Érzéketlenítési tréning
- Részletek
- 2012. június 11. hétfő, 04:29
- Huszár Ágnes
Jobb önkormányzatok mostanában úgynevezett érzékenyítési tréningeket szerveznek ügyfélszolgálati munkatársaik számára. Ezeknek az a lényegük, hogy egy hátrányos csoport helyzetéről személyes tapasztalatokat közvetítenek a nem érintettek számára speciális szemüvegek, járókeretek, kerekesszékek segítségével. Ha valaki botladozott már homályos üvegű szemüveggel az orrán, vagy próbált bemenni egy középületbe kerekesszékkel, a nehezen felejthető tapasztalat birtokában empatikusabb módon viselkedik a továbbiakban a gyengénlátókkal és a mozgáskorlátozottakkal.
Véletlenül is belekerülhet az ember más csoportok tapasztalatait közvetítő szituációkba. A közelmúltban többször is találkoztam cigány ismerőseimmel, barátaimmal nyilvános helyeken, étteremben, képtárban, utcán. Doktoranduszok, egyetemi oktatók ők, ennek megfelelő külsővel és viselkedéssel. A feléjük forduló arcukon megjelenő ellenségesség, viszolygás, sőt gyűlölet zsigeri tapasztalatként ért engem, a kívülállót. Hogyan lehet, lehet-e egyáltalán felkészülni a környezet állandó, bármikor brutalitásba forduló ellenségességére? Nem tudom.
Pedig fel kell rá készülnünk mindannyiunknak, hiszen egy össztársadalmi érzéketlenítési tréning résztvevői vagyunk folyamatosan. Kezdődik mindez természetesen a szavak szintjén, az emberek két csoportba osztásával: vagyunk mi és vannak ők. Mi, a jók, a tisztességesek, az igazi magyarok, és ők, a rosszak, a becstelenek, az idegen(szívű)ek. Fehér–fekete, angyal–ördög. Vagy mi, vagy ők. Igazi magyarok, versus idegenek: mindenekelőtt cigányok és zsidók. A rasszizmusra épül rá a nőket hitványabb emberként kezelő szexizmus, az időseket brutálisan kirekesztő ageizmus és az átlagtól eltérő nemi preferenciákat követőket démonizáló homofóbia.
Az internet hihetetlenül kitágította a kommunikáció lehetőségeit. A különféle portálokon változatos fantázianeveken kommentelő honfitársak mindenekelőtt elhelyezik a számukra nem elfogadható vélemények képviselőit az ellenséges csoportba: zsidó(bérenc), judeobolsi, ballib(si), cigány(barát). Utána következnek az illető személyek nemére, értelmi képességeire, vélelmezett szexuális orientációjára és életkorára vonatkozó kifejezések: hülye p...., kurva, hisztérika, buzi, köcsög, múmia, őskövület. Ezek után az adott vélemény tartalmával érdemben nem is foglalkoznak, hiszen – ezzel a logikával – milyen komolyan vehető véleményt fogalmaznának meg az ilyen .... lásd mint fent.
A vélemény helyett tehát a vélemény képviselőjével foglalkoznak. Minősítik, mégpedig változatos nyelvi metaforákkal. Nincs ebben semmi különös, hiszen a metaforahasználat az emberi megismerés innovatív technikája. Amikor azonban a nem tetsző vélemények képviselőit kártékony és undorító állatként, szubhumán lényként nevezik meg, már nagy baj van. A kurucinfo és hasonló portálok rendszeresen írnak a „cigók patkányokat megszégyenítő szaporaságáról”, a „vérszívó zsidó tetvekről” és egyebekről.
Persze a mai médiumok nem találtak ki ezzel semmiféle újdonságot. Ez a típusú metaforahasználat jellemezte a hitleri nemzeti szocialista médiát is. Victor Klemperer, a zsidósága miatt elbocsátott, majd gyárudvar-söprögetésre kárhoztatott egyetemi tanár a vészkorszakot éles szemű filológus megfigyelőként élte át. Ő írta meg a náci rezsim nyelvhasználatának első szisztematikus feldolgozását. Ebben idézi Hitlertől a következő példákat: „a kulturális élet minden nyílt kelevényében... mint féreg a lomha testben... ott található a zsidócska..., parazita faj..., rosszabbak, mint a dögvész..., aki a zsidót nem ismeri, nem ismeri az ördögöt.” (Victor Klemperer, A harmadik birodalom nyelve, Bp., TK,1984.)
Ez a szóhasználat – vegyük észre – nem emberként, hanem károkozó, undorító, veszélyes állatként bélyegez meg egész embercsoportokat. Aki átveszi, fokozatosan érzéketlenné válik az adott csoportot ért atrocitásokra. A zsidókat a nemzeti szocialista rendszer sajtójában kártékony, járványterjesztő állatmetaforákkal jelenítik meg, velük közös szemantikai mezőbe helyezve őket. Ennek e mezőnek a logikája alapján használja Hitler és a náci sajtó a „kiirtani, megsemmisíteni” igéket. A metaforikus nyelvhasználat tudatosan deszenzivitizálja, teszi érzéketlenné az olvasót a zsidók sorsával kapcsolatban. Mint tudjuk, nagyon hatékonyan.
Goebbels propagandaminiszterként nagyon tudatosan befolyásolta a német sajtó metaforahasználatát, s nemcsak a zsidókkal, hanem más, ellenségesnek tekintett csoportokkal kapcsolatban is. A háború után előkerültek a minisztériumnak a média nyelvhasználatára vonatkozó parancsai. Ezekből kiderül például, hogy a német csapatok sztálingrádi veresége után a sajtó csak bestiaként utalhatott az ellenséges szovjet hadsereg katonáira. Nyilván ezzel a szóhasználattal akarták a harci lelkesültséget fokozni a katonákban az orosz fronton és a gyűlöletet a hátországban.
flickr/nimrodcooper
Nagyon igaz, amit Popper Péter mondott Mihancsik Zsófiának (A gyűlölettartály meg a tartalma). Az ocsmány, megbélyegző beszéd funkciója az, hogy „felmenti az embert a bűntudat alól. Az ilyen beszéd ugyanis azt sugallja, hogy akiről szó van, az nem is igazán ember”. Ezt a gondolatot a nyelvtudomány és a szociálpszichológia felismerései messzemenően alátámasztják. Az úgynevezett nyelvi relativitáselmélet képviselői azt állítják, hogy a világ dolgainak érzékelése nagy mértékben a nyelv, a nyelvhasználat közvetítésétől függ: „A reális világ nagy mértékben tudattalanul a csoport nyelvi szokásaira épül... Nagyrészt azért látunk, hallunk, tapasztalunk úgy, ahogy tesszük, mert közösségünk nyelvi szokásai eleve hajlamossá tesznek minket bizonyos értelmezések kiválasztására.” (Edward Sapir)
Történelmi példák igazolják Popper Péter igazságát abban is, hogy „nem lehet megállni a verbalitás, a szó szuggesztív sodrásában másutt, mint a pusztulásnál”. Illetve a pusztításra való felhívásnál. Amelyet tettek követnek. És példákat nem kell már történelmi távlatokban keresni. Schweitzer József nyugalmazott főrabbi verbális inzultálása napjainkban, a romagyilkosságok 2009-ben világosan mutatják, hogy az uszítás nem maradt hatástalan.
Az ember olyan, mint egy gyűlölettel teli tartály: fortyog, forrong, aztán robban. A kognitív metaforaelmélet kimutatta, hogy szinte minden nyelvben megtalálható az embert tartályként megjelenítő szemlélet. A „felrobban a dühtől”, „felmegy benne a pumpa”, „kis csupor hamar felforr” és más szókapcsolatok jól mutatják ennek a képnek a jelenlétét a magyar szemléletben és nyelvben is.
Az uszító propaganda hatására felbőszült emberek aztán – csoportba szerveződve – képesek tettre váltani a bennük felhalmozódott gyűlöletet. A metaforikus robbanás után kézbe veszik a robbantóeszközöket is. A szavak tehát tetteket váltanak ki, tettekké vál(hat)nak, politikailag is. Ilyen értelemben mondta Karl Dietrich Bracher, a neves német politológus: „A szavak nemcsak alakítják a történelmet, szavak hatására történni is szoktak események, sőt a szavak a valóságot is kifordíthatják”. (Schlüsselwörter in der Geschichte. Düsseldorf, 1978, 18.)
Jobb lenne megállni, ellenállni a szélsőjobboldali csoportok által tudatosan szervezett érzéketlenítő gyűlöletkampánynak. Még mielőtt a szörnyű szavakat nem követi még több jóvátehetetlen tett.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
