ellenzéki időszakában, a kormányra kerülést követően már nem működik olyan egyértelműen. Nem mintha a kabinet nem tartaná fontosnak önnön kereszténységének lépten-nyomon való demonstrációját. De akadt egy „kis” probléma: Orbán Viktor hatalmi rendszere nem az egyházak elvárásai és útmutatása alapján keresztény, hanem saját belátása szerint az. Orbán az egyházakat is ugyanúgy a saját rendszere részeként fogja fel, mint minden mást az országban, s bár társadalompolitikai elképzeléseik jórészt fedik egymást, a kormány ragaszkodik ahhoz, hogy az övé legyen a kezdeményezés. Jól mutatta ezt az egyházügyi törvény tavaly júliusi esete, amikor a KDNP műhelyeiben nagy nehezen kimunkált tervezetet Orbán egy mozdulattal sutba dobta, és pár óra alatt áterőltette a törvényhozáson saját koncepcióját. Vagyis ragaszkodik ahhoz, hogy ő diktáljon, úgy tűnik, mintha az ő rendszerében a keresztények sem lehetnek nála „keresztényebbek”, mintha a „keresztény” politizálás lényegét is ő kívánná meghatározni.
Nincs szó konfliktushelyzetről persze, hanem valóban csak átmeneti zavarodottságról. A fideszes jobboldal és az említett egyházak politikai szövetsége már régen megköttetett, most már az a kérdés, mit kezdenek ezzel az együttműködésnél jóval több és mélyebb kötelékkel, amiből már akkor is nehéz volna szabadulni, ha bármelyikük akarna. Vagyis a (keresztény-)nemzeti összefonódás rendszere működik, legalábbis épül. Függetlenül attól, hogy egyre nyilvánvalóbb a mostani Fidesz egyik gyermekbetegségének szövődménye: Orbánék nem „maguktól” keresztények, hanem azért lettek azok, mert szükségük volt és van az egyházakra saját hatalmuk megteremtéséhez és stabilizációjához. Ebből a szempontból pedig nem igaz a Horthy- és Orbán-rendszerek közötti, egyébként (túl) sok területen meglévő párhuzam, előbbiben ugyanis a „keresztény” jelleg sokkal markánsabban, belülről fakadó módon mutatkozott meg az egyházak privilegizált helyzetének megteremtésekor. Az egyházfők mostani harangnémításba csomagolt finom üzenete mögött a Fidesz és a KDNP közötti stíluskülönbségek, hajszálrepedések is sejthetők. (Törésvonalról persze távolról sincs szó.) A kereszténydemokrata szatellitpárt ugyanis valóban elvi alapon áll, s meggyőződésből kívánja a „történelmi” egyházak minden igényének pontos kielégítését, társadalmi tanításának maradéktalan megvalósítását. A „centrális erőteret” viszont jóval pragmatikusabb szempontok vezérlik. Az egyházfői nyilatkozatokból is inkább optimista, bátorító várakozás olvasható ki a rendszer további, számukra kívánatos irányba való fejlődése iránt.
Nem véletlen, hogy a magyar katolikus egyház feje szóba hozta az 1997-es vatikáni megállapodás „garanciaértékének megújítását”, vagyis új szerződés tető alá hozását. A témát Semjén Zsolt KDNP-elnök, nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes is felvetette néhány hónapja, s már akkor feltűnt, hogy ugyan miért akarják ezt a katolikus egyházra nézve minden szempontból különösen előnyös szerződést felülvizsgálni. (Túl azon, hogy anno Horn Gyula írta alá, s a mindent újrakezdeni akaró politikai kurzus most még az emlék elhalványítását is megköveteli.) Nyilván jót tenne az Orbán-kormány arculatának egy diplomáciai sikerként eladható esemény, de ennél többről van szó. Az unortodox gazdaságpolitika integráns részét képező adóváltozásokkal, elsősorban az egykulcsos adó bevezetésével csökkent az egyházaknak jutó 1 százalékjs felajánlások összege is. Semjén nem kertelt, őszintén kimondta, hogy „olyan finanszírozási konstrukció kidolgozására van szükség, amely megőrzi az egyháztámogatások értékét, és ellenáll a mindenkori gazdaságpolitika lépéseinek”. Sőt, azt is kijelentette: „a lényeg, hogy az egyházat ne érje hátrány”. Most nem térek ki arra, hogy ez privilegizáltságot jelent-e az egyház számára a társadalomban vagy nem, hiszen ebből logikusan az következik, hogy a kormány gazdaságpolitikai lépéseinek mindenki lehet (és lett is) vesztese (vállalkozó, magánszemély, közgyűjtemény, oktatási vagy egészségügyi intézmény stb. stb.) – csak az egyház nem. (Elismerem, ide azért három pont, kérdő- vagy felkiáltójel egyaránt kívánkozhatna.) Inkább arra kell itt emlékeztetni, hogy nyugodtak lehetünk: egyrészt biztosan lesz ilyen hosszú távú megállapodás (a „kétharmad” logikájából ez következik), másrészt a kormányzat és a „történelmi” egyházak között teljes lesz az egyetértés, ha az utóbbiak nagyvonalú támogatásáról lesz szó; akkor aligha lesz kommunikációs zavar.
Még egy szót az összefonódás kérdéséről. (Miért is nem egyértelmű, hogy az állam és az egyház elválasztva működik Magyarországon?) Az egyik nyilatkozó egyházfő „természetes szövetségesként” írta le a mostani kormány és az egyházak viszonyát, amit megkülönböztetett „a trón és oltár érdekszövetségétől”, mondván, az egyház szolgálata egyetemes, „világi hatalomtól és pártoktól független”. Utóbbi szépen hangzik, viszont amit ő különbségnek állított be, az valójában nem az. Trón és oltár szövetsége (függetlenül attól, hogy a „trón” azért még hál’ Istennek képletesen értelmezendő…) ugyanis pontosan ugyanaz, amit ő „természetes szövetségként” jellemzett, és nem például együttműködésként határozott meg. Lehet, hogy a liturgia változott Magyarországon az újabb kori történelmünk folyamán, de a hazai konzervativizmus és az egyház viszonyának megítélése bizonyosan nem. Bizonyos Lipthay Sándor ugyanis már 1847-ben egyértelműen fogalmazott erről a viszonyról: „A kath.[olikus] clerusnak állásánál fogva egyenes hivatása, hogy a conservatív pártnak természetszerű frigyese legyen; azonban ellenkezőleg egyenesen és határozottan kimondjuk, hogy a conservatíveknek is át kell azt látniok, miszerint a clerus nélkül nem lehet politikai tartósb jövendőjük, miután e nélkül lehetetlen szilárd majoritásra [= többségre] vergődniök.”
Akárhogy csűrték-csavarták is azóta ezt az állam-egyház dolgot, Lipthay tétele minduntalan visszaköszön a konzervatív jobboldal és az egyházak viszonyából, és mostani kapcsolatukat is lényegében ez határozza meg. Az egykori publicista egyébként hozzátette: „E kölcsönös frigyből virágozhatik csak föl a haladásnak azon neme, mellyet minden hű polgárnak kell óhajtania!”
A mai kormány és az egyházak ez utóbbi tétel jegyében fejtik ki tevékenységüket – más kérdés, hogy a magunk részéről ezt nagyon is másként gondoljuk.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
