Hajrá magyarok!



Zajlik a futball Európa-bajnokság, így a világ (már nemcsak kontinensünk) legalább részben megosztja figyelmét a közélet és „a” játék között. Persze a kettő óhatatlanul össze-összecsúszik olykor, utóbbi átpolitizálódik, játékosok összecsapása országok, kultúrák, identitások közötti konfliktusokká, közéleti tartalmak kifejezőjévé válik, amire szakajtónyi példát hozhatunk, többet akár csak a most zajló EB kapcsán is. (Elhíresült a liverpooli sikeredző, Bill Shankly mondása: „Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.”) Csak rövid töprengésben fordítsuk meg a hasonlatot hazai viszonyainkra konkretizálva, vagyis ne azt nézzük, hogyan politizálódik át a foci, hanem vessük fel a kérdést: beszélhetünk-e politikai életünk „futballosodásáról”. Alighanem igen. A köztudottan fociszerető és támogató kormányfőnk kapcsán ez az eszmefuttatás legalábbis kézenfekvő.

Ha a közéletet egy focimeccshez hasonlítjuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy Orbán Viktor nem annyira irányító középcsatárként viselkedik, sokkal inkább a vezérszurkoló lélektana jellemzi, s mintha ezt várná el az őt a lelátókon szemlélő (bár lépéseinek következményeit a szurkolónál jobban elszenvedő) közönségtől is. Ebben a felfogásban pedig – ahogy halad a meccs – egyre inkább relatívvá válnak a szabályok, egyre kevésbé fontos a játék szépsége, s lassan egyetlen dolog lesz érdekes: a győzelem. Hol vannak már azok az idők, amikor Pelé állítólag megtapsolta az ellenfél tetszetős cseleit, biccentett mutatós bokapasszainál vagy veszélyes kapura lövéseinél. A mi futballos közéletünkben kormányfőnk és csapata egyre inkább szurkolói lélekkel játszik. Eszerint ha a „mi” játékosunk hátulról páros lábbal felrúgja ellenfelét, hívei hörögve követelik a tovább-ot, s ha a bíró figyelmeztet, hogy az európai játékvezetői testület szerint ebben a helyzetben szabadrúgás következik, sőt még sárga lapot is felmutat, már zúg is a „három hülye”. Fordított esetben viszont, ha mondjuk játékosunk látványos műeséssel próbálja átverni a játékvezetőt, szurkolói jogosnak érzik a tizenegyest és őszinte sikerként ünneplik a belőle szerzett gólt. Gondoljunk csak arra, hányszor zeng a lelátón, hogy „mi vagyunk a legnagyobbak, hej, olé”, pedig a lelkünk mélyén mi is tudjuk, hogy nem mi vagyunk a legnagyobbak, sőt még csak nagyok sem, hej, olé.

Nincs ebben semmi meglepő. Pláne, ha hozzávesszük, hogy a „mieink” még bármilyen eredményt meg is tudnak magyarázni, akkor teljessé válik a magyar politika és a magyar futball közötti párhuzam. Mielőtt azonban mindebben elmerülnénk, nem ártana, ha kormányfőnk nem feledkezne meg arról: van úgy, hogy egyszerűen alulmaradunk, s ezért nem a magyarellenes világösszeesküvés a hibás, hanem az, hogy „mi” nem tudjuk azt a játékot játszani, amelyben mások sokkal sikeresebbek, taktikánkat pedig jobb lenne gyors passzokra, sikeres és pontos beadásokra, szervezett védekezésre – rövidebben szólva: a jó futballra építeni.

(Fazekas Csaba)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!