Mit akarnak a „vérség”-kutatók?

Föl kellene térképezni a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően vérségi kapcsolatba került. Legyen ennek a kutatásnak a neve Julianus barát program” – idézi Szőcs Géza költőt és jövendőbeli kulturális államtitkárt a Heti Válasz május 10-én.

Genetikát és csoportos vérségi kapcsolatokat társadalmi kontextusba helyezve emlegetni minden civilizált országban kapitális botrány. Ám ahogyan az árpádsávos zászlóról és a turulról sem képes a nyilvánosság megfogalmazni, hogy ezek vérvonal-szimbólumok, és az a baj velük, hogy ekként aktualizálják őket, így Szőcsnek ez a gondolata is reflektálatlan maradt. Két ember szeme rebbent csupán: egy Gugyerák nevű glosszaíróé az ÉS-ben (Julianus, a genetikus), és TGM-é a Mancsban (A történelem urai). Holott Szőcsnek ez a gondolata azt jelenti: a nacionalizmus a Fideszen belül sem pusztán nacionalizmus, s az új kormány egyik államtitkára ugyanazt gondolja a származásról, amit a nácik, mi több, pártolja a Jobbik által tervezett ősmagyarságot kutató intézmény felállítását, amelynek célja semmiben sem különbözik a háború előtti „fajvédők” céljaitól. Vagyis attól, hogy a genetika átírásával, eltorzításával, tudományosnak mondott eszközökkel bizonyítsák az általuk fajnak képzelt magyarság szupremáciáját, s általában véve is biológiai determinációkra vezessék vissza a társadalmi-hatalmi viszonyokat. Azt, hogy a megközelítésük a genetika torzításán alapul, már ma sem pusztán azok az elméleteik bizonyítják, amelyek mások kutatásainak átértelmezéseire épülnek, hanem a már megkezdett és szakszerűnek hazudott, tényleges kutatásaik is.

Mégsem szólalt meg egyetlen genetikus vagy nyelvész sem, így a sajtóban annak rendje s módja szerint bekövetkezett, ami várható volt: Szőcs Géza immár részletesen is kifejtheti fajvédő, szociáldarwinista álláspontját anélkül, hogy az újságíró annak fajvédő, illetve szociáldarwinista mivoltára egy szóval is rámutatna. Hiszen az újságírók többsége nem a szaktudományokból, hanem kizárólag önmagától, vagyis a sajtóból tájékozódik. És mivel abban nem talál olyasmit, aminek alapján eszébe jutna, hogy
1. a társadalmi-kulturális létet meghatározó génkombinációk nem létezhetnek, mert ezt az örökítőanyag szerkezete nem teszi lehetővé;
2. A „vérségi kapcsolat” fogalma elavult, tudománytalan, hiszen ma már tudjuk, hogy a DNS nemcsak a vérünkben, hanem minden sejtünkben van benne;
3. A nyelvrokonság nem feltétlenül azonos a genetikai rokonsággal, s hogy esetünkben a finnekkel azonos volna, azt senki nem állította;
4. A Szőcs által említett népcsoportok egy részének nyelve szintén az ugorral rokon ural-altáji nyelvcsalád része, a „forradalmi” szembeállítás tehát nevetséges;
ezért nem ezekkel szembesíti az interjúalanyát, hanem kizárólag hatalmi, illetve érzelmi kérdésekkel, emígy:

„Ön bejelentette, hogy szeretné elindítani a Julianus barát programot, ami a magyarság eredetét genetikailag kutatná. ’Egy néhány fős genetikai kutatócsoportnak föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került.’ Nem tart a támadásoktól?” És a válasz:

„Én az igazságtól nem félek. Amitől félek, vagy inkább bosszant és idegesít, az az, amikor intellektuális energiákat pazarolnak értelmetlen vitákra, és ütköztetnek olyan nézeteket, amelyeknek csak névleges közük van a valósághoz, jelen esetben a múlt idejű valósághoz. Egyébként magam is kíváncsi vagyok, hogy a finnugor elmélet hogyan állja ki a genetikai összevetés próbáját, és úgy gondolom, a kíváncsiság az egész emberi civilizációt és kultúrát meghatározó és mozgató erő. Nem szabad a kíváncsiság jogát elvitatni magunktól vagy másoktól.”

Nem kérdés, hogy a következőkben Szőcs ugyanúgy kizárólag a „fél-nem fél”, illetve a „mi és az ellenségeink” dimenzióban mozog majd, a legkülönfélébb tévé- és rádiócsatornákon, ahol interjú készül vele. Emellett genetikusoknak és nyelvészeknek utólag, és így merőben más dimenzióban kell majd megmagyarázniuk a valóságot, ám akkor már a lehető legkisebb hatékonysággal. Hiszen addigra a közvélemény számára a tudatlan riporterek tömege helyezte el őket a „balliberális ellenség” kategóriájába – a tudományos tények tehát ismét csak a baloldaliak és liberálisok fülébe fognak eljutni, a többiekébe viszont úgy, mintha ezek is a nemzetellenes áskálódás tipikus és hazug megnyilvánulásai volnának. És persze úgy is, mintha a nemzeti elkötelezettség azonos lehetne a „faji” képviselettel.

Nem szakértőként, csupán az általános műveltség birtokában a magam részéről az alábbi elemzéssel szeretnék hozzájárulni a tisztánlátáshoz.

Isten tenyerében ősgén terem

Jobboldali portálokon a revelációnak kijáró hozsannázással csaptak le nemrég egy olyan kutatásra, amely nézetük szerint egy „európai ősgén” létezését mutatta ki.

Olyan egység, amit „ősgén”-nek nevezhetnénk, nem létezik. Két vagy több egyednek lehet közös eredetű génállománya, de csak akkor, ha egyazon petéből származnak, amelyet ugyanabban az időben ugyanazon spermák termékenyítenek meg. Vagyis ha egypetéjű ikrek. De még ekkor is lehetségesek kisebb eltérések, hiszen a tulajdonságok ezreit átörökítő anyagot nem egyetlen, meghatározó gén vezérli, hanem maga a struktúra, amelynek a gének csupán a részei, s amelyben ráadásul nem kizárólagosan a gének örökítenek át tulajdonságokat.

Az örökítőanyag alapja a DNS (dezoxiribonukleinsav), amely minden sejtben ott van (tehát nem vérvonalunk van, hanem sejtvonalunk), s nem egyéb, mint két, fonalszerűen felépülő cukorfoszfát-lánc, spirális alakban egymás köré tekeredve.* Ennek a kettős spirálnak a szakaszai a gének, de: nem minden szakasza gén. A megtermékenyítés pillanatában a DNS 23 pár kromoszómává szerveződik, s az új élet kezdő, kettős sejtjében, a csírasejtben az anyától és apától érkező kromoszómakészlet együtt lesz ott. Ez tehát az egyed őssejtje, de ez sem „ősgén”, hanem gének tízezreinek csoportját tartalmazó egység. (A tudomány mai állása szerint 15-20 ezer gén van egy emberi szervezetben.) A gének között természetesen vannak dominánsak (meghatározhatnak jellemző egyéni és csoportos tulajdonságokat: pl. szemredőt, hajszínt, bőrszínt, betegségeket), és vannak nem érvényesülő gének. A gének mindegyike minden egyedben a szükségszerű véletlenek játéka szerint variálódik, milliárdos nagyságrendű lehetőségekben – hiszen ezért is tapasztaljuk, hogy nem létezik két, egyforma ember a Földön, még úgy sem, hogy vannak láthatóan azonos típusú rasszok. Mindebből belátható, hogy embercsoportok semmiféle domináns ősgénnel nem rendelkezhetnek. Még úgy sem, hogy visszamegyünk az időben, és a múltban keresünk valami közös zigótát, amely majd meghatározza a mai jellegünket. Már a legelső zigótának is két ember több ezernyi génjeit kellett tartalmaznia, mert ez a feltétele az emberi szervezet létrejöttének. De hát akkor mi volt a neonácik által favorizált kutatásban?!

A Science magazin 2005. november 10-i számában közzétett cikk szerint a kutatók az Y kromoszóma génjeit nézték, európai és közel-keleti csoportok DNS-ében. Az Y kromoszóma a férfi jelleg örökítőanyaga, nőkben a megfelelője az X. Hogy meglegyen a teljesség a természetben, és hogy az örökítőanyag mindig mindkét nem születését biztosítsa, nőkben XX, férfiakban XY a 23. kromoszómapár képlete. Amiből kiszámolható, hogy ha valaki egyenes vonalú leszármazást akar vizsgálni, akkor a férfiak kromoszómáját érdemes néznie, mert abban önmagában álló módon, tehát jól elkülöníthetően öröklődik át az egyik elem, míg a női XX-ek több lehetőséget jelentenek. A kutatócsoport pedig nemzetségek folyamatosságára volt kíváncsi, ezért vizsgálta férfiak jellemző kromoszómáját. Találtak is egy génkombinációt – egy ún. haplotípust –, amely közös volt a magyar, lengyel, ukrán és közel-keleti férfiakban. Elnevezték EU19-esnek, és ennek alapján azt saccolták, hogy a nemzetség ősapái 25-40 ezer évvel ezelőtt éltek. Hogy hol, az ma már követhetetlen. S mivel azt, hogy ugyanez a haplotípus nincs-e ott más nemzetségek kromoszómáiban is, semmiféle kontrollkutatás nem mérte, így az egésznek nagyjából annyi a jelentősége, hogy megtudtuk: térségünkben a magyar, lengyel és ukrán férfiaknak egyformán régen éltek az ősapjai, s a pubertásban nagyjából azonos tempóban szőrösödik a lába. Amiképpen a közel-keleti férfiakat is ez jellemzi.

A hírre az összes jobboldali portál azonnal hadat üzent „a szenzációt eltitkoló” Tudományos Akadémiának, a Magyarok Szövetsége pedig munkaértekezletet hívott össze. Ezen dr. Papp Lajos szívsebész lánglelkű beszédet tartott az említett haplotípus mindent meghatározó jelentőségéről. (Ld. erről az Y kromoszómák című írást is, a Galamusban.) Először is elnevezte európai ősgénnek, majd erre építve bizonyítottnak vette, hogy akkor tehát „a ma itt élő, csonka Magyarországon élő, tehát a teremben jelen lévő sokadalom 95 százalékában jelen van az európai ősgén. Magyarul azt jelenti, hogy genetikus vonatkozásban a magyar lakosság 95 százalékában őseurópai gént hordoz”. Ezek után magától értetődőnek tekintete, hogy ez a haplotípus Isten üzenete, amely ahhoz segít hozzá, hogy visszanyerjük önbecsülésünket, tartásunkat, magyarságtudatunkat”. Isten ennek, a férfi jegyeket – szőrösödést, ádámcsutka-nagyságot, prosztatarákra való hajlamot – befolyásoló génkombinációnak az alapján jelölte ki a magyarságot arra, hogy „a földi mindenség megtartásában a Kárpát-medencét örök időkig megtartsuk annak, amit a Jóisten nekünk és a világnak szánt”. Amit pedig Isten nekünk és a világnak szánt, az úgymond a szeretet és befogadás jegyében gyakorolt egyeduralom. Ennek hivatkozási alapját pedig az adja, hogy ha ez a haplotípus – mint domináns gén, amely mindent meghatároz – régóta itt volt (amit egyébként nem bizonyított a kutatás), akkor  a magyarság is itt volt, és valamiféle ősnemzőként az teremtette meg minden kultúrák ősét. Hogy azután egyfajta örök szerzői jog érvényesítése révén ma is az övé legyen az uralkodás privilégiuma. Külpolitikai szövetséget pedig azokkal kell kötnie, akik már eddig is a genetikai közösségük alapján alakították a társadalmi viszonyokat: „A magyarságnak egyetlenegy nép volt az elmúlt ezer évben barátja, aki minden elkötelezettség nélkül segített bennünket, kik ezek? A lengyelek!”

Papp Lajos azonban mindehhez azt is gyorsan hozzáteszi, hogy a domináns gén a szövetséges-jelöltjeinkben csak sokkal kisebb arányban van jelen: igazán a magyarság sajátossága.

Mindezt a tanult szívsebész akkor mondhatja, ha figyelmen kívül hagyja a genetika valóságos eredményeit, s a maga vallásos, monoteisztikus világképét úgy vetíti rá az örökítőanyag szerkezetére, hogy az is egyközpontú, „monogenisztikus” legyen – tehát úgy képzelje el a génállományt, mintha annak közepén is istenként állna egy mindent meghatározó gén. De ugyanígy képzeli el az emberi szervezetet is, amelynek szintén egyetlen meghatározója létezik: az örökítőanyag, s azon belül is a „főgén”. Ez befolyásolja közvetlenül az ember mentalitását, erkölcsét, gondolatiságát, identitását és pártállását is.

A szívsebész – de összes, további eszmetársa is – eltekint attól a ténytől, hogy a gének közvetlenül pusztán annyiban határozzák meg az egyes emberi tulajdonságokat, amennyiben azok keretei, struktúrái biokémiai rögzítést igényelnek, a stabilitás érdekében. Tehát a testi formákat és az agyi működés szerkezeti meghatározóit szabályozzák: mekkora és milyen formájú legyen a kisujjunk, hol legyenek bennünk a sejtnövekedés-pusztulás határai (kapjunk-e rákot), milyen formákat ismerjen föl ismerősként az agyunk (és keltsen vágyat bennünk az ismerőssége révén, ami például a szexuális irányultság egyik alapja), milyen gondolati kombinációkra legyünk képesek (matematikusok vagy hegedűsök legyünk-e, vagy a kettő együtt). A gének és a szervezet működésében ez – és „csak” ez – a strukturális meghatározottság jelenti a stabilitást, mert az egésznek a működése a továbbiakban épp hogy nagyon is bonyolult kölcsönhatásokban és változásokkal zajlik. A monogenisztikusok azonban nem tűrik sem a kölcsönhatást, sem a változatosságot, ezért egyetlen gesztussal stabilizálják a képet. A gének és az emberi szervezet kölcsönhatásainak bonyolult, dinamikus biokémiai folyamatrendszeréről azt állítják, hogy az zárt, merev, és mindenben egyfajtaságot hoz létre. Ennek alapján írják át a gének hatásmechanizmusát is. E szerint egy adott génkombinációban nem az a fontos, hogy az a lábszőrnövekedés vagy a prosztatarák kereteit szabja meg, hanem az a fontos, hogy része egy elképzelt, statikus egyfajtaságnak és gyökérelméletnek, vagyis egy homogénnek képzelt „faj” jelenlétére utal.  Így hiába, hogy eredetileg a szervesség – „mag és növekedés” – képéből indultak ki, a növekedést, a változás és változatosság lehetőségét levágják a képről, s a merev szervetlenséghez, az örökös determinációkhoz jutnak el. Ez az a pont, ahol már a genetika tendenciózus eltorzításával állunk szemben, amellyel egyúttal a társadalomról alkotott képet is eltorzítják: megérkeztek a szociáldarwinizmushoz és a nácizmushoz.

Sokan vannak és kutatnak, művelődnek

Papp és az irányzathoz csatlakozó, nem kevés további „kutató” – köztük Kiszely István, Badinyi Jós Ferenc, Bíró András Zsolt „archeo-biológusok”, s mellettük számtalan nyelvész, biológus, történész és rockzenész – mind úgy torzítják el a genetikát, mintha az megfelelne a fejükben lévő, mindenben egyágúságot és determinizmust feltételező világképnek. Világnézetük ma is megegyezik azzal, amelyet elsőként a harmincas évek náci ideológusai képviseltek: a társadalmakat nem az egyenlőségeszméknek, hanem az egyenlőtlenségeszméknek kell vezérelniük, melyek a népek értékelvű hierarchiáját hozzák létre, az alacsonyabbrendűtől a magasabbrendűig vezető skálán. A hierarchia igazolását pedig számukra – szemben a tapasztalatokkal, de a Bibliával is – a genetika adja. Azért ez, mert szintén a dolgok gyökereivel foglalkozik, ahogyan ők is. Az egyenlőtlenségeszme hívei szeretnék, ha a világ berendezkedését egyetlen gyökérre lehetne visszavezetni – nevezzük az eszmét monoradicizmusnak –, amely mindent és minden vonatkozásban meghatároz, és amelyet természetesen ők tartanak kézben, mert úgymond ők látják tisztán a mibenlétét és ők „fedeztek föl” benne „revelációkat”. A társadalomnak legyen egyetlen magja, amely köré épül – és amit persze majd ők képviselnek –, s a társadalom minden elemét ebből az egyetlen magból lehessen levezetni. Az emberek származzanak ugyanabból az ősből, és ne keveredjenek, mert akkor „bepiszkolódik a tiszta gyökér”. A nemzeti identitásnak a genetikai tisztaság legyen az alapja, ez adja a nemzeti öntudatot (mint Pappnál is láttuk). Cigány- és zsidóellenes rovataikban ma is Gobineau-t idézik, aki szerint ”az emberfajok testi-lelki jellemvonásai változatlanul öröklődnek nemzedékről-nemzedékre mindaddig, míg a faj tiszta marad”. Majd mellé teszik a keveredést kárhoztató magyar Vadnay Andort, a húszas évekből: „A kétfajú átöröklési anyag állandó lelki nyugtalanságot, diszharmóniát, valóságos öniszonyt idéz elő. A fajkeveredésből származó szerencsétlen egyén végül önmagával is végzetes konfliktusba keveredik, cselekvési energiája megbénul, lelki élete összeroppan, és irtózik még a generatív halhatatlanságtól is. Beáll a gyermektelenség, a család néhány nemzedéken belül kihal. Ilyen borzalmas sors vár a fajkeveredés szerencsétlen szülötteire!” Ezek és a hazai fajvédelem további „úttörőinek” szövegei állnak a jobboldali ifjak műveltségének középpontjában – ezen nőttek föl a parlamentben ülő jobbikosok is, és ennek jegyében mennek génrokonságot kutatni Kazahsztánba végzett biológusok. Körükben kötelező olvasmány a náci Bosnyák Zoltán összefoglaló műve, A magyar fajvédelem úttörői című könyv, amelyben Méhely Lajos, Egan Ede, Bartha Miklós, Verhovay Gyula, Kiss Sándor és a már idézett Vadnay Andor elméleteit olvashatják. Nem mellesleg ezek voltak a magyar zsidótörvények szellemi előkészítői, a szintén favorizált Teleki Pál mellett. A könyvnek különösen népszerű fejezete A zsidókórság pathológiája című Kiss-tanulmány, amelyet nemrég „modernizálva”, mai politikusok és egyéb közszereplők fotóival tettek közzé. A szellemesnek szánt, biologizáló feliratú fényképek közt immár jobboldali politikus, a fideszes Pokorni Zoltán képe is ott van, a „pokornicus holokamusz” megjelöléssel. Ami nem zárja ki, hogy elméletük rokonságot mutasson a Fidesz némely elképzelésével, például azzal a vízióval, amelyben állam és kormány nem a társadalom által kitermelt „csúcsok”, hanem éppen fordítva: gyökerek, amelyek egyetlen centrális erőtérként határoznak meg minden további értéket, társadalomban, kultúrában. És mivel a gyökér a szerves életben rejtett, nem látható, ezért a gyökér-központúságot a vizuális analógia alapján egyszerűen átemelik a szintén nem látható, vagyis a spirituális szférába: ezen a primitív alapon tekintik „szelleminek” mindazt, amit képviselnek, és ezért tartják mindennél fontosabb, kulturális kérdésnek a származáskutató intézeteket létrehozását.  Amelyben majd genetikai kutatásokkal szerzik meg a monoradicizmus összes bizonyítékát, és azét is, hogy aki ezt az egyetlen gyökeret képviseli, az képviseli az egész nemzetet.

Mindebből talán az is kiderült, mennyire meddő gondolat a baloldali vagy a liberális politikai oldalakat hibáztatni a fasizmus-nácizmus újjáéledéséért. Annak paradox módon maga a tudomány fejlődése az oka. Minél fejlettebbek a mikroszkópok, és minél inkább reflektorfénybe kerülnek a gének, az arra hajlamosakban annál gyakrabban keletkezik az az optikai csalódás, hogy akkor ettől kezdve mindent a gének határoznak meg az ember életében. A feloldást alighanem az egyre biztosabb tudás fogja meghozni, és nem a politika. Amikor a háziorvosa mindenkinek a kezébe tudja adni majd a saját géntérképét, és ott a beteg hiába fogja keresni a „hun hátranyilazás” vagy a „keresztényi erkölcs” gént, mert csak kancsalságra vagy epilepsziára való hajlamot talál, akkor lesz vége, ha nem is a rasszizmusnak, de legalább a rasszizmus politikai hatalmának. Mindenesetre addig sem kéne Szőcs Gézának milliókat adni az adófizetők drága pénzéből arra, hogy a tudománytalanság, a „fajiság” és a szociáldarwinizmus eszméjének terjesztésére pazarolja.


*Az elnevezésben a „nuklein” arra utal, hogy az egyik felfedező, Mieschler sejtek magvából, vagyis a nucleusból izolált egy addig ismeretlen, foszfortartalmú anyagot, amit nukleinnek nevezett el. Ezzel kezdődött annak a vegyületcsoportnak a tanulmányozása, amely azután elvezetett a 20. század legjelentősebb biokémiai felfedezéseihez, vagyis a nukleinbázisokat tartalmazó örökítőanyag vegyületeihez. A „dezoxiribóz” pedig egy öt szénatomos cukor-molekula, monoszacharid.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!