rss      tw      fb
Keres

Szegedi Csanád szereti a zsidó nagymamáját



Ez ma hír Magyarországon: Szegedi Csanád jobbikos EP-képviselőről a párton belüli ellenségei kiderítették, hogy a nagymamája Auschwitzot is megjárt zsidó.

Hű, a mindenségit.

De ugye nem hiszi azt senki, hogy ettől bármi, bárhol is megváltozott? Vagy hogy az érintett ettől magába nézett, és komolyan meghasonlott?

Mint a barikad.hu-nak adott interjújából kiderül: Szegedi először is említésre méltónak tartotta, hogy zsidó felmenőinek a többiekhez hasonlóan tisztes állásuk volt. Mert, ugye, ahhoz képest, hogy zsidók, „volt köztük cipész, gazdatiszt, molnár, tehát teljesen átlagos emberek voltak” – magyarázta. Vagyis szerinte a tisztes állás (és ráadásul még csak nem is tisztviselő, hanem cipész meg molnár!) és az átlagosság kontrasztban áll azzal, hogy valaki zsidó. Különben hogy jutna eszébe egyáltalán megemlíteni ezt?

Azután azt mondta: „Édesapám fafaragó népi iparművész, aki rengeteg fejfát, emlékművet, tulipános ládát faragott. Kicsi gyerekkorom óta ismerem a magyar népi motívumokat.” Mi is. Rengetegen. Ráadásul a másokét is. A világ minden népének van jellegzetes motívumkincse, amely az alapvető logikájában megegyezik az összes többiével, így mindenki megértheti (stilizált növényi és állati motívumok, a szerszámok fajtáiból következő technikák, a helyi festéklehetőségekből következő színvilág stb., stb.). De Szegedi változatlanul komolyan gondolja, hogy a magyar népi motívumkincset például a zsidók rendszerint csak kivételes esetekben tehetik magukévá, szépségét, logikáját nem nagyon érthetik. Ez az egész ugyanis egy zárt és kizárólagos rétegspecifikum. Hiába mondja azután pár sorral odébb, hogy „nem azt tartom valódi vízválasztónak, hogy ki a legtisztább fajú magyar (…) hanem hogy ki hogyan viszonyul a magyarság ügyéhez. A magyarság mindig vállalást jelentett és nem valami faji felsőbbrendűséget”, mert egyrészt ez is egy kapitális baromság (mi az, hogy „legtisztább fajú”, meg hogy az identitás tisztán vállalás?), másrészt mert a pártja nyíltan hirdeti a faji felsőbbrendűséget, így érthetetlen, hogy ha komolyan gondolja, akkor mit keres ott.

És akkor még ott van az a gondolat, hogy a felmenői „nagyrészt asszimilálódtak. Ez egyáltalán nem volt ritka, száz évvel ezelőtt Magyarországon egymillió zsidó élt, akik magyarnak vallották magukat, és nem lehet azt mondani, hogy mindegyikőjükkel gond lett volna”. Ebből meg az derül ki, hogy az ő fejében továbbra is rossz zsidók vannak, meg jó zsidók vannak, csak most az utóbbiak, így hirtelen, hogy ő is odasorolódik, egy picivel többen lettek. Viszont nem asszimilálódni meg bűnös dolog.

Na jó, ott van az az emberi mondat, miszerint „Én a nagymamámat úgy szeretem, ahogy van, lehetne tőlem akár afrikai menekült is.” Ebbe mégiscsak belekerült valami picike belátásocska.

Nekem az egészről ennek ellenére az egyik kedvenc viccem jut az eszembe:

Hívják az ápoltat, aki eddig folyamatosan kisegérnek hitte magát. Mára azonban, úgy néz ki, sikerült kikezelni. Mondják neki, hogy meggyógyult, mehet haza.

– És tényleg, többet nem jön rám váratlanul a cincoghatnék?
– Nem, dehogy, már nincs is olyan magas és vékony hangja.
– És a falban lévő lyukakba sem akarok majd időnként belebújni?
– Dehogy! Eszébe se fog jutni!
– Szóval én már nem fogom azt képzelni, hogy kisegér vagyok?
– Egy pillanatig sem fogja azt képzelni.
– Hát ez fantasztikus!

Kis csend, aztán az utolsó kérdés:
– Na jó, ezt én elhiszem, ha mondják. Na de a macska tudja?!

(Lévai Júlia)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!