rss      tw      fb
Keres

Die Presse: Orbán és csapata legalább egy profi távozásra képes-e?




A Die Presse című bécsi lap Orbán Viktor félidős mérlege – Dilettáns, kapkodó, katasztrofális címmel közölte Béla Rásky írását.

Magyarország problémái 2010 óta még súlyosabbakká váltak, hogy a növekvő szociális feszültségekről ne is beszéljünk.

Nehéz örökséget vett át Orván Viktor kormánya két évvel ezelőtt. A csődöt éppen hogy csak elkerülő Magyarországot kellett kiszabadítani a szocialista-liberális rossz gazdálkodás fojtogató szorításából, a politikai klánok korrupciós mocsarából, az állam és a szervezett bűnözés összefonódásának veszélyéből, és egy totális politikai patthelyzetből.

Erre programot Orbán Viktor nem terjesztett elő, Magyarország választói azonban ennek ellenére jelentős többséggel ruházták fel pártját 2010 áprilisában, amely többség a választójognak köszönhetően kétharmados mandátum-többséggé lett.

A „Fiatal Demokraták Szövetsége” magabiztosan munkához látott, és hamar világossá tette, hogy az erő helyzetéből szándékozik cselekedni. Tüstént feltételezték „a szavazófülkék forradalmát”, amely megengedte a nem ortodox intézkedéseket. A döntések decentralizálása és az autonóm szervezetek meghallgatása nem szerepelt a tervekben, az átláthatóság sem. A legjelentéktelenebb döntéseket is a miniszterelnök és környezete hozta meg.


A hatalom hosszú távú biztosítása

Hamarosan okulni kényszerültek azok, akik eleinte készek voltak mindent a sürgető körülmények számlájára írni: gyorsan világossá vált, hogy kizárólag a hatalom hosszú távú biztosításáról van szó, és hogy ennek érdekében, ha a helyzet úgy kívánja, meg tudnak alkudni a birodalom megvert másik részének oligarcháival is.

De a rajtaütésszerű akciók teli voltak dilettantizmussal, jogi, politikai, szakmai szempontból egyaránt. Hamar rendszerré állt össze, ami eleinte a sietség miatti hibának tűnt, és amit nagyon egyszerű kommunikációval még szépnek lehetett mesélni – a marginalizált és marginális ellenzék ügyetlenségének köszönhetően is. Minden, amihez a Fidesz hozzányúlt, egyből hulladékká silányult: a parlamenten keresztülvert törvények vitatottak maradtak, gyakran végrehajthatatlanok voltak és többszöri módosításra szorultak. A gazdaságpolitikában a Fidesz túltett a legrosszabb félelmeken is: a kapkodó, inkoherens, koncepciótlan, ad hoc büntetőexpedíció a multiknak Magyarország minden mutatóját az EU legrosszabbjai mögött rögzítette. Végül pedig Orbánnak sikerült külpolitikai elszigeteltségbe vezetnie Magyarországot.

A konzervatív kormány jelenleg tanácstalan, tekintettel a kétségbeejető helyzetre. A hatalom bebetonozásának tűzijátéka után az ötletek éppen csak arra voltak elegendőek, hogy új adókat találjanak ki, és állott történelmi mítoszokat melegítsenek fel.

Az első a végletekig dühíti a polgárokat, az utóbbi untatja őket, hiszen a vonatkozó repertoárt már rég felhasználták, bár az emigrációban elhunyt írók bizarr újratemetése, az utcák és terek átnevezése, az emlékművek ide-oda helyezése a bizarr Horthy-kultusszal nem nélkülözi a kabarészerű szórakoztató hatást.

Tekintettel az ország véres történetére, sokaknak a torkán akad ugyan a nevetés, mégis túlzásnak tűnik az aggodalom, hogy ez az őrület tartósan átformálja majd a már amúgy is konzervatív történelemképet. De az ellenállás a történelem ilyesfajta újbóli összerakásával szemben tömeges, és beindíthatna akár egy nagy, rég esedékes magyar „történészvitát” is.

A felmérések azt mutatják, hogy a Fidesz-kurzus miatti frusztráltság már eléri a Fidesz törzsszavazóit. Közben Orbán „csupán” a diszkreditált volt kommunisták szintjéhez közeledik.


Nincsenek politikai alternatívák

Politikai alternatívák nem épülnek ki. Ami újra megmutatja, mennyire elvesztette az ország azt az illúziót, hogy a politika megmozdíthat vagy pláne megváltoztathat valamit. Még az új nyilasok is a kemény fasiszták – nem kicsi – kreclijében úszkálnak.

A centristák nagy reménye, Bajnai Gordon volt miniszterelnök a politikába való visszatérése körüli bohózattal éppen most játssza el minden esélyét: ahelyett, hogy előállna egy jó koncepcióval és egy elhasználatlan csapattal, blogokat fabrikál, igaz, meg kell hagyni, találóakat.

A társadalom mozdulatlanságba merevedett, még mindig abban a hitben van, hogy, kibekkelheti a válságot. Alighanem egyre inkább tisztázásra szorul, hogy az év eleji nagy tüntetések után Magyarország miért süllyedt apátiába és közömbösségbe. Ám az ország kollektív kedélyállapotát, ezt a frusztrációból, hisztériából és dühből álló robbanó elegyet elemző racionalitással elmozdítani nehéz, ha nem lehetetlen feladat. Ehhez már nem elegendő megállapítani, hogy az ellenzék megosztott, ügyetlen, és diszkreditált.

Ennél többet mondhat, hogy a szociológiai vizsgálatok szerint a magyarok a problémákat hagyományosan szélsőségesen individualista stratégiákkal igyekeznek megoldani, eszükbe sem jut a kollektív cselekvés lehetősége.


A denunciált közös gondolkodás

Itt is megmutatja késői hatását annak a kornak az átka, amelyben Magyarország állítólag „a szocialista tábor legvidámabb barakkja” volt. A „gulyáskommunizmus” 1956 leverése után csak atomizálta a társadalmat, egyéni túlélési stratégiákba kényszerítette az embereket, meggátolt minden közös gondolkodást és cselekvést.

A fordulat utáni években is negligálták a közös gondolkodást, és az individuális stratégiákat prédikálták. A szabad köztársaságnak soha nem sikerült kommunikációs platformokat teremteni a társadalmi viták számára, lehetővé tenni a kollektív fellépést.

Most, amikor a legkisebb szabad tereket is támadják, ez elkerülhetetlenül visszaüt. A kiút közös kezdeményezése, a felelősség vállalása helyett az emberek megint csak egyéni megoldásokat keresnek. És így egy részük sokkos görcsbe merevedett, miközben a többiek csomagolnak: a harminc év alattiak közel fele semmi mást nem akar, csak elmenni.


Túl kevés, túl későn?

Az Orbán kormányzásának kezdetén meglévő problémák akutabbá, még súlyosabbá váltak, az országban uralkodó társadalmi feszültségekről nem is szólva. Orbán féléves mérlege katasztrófa, amelyet nem lehet szépíteni: Magyarország a szakadék szélén áll, és szinte senki nincs, akivel az ország ne lenne összeütközésben.

Talán még az is túl kevés és túl késői lenne már, ha a magyar civil társadalom megtalálná a módját, hogy rendre utasítsa ezt a kormányt, sőt, ezt az egész leszerepelt elitet.

De Magyarország alighanem túl kicsi ahhoz, hogy elzavarja politikai osztályát, amely 20, 40, sőt, 60 éve uralja, és elölről kezdjen mindent: csak azt lehet remélni, hogy a kispadon legalább fiatal csapat ül, amely dacosan azt mondja, hogy maradni akar, és jobban akarja csinálni. Ez esetben már csak annak kell megmutatkoznia, hogy Orbán és csapata legalább egy profi távozásra képes-e.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!