Szőcs szerint a Wiesel
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2012. június 23. szombat, 05:17
Keddi interjújában Bolgár György egy pszichoanalitikus szakértelmével és kíméletességével kezdte rávezetni Szőcs Géza miniszterelnöki főtanácsadót arra, hogy hol nyílik számára királyi út az önkorrekcióhoz. Azt a klasszikus kérdést tette föl neki, hogy a mai tudásával, tapasztalatával milyen tanácsot adna a miniszterelnöknek a Nyirő-újratemetés ügyében. És mivel a kérdés még nyomokban sem tartalmazott semmiféle vádat („most, hogy nyilvánvalóvá vált az erdélyi jelenlétük kontraproduktív hatása, nem gondolja-e…” stb.), még a védekezés kínossága sem terhelte a miniszterelnöki főtanácsadót. Így nyugodtan megkockáztathatta volna a saját cselekedetei és kudarcai őszinte mérlegelését, bizonyítva ezzel, hogy a tévedéseit is uralja, és hogy képes őket korrigálni. Ami a rokonszenv kivívásának egyik legbiztosabb garanciája.
Szőcs azonban, úgy látszik, vagy nem akart szimpatikussá válni ezen az adón, vagy föl sem ismerte, hogy megnyilatkozásának ez a tétje (ezt én nem dönthetem el), így nem élt a felkínált lehetőséggel. Ehelyett azt a már jól ismert, álságos sémát választotta, amely szerint igazából mindig a mások hibáit kell fölismerni és uralni, a saját hiba belátása pedig egy olyan gyengeség felmutatásával legyen azonos, amely igazából nem is hiba, hanem erény. Ennek a képlete így fest: Mi gyengék voltunk az ellenség aljasságainak felismerésében, nem számoltunk a ránk váró támadásokkal, mert hótiszta, ártatlan lelkünk az ilyesminek még az elképzelését sem engedi meg. A mi gyengeségünk mások aljasságának örökös alábecsülése. Belátjuk, szörnyű nagy hibánk nekünk ez a gyermeki jóhiszeműségünk, de hát tehetünk mi erről? Az vesse ránk az első követ, aki mindig képes időben megakadályozni a Gonosz győzelmeit. Na ugye!
Szőcs is azt tálalta fel most belátásként, hogy mennyire nem volt előrelátó a mások hibái ügyében. Mennyire nem látta tisztán, hogy majd – és itt a konkrét alany rejtve maradt – „fogást keresnek a kormányzaton, minden egyes kormányzati szereplőn, és oly módon fújnak fel, oly módon értelmeznek minden egyes szót, minden egyes megmozdulást, minden egyes gesztust, ami célzottan és rendkívül körmönfont módszerekkel egy lejáratásba torkollik”.
Ez a hótiszta galamb csupán azt nem mondta el, hogy ugyan mi lett volna a különbség, ha mégsem követi el az említett drámai vétket, és már a kezdet kezdetén látja, feltárja és bekalkulálja a gaz ellenség körmönfont fogáskereséseit és az üggyel szemben táplált ellenérzéseit. Mit tett volna másképp ő és a kormány, ha már akkor rendelkezett volna a tisztánlátás eme képességével? Hogy oldotta volna meg, hogy akinek mindez ellenszenves, az csendben maradjon, jobb esetben hagyjon föl ellenszenveivel? Mit tett volna azért még akkor, hogy egy nyíltan nyilas párti író nyilas volta ne minősüljön alkalmasnak egy demokratikus berendezkedésű ország kormányának lejáratására? Hiszen ez önmagától, a puszta tény voltától alkalmas erre?
Megannyi kérdés. Mindazonáltal egy dolgot biztosan tudni: ugyanezen galamb minden különösebb aggály nélkül képes azzal vádolni Elie Wieselt, hogy fogalma sincs, kikről és mikről beszél, amikor kifogásolja a Horthy-kultuszt, valamint Nyirő rehabilitálását.
Elie Wiesel 1928-tól 1944 májusáig, családja deportálásáig történetesen Máramaroson élt (mind Nyirő, mind Szőcs szülőhelyének közelében), s eközben Debrecenben és Nagyváradon járt magyar nyelvű gimnáziumokba.
Mármost két eset van. Vagy igaz, amit a mai kurzus állít – miszerint Nyirő a korszak legnagyobb írója volt –, és akkor ezeken a helyeken mindenkinek, de egy gimnazistának egészen biztosan ismernie kellett a nevét és a társadalmi elfogadottságát. Ez esetben Szőcs tudatosan torzított a képen, és tudatosan terjesztett Wieselről hamis feltételezéseket. Vagy nem igaz, és akkor viszont végképp mindegy, hogy Wiesel (vagy akárki más) mit tud konkrétan Nyirőről, sőt, még az is lényegtelen, hogy tényleg ki volt ez a Nyirő. Akkor egyetlen, lényeges momentum van: az, hogy ez a rehabilitáció kristálytisztán aktuálpolitikai gesztus, egy közönséges, Erdélyre irányuló haszonszerzési akció volt, amelyhez igazán az újratemetést Erdélyben forszírozó alapítvánnyal és párttal való összefonódások adják meg a kulcsot. Ez esetben Szőcs őszintén gondolta, hogy Wieselnek fogalma sincs, miről beszél, amihez azt kell hozzátennünk, hogy valóban, nemcsak neki, de egyikünknek sem lehet fogalma, hogy miről beszélünk. Mi ugyanis azt hisszük, hogy tényleg Nyirőről meg a fasizmusról van szó, esetleg még a hierarchikus gondolkodás mindenhatóságáról, ők pedig pontosan tudják, hogy csak pénzről és politikai befolyásról az elcsatolt területeken. És ennek intézésében zavarjuk meg őket, de folyamatosan és körmönfontan.
Persze még lehetséges az az eset is, hogy Szőcs az, akinek fogalma sincs, kicsoda Elie Wiesel, és arról sem tud, hogy földiek volnának ők ketten.
Ez esetben én kérek elnézést, amiért eddig még egyetlenegyszer sem tettem föl a kérdést, hogy ki az a Szőcs Géza, aki itt eddig kulturális miniszter lehetett.
Úgyhogy ezt most pótolom is: emberek, ki az a Szőcs Géza?!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
