Dühös vélemény az antirasszista tüntetésről
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2012. június 11. hétfő, 04:24
Napok óta kapom a felhívást, hogy most aztán elég volt, és menjünk tüntetni az elharapódzó rasszizmus, antiszemitizmus, horthyzmus ellen.
Nem megyek, mert ez az a pillanat, amikor legalább annyira felháborít a helyzet gyalázatos volta, mint annak a gyalázata, ami miatt most szervezni kezdték ezt a tüntetést.
Az a véleményem, hogy ennek a tüntetésnek akkor kellett volna létrejönnie, amikor cigány gyerekeket kezdtek öldösni a nácik. Akkor azonban senki nem tett közzé semmilyen, „elemi jajkiáltást”, aminek ezt a mostani felhívást valaki elnevezte. Semmi nem volt, ami eleminek lett volna nevezhető, sem a politikusok, sem a véleményformáló értelmiségiek részéről.
Természetesen gyalázatos dolog egy kilencvenéves, jelentős személyiséget inzultálni az utcán, de még gyalázatosabb, hogy a magyar értelmiségnél csak ez üti ki a biztosítékot.
Nem újdonság, de felhívnám a figyelmet rá, hogy ez azt jelenti: itt senki sem értette meg Katona Józsefet, pedig életében kétszer-háromszor biztosan kipucolta már a kedvéért a cipőjét is, és úgy nézte az ünnepi díszelőadásokon. Itt, úgy látszik, mégis mindenki Bánk bán, akinek egészen odáig jók voltak a merániak, amíg a saját feleségét is meg nem akarták gyalázni. Amikor már az ő szájáig ért a gyalázat, na akkor meghallotta Tiborcot is. Addig egyáltalán nem érdekelte, a létezéséről sem tudott. És ez most is így van: kevés kivételtől eltekintve itt mindenki csak a tekintélyt, a kiemelkedő embert, hogy azt ne mondjam: a saját fajtáját érő sérelmet érzi a magáénak. Az elesettek sérelmével – azokéval, akik közvetlenül nem tartoznak hozzá – képtelen azonosulni. Magyarán képtelen a csoportokon túl, társadalomban gondolkodni. Akkor is nagyon felszisszenni, ha nem „nagy ember”, akit sérelem ér.
Ráadásul Schweitzer lezsidózója egy magányos idióta volt, azok közül, akik nap mint nap zsidóznak-cigányoznak, és akiket például én nap mint nap helyre teszek, buszon, közértben, sztk-ban. (Igen, mert az ilyeneket igenis helyre lehet tenni, eddig még semmi bajom nem esett. Nem meggyőzni kell őket, mert annak semmi értelme. Azt csak a hülye, vulgárkatolicizmussal szocializált kelet-európai gondolja, hogy az igazság érvényesítése a cél és a lényeg. Nem az a lényeg. A normák reflexszerű képviselete a lényeg, annak kinyilvánítása, hogy amit a gyalázkodó tesz, az itt nem szalonképes. Nem szokás, nem része a civilizációnak. Otthon lehet zsidózni-cigányozni, de ez itt köztér, Európa, ehhez tessék igazodni.)
És miközben minden magányos gyalázkodó kétségtelenül szimbolizálja a fennálló helyzetet, a magányos gyalázkodó mégiscsak az egyszemélyes hozzáállás és indulati állapot képviselője. A cigányokat azonban ma szervezetten támadják és ölik, ráadásul a parlamentből érkező uszítások hátszelével, és a cigányok védelmére kirendelt, felzárkózásügyi államtitkár (mára miniszter) sunyi támogatásával. (Vagy talán valakinek van kétsége afelől, hogy a tényleges felzárkózást elősegítő iskolák, tanodák, egyéb intézmények céltudatos hátráltatása, lerombolása, az alkalmassá tétel helyett a dresszúra- és büntetéselvű módszerek preferálása, minden téren, csak fokozza a romákkal szembeni előítéletességet? És ha közvetve is, de bátorítja az ölni készülőket? Mert nekem nincs kétségem.)
A magányos és a szervezett, tendenciózus támadások között akkor is nagyok a fajsúlybeli különbségek, ha Schweitzer József szimbolikus személy, és ha az ő lezsidózásának az ügyét egy pillanatig sem szabad kisebbíteni. Ugyanakkor nehéz eltekinteni attól, hogy aki nekiment, annak valószínűleg fogalma sem volt róla, kinek ment neki. Az csak egy zsidót látott, akinek látványát évszázados, jó magyar beidegződés szerint bármikor képes összefüggésbe hozni mindazzal, amit általában az „elfajzott”, az „idegen”, a számára „titokzatos tudásokkal rendelkező” és szerinte őt lenéző emberekről, meg persze önmaga elnyomottságáról képzel. És aki most a náci haverjaival együtt jókat röhög otthon azon, hogy micsoda jelentős alakjává vált az újkori magyar történelemnek.
flickr/nimrodcooper
Mindezek mellett még ott van a hatalmas tömeg. Tagjainak szintén fogalma sincs róla, ki kicsoda, hogy mit jelent Schweitzer mint személy, mint zsidó és mint tudós, és főként hogy mi a jelentősége az „utálok minden zsidót” mondatnak. Amiben nem az a gond, hogy akár ő is utál minden zsidót (kivéve persze azt a „két rendeset”, akit „ő is ismer”, és akivel a maga ember voltát szokta mégis kényszerűen hitelesíteni), hanem az a gond, hogy nem tudja: az érzelmi viszonyulásainknak semmi közük a társadalmi együttéléshez és toleranciához. A társadalmi rend fenntartása nem érzelmi kérdés. Azt nem tudja, hogy nyugodtan utálhat vagy imádhat bárkit, teljesen érdektelen, mert az érdekes az, hogy felfogja-e a másik egyenrangúságának és vele született emberi méltóságának a puszta tényét és meghatározó voltát. Azt, hogy az általa utált embernek is ugyanahhoz van joga, amihez neki. Például a személyisége tiszteletéhez, a sérthetetlenségéhez, az integritásához. A hétköznapi komfortérzete fenntartásához.
Mivel azonban a tömeg mindezzel jellemzően nincs tisztában, azt fogja gondolni, hogy ez az egész lezsidózási ügy túl van dimenzionálva, és hogy mégiscsak van igazság abban, amit a jobbikosok „a zsidókról” mondanak – hogy ugyanis ezek folyton a mártíromságukkal akarnak tüntetni, és ha valaki szóvá teszi, hogy zsidók, akkor azonnal „ajvékolásba” fognak. (Merthogy azzal sincs tisztában, hogy itt nem egy ember zsidó voltának szóvá tétele zajlott, hanem a zsidó voltának ürüggyé tétele egy másik ember rögeszméinek és indulatainak kiéléséhez. Az utcákon nem a származásaink reprezentánsaiként, hanem járókelőként vagyunk jelen.)
Most már, hogy a kellő pillanatot elszalasztották, a hangadó magyar értelmiségek – köztük egykori kollégáim, akik egy egész évtizeden át hagyták például a Vasárnapi újságban legitimálni a fajvédelem teljes szóhasználatát; akik soha nem szembesítettek egyetlen politikust sem az antiszemitizmussal, mert vagy maguk sem ismerték föl, vagy fontosabbnak tartották a rákérdezésnél a saját igazságaik bizonygatását, mintha a rasszizmus vitaképes gondolati rendszer lenne; akik ma sem tudják, mi a különbség a lezsidózás-lecigányozás és a származások beazonosítása között; akik még tavaly is lenácizásnak nevezték, ha valaki néven nevezte a nácit, és akik még most sem értik, mi a baj Kertész genetikázásával – jobban tennék, ha mélyen hallgatnának, magukba néznének, és nekilátnának végre a felvilágosodás eddigieknél kissé hatékonyabb elterjesztéséhez.
Igaz, azzal is jócskán elkéstek, de ez az, ami viszont nem egyetlen alkalom kérdése, úgyhogy még bízvást behozható.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
