Akadémikus antiszemitizmus


 

Jeleit lehet tapasztalni annak, hogy az utóbbi években Magyarországon elindult, s mostanság fokozódó erővel jelen van a honi antiszemita szellemi hagyomány rehabilitálása – beleértve ebbe az antiszemita értelmezési keretek újraéledését is. Ennek a folyamatnak az egyik szeletéről szól ez az írás.


Előtörténet

A Nemzeti Tankönyvkiadó egykori, sok értéket felmutató könyvsorozatában („Európai Iskola”) 2003-ban jelent meg Gyáni Gábor Posztmodern kánon című könyve. Az írás nyolc oldalon (47–55. pp.) keresztül foglalkozik Romsics Ignác egyik kijelentésének értelmezésével: „A Forradalmi Kormányzótanács – írja Romsics Ignác a már három kiadást megért, egyszersmind angolul is publikált összefoglaló országtörténetében – kezdetben 19, később – a helyettesek számának növekedése következtében – 34 tagból állt. Közülük 13 képviselte a kommunistákat, a többi a szociáldemokrácia különböző, főleg baloldali és centrista irányzatait. A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75 százalékot. Túlnyomó többségük városi, kispolgári környezetből emelkedett ki, míg Lukács György a nagypolgári hátterű, lázadó értelmiségi típusát képviselte.” (Gyáni 47–48. pp.)

Gyáni kritikai értelmezése nem az állítást vonja kétségbe, hanem azt, hogy Romsics nem teszi nyílttá, hogy saját, a tényközlést kontextusba helyező értelmezése miben tér el a hagyományként rögzült értelmezéstől. Majd sorra veszi, hogy az adott tényközléshez eddig milyen olvasatok tapadtak, s oda jut, hogy a magyar tudástárban a mondathoz kizárólag antiszemita értékelési sémák tartoznak. Ezután Gyáni – egy másik, a dzsentri és a zsidó kérdés összefüggéséről szóló Romsics-féle szövegrész alapján – megkísérli felfejteni a szerző lehetséges interpretációs koordinátáit. Megállapítja: „Minden bizonnyal valami olyasmit kívánt a szerző könyve olvasójával ’közölni’, amit a diskurzushagyomány egyes képviselői már nyíltan is megfogalmaztak korábban: azt, hogy az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt. De miért nincs ez expressis verbis kimondva, s mi készteti vajon a szerzőt az érzésünk szerint itt tetten érhető rejtőzködésre?” Gyáni úgy véli, hogy Romsics rejtjelezi mondandóját, és a tényközléssel úgy tesz eleget a szakmaiság követelményének, hogy az értelmezés felelősségét az olvasóra hárítja.

Összegezve: Gyáni lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani.

Gyáni okfejtését én annak idején túlfeszítettnek tartottam. Abból indultam ki, hogy minden összefoglaló országtörténet – a munka jellegéből adódóan – kompilatív jellegű, s itt Romsics csak átvett valamit, aminek lehetséges olvasatait nem gondolta át. Kissé erőltetettnek és intellektuálisan kifogásolhatónak gondoltam, hogy egy más témáról, más összefüggésben megfogalmazott szövegrész alapján teremt Gyáni értelmezési keretet. A fent említett okok miatt úgy véltem, hogy ez nem elégséges ok a súlyos minősítéshez, s ezért a tartalmi-lényegi állítást is idegenkedve, végeredményben elutasítóan fogadtam.

Őszintén szólva – utólag látom – a véleményemben hárítás is volt: egy tehetséges, számomra kedves emberről nem akartam elhinni azt, ami saját értékrendemben nagyon negatív.

Az idő meggyőzött: a lényegi állítás elutasításában nem volt igazam.


Antiszemita akadémiai székfoglaló

Romsics 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Ilyenkor az a szokás, hogy székfoglaló előadást kell tartani. Az újonnan megválasztott rendes tag 2011. március 17-én tett eleget ennek a kötelezettségének. Előadásának tárgya a magyar történetírás gleichschaltolása volt. (A teljes szöveg megjelent: Rubicon 2011/5. 68–81. pp.)

Az akadémikus interpretációja szerint: „Az ország 1947-től felgyorsuló erőszakos szovjetizálása nélkül, amit csak kevesen láttak előre, a magyar történetírás európai színvonalon és az európai tendenciákkal összhangban folytathatta volna munkáját. Ez annak ellenére feltehető, hogy a Moszkvából hazatért emigránsokkal, a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészekkel és a mindenkori karrieristákkal megerősödött kommunista történész csoport a kezdet kezdetétől támadta az úgynevezett polgári történészeket.” (Rubicon 2011/5. 73.p.)

Szempontomból most érdektelen, hogy helyes-e az az állítás, miszerint a magyar történetírás a két háború között európai színvonalon állt, s ha nincs a kommunista hatalomátvétel, akkor minden úgy folyt volna tovább, mint a háború előtt, amikor is zsidót nem neveztek ki egyetemi tanárnak; amikor is az érett Mályusztól és Szekfűtől a fiatalabb Kosáryig a magyar történelemértelmezést (is) áthatotta az antiszemitizmus. Implicite ez – Romsics szerint – rendben volt. Az persze egyáltalán nem vitatható, hogy a sztálinista kommunizmus elképesztő intellektuális és strukturális rombolást hajtott végre a történetírás területén is. De vajon nem inkább arról van-e szó, hogy egy torzult intellektuális világot és kiválasztási szerkezetet egy másként torzult struktúra gyűrt maga alá?

Ami itt számomra igazán lényeges, hogy a szövegben – mint kártevők – önálló entitásként szerepelnek „a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészek” (nevesítve: Zsigmond László, Pach Zsigmond Pál, Hanák Péter, Spira György).

Nehéz – mi több, lehetetlen – bizonyítani, hogy ezek az emberek a kommunista történészeken belül önálló egységet képeztek volna. Más sztálinistáknál Romsics felemlegeti, hogy kispolgári származásúak, esetleg kárpitosok, téglagyári munkások voltak, de a zsidó származás nála kiemelten külön csoportot képez. Ha következetes lenne, akkor a kommunista tábor feltérképezésénél mindenütt a szociális karaktert adná meg. Vagy – fordítva – másoknál is vagy etnikai, vagy vallási dimenziót említene. De így a sztálinisták tábora nála kárpitosokból, kispolgárokból és sértett zsidókból áll. Azaz a magyar történettudomány tönkretételéért beazonosíthatóan egyetlen származási csoportként a bosszúszomjas zsidók a felelősek. (A háborút követő zsidó bosszú gondolata már Németh László 1943-as szárszói beszédében is markánsan megjelenik – „Shylocknak a szív kell”.)

Mi más ez, mint színtiszta antiszemita értelmezési konstrukció? Mi más ez, mint a magyar antiszemita intellektuális hagyomány rehabilitálása? Mi más ez, mint maga az antiszemitizmus?

Itt sokkal drasztikusabb formában, a maga nyíltságában találkozunk a Gyáni által említett jelenséggel, hiszen a szöveg önmagát értelmezi. Nem kell rejtett tartalmakra hagyatkozni; nem kell a rombolás céltételezésére épülő zsidó-kommunista világösszeesküvés toposzát felidézni. Beazonosítottan, bűnbakként csak egy származási csoport van megnevezve és feltálalva.

Az antiszemita értelmezés teljes erővel a nyakunkba zúdul.

Antiszemitizmus mint antisztálinizmus

Romsics 2011-ben megjelentette a magyar történetírásról szóló monográfiáját. (Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest, 2011.) Itt valamelyest – látszólag – módosítja az akadémiai székfoglalóban előadott, nyílt antiszemita olvasatú mondandóját.

Kihagyja a „korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészek” kategóriát. A könyv függelékében 21 történészről közöl életrajzot, közülük négyen olyanok, akik szerepeltek a sztálinista-kommunisták névsorában is. Itt már a származási, illetve vallási koordináták egymásnak megfeleltethetők. A függelékben szereplő négy sztálinista közül egy katolikus, egy református, kettő zsidó. Viszont betesz egy új szövegrészt. Eszerint „Az új politikai és kulturális elit egészéhez hasonlóan tehát a vezető történészeken belül is megnőtt a zsidó származásúak aránya. A hatalom sáncain kívülre került, sőt gyakran durván diszkriminált régi értelmiségiek közül sokan ezért nemcsak az 1948 után kialakult kommunista diktatúrát, hanem annak történetírását is gyakran illették ’zsidó’ jelzővel.” (Romsics: Clio, 359.p.)

Ebben a szövegkontextusban a durván elnyomott régiek által felemlegetett „zsidó” minősítés nyilvánvalóan antiszemita tartalmú, hiszen így kívánják „leszólni” az újat. Romsics egyetlenegy saját értelmezést sem illeszt a mondatba, tehát például azt sem, hogy a régi értelmiségiek egyfajta antiszemita tartalmú kritikai alapállás miatt nevezték – pontatlanul – „zsidó”-nak a sztálinista-kommunista történetírást. Sőt! A mondat tartalma szerint a régiek durva diszkriminációja miatt a zsidózás még emberileg érthetővé is válik, miközben ez a fajta reakció sokkal többet mond a minősítőkről, mint a minősítettekről. (Az már megint csak külön kérdés, hogy ez a fajta zsidózás miként igazolhatja Romsics tételét a történetírásnak arról az európai színvonaláról, amit a sztálinizmus szétzúzott.)

A nyílt antiszemitizmus helyett a szerző a burkoltabb antiszemita megoldást választja – mintegy igazolva Gyáni 2003-as kritikáját. Majd az olvasó – nem lesz bonyolult feladata – desifrírozza a nem is oly szofisztikáltan rejtjelezett mondandót.

Félreértés ne essék: semmilyen értelemben nem kívánom mentegetni a kommunista diktatúra adott szakmán belüli korabeli „verőlegényeit”. Csupán arról van szó, hogy meggyőződésem szerint az antiszemita értelmezés elfogadhatatlan, s nemcsak azért, mert általában is előítéletes, hanem azért is, mert intellektuálisan zsákutcát jelent. Ahelyett, hogy a szerző elemezné, hányfajta út vezetett akár a történetíráson belül is a harcos sztálinista identitáshoz, szimpla – és igénytelen – előítéletességgel kívánja a bonyolult kérdésre megadni az egyszerű választ. (Az 1997-ben elhunyt Hanák Péter segíthetett volna neki ebben. Ő ugyanis „Ragaszkodás az utópiához” című 1993-as kötetében elég plasztikusan megírta, hogy az ő zsidó identitása – ami a sokféle zsidó identitás közül csak az egyik volt – miként változott sztálinistává, s aztán mindez miként omlott össze.)

Intellektuális szakmai ár

Romsics egyik újabb – az eddigiekhez képest népszerűsítőnek szánt – cikkében (A trianoni Magyarország első két évtizede. Mérlegen a Horthy-korszak. In: Rubicon 2012/1–2. 109–117. pp.) a Horthy-érának közepes vagy annál jobb jegyet ad.

A pozitívumok közé sorolja a modern szociálpolitika számos elemének bevezetését, az oktatás támogatását, a kultúra sokszínűségét. Az árnyoldalak közé tartoznak az anakronisztikus társadalmi viszonyok és az antidemokratikus politikai rendszer. Majd így folytatja: „A hátrányokat szenvedő csoportok közül egyre, a zsidóságra csaknem teljes pusztulás várt”. (Rubicon 2012/1–2. 117. p.)

Most tekintsünk el attól, hogy van-e értelme korszakokat osztályozni; tekintsünk el attól is, hogy ha a Horthy-korszak hármas fölé, akkor milyen jegyet adhatunk más korszakoknak itthon és külföldön. Tekintsünk el attól, hogy – mondjuk – a kultúra sokszínűsége ellensúlyozhatja-e a zsidóság jogfosztását – miközben ezt a sokszínű kultúrát részben az adott korszakban éppen hogy a jogfosztást, repressziót is megélő zsidó származású magyarok állították elő és fogyasztották.

Mit jelent gondolatilag az a nyelvi fordulat, hogy a „zsidóságra csaknem teljes pusztulás várt”? Olyanok lettek volna ők, mint Pompei lakói, akiket a természeti katasztrófa, a vulkán kitörése elpusztított? Olyanok lettek volna, mint az ázsiai cunami áldozatai, akiket a szökőár elsodort? Professzionális szempontból (is) nem az lenne a helyénvalóbb megfogalmazás, hogy a zsidók nagy részét meggyilkolták, a zsidóság döntő többségét kiirtották. De persze, ha kiirtották őket, akkor vannak felelősök is; ha van gyilkosság, akkor van gyilkos is. Ebben az esetben viszont már nagyon nehéz egy jogfosztástól a népirtásig terjedő utat bejáró rendszernek közepesnél jobb minősítést adni. Az egész – analógiásan szólva – valami olyasmi, mintha egy anyagyilkosnak magatartásjegyet kívánnánk adni, és azt mondanánk: az anyjára pusztulás várt, de kulturálisan sokszínű figura, ezért 3-as fölé.

Amit Romsics ebben az esetben a történeti megítélésben és megfogalmazásban tanúsít, azt relativizálásnak is hívhatjuk, s ennek adott esetben bizonnyal oka a benne munkáló antiszemita gondolati konstrukció.

Az antiszemitizmus tehát intellektuálisan is, szakmailag is csonkít.

***

Véleményem megírására nem az ösztönzött, mintha Romsiccsal személyes érdekkonfliktusom lenne. Ilyen nem volt, és nincs is. A motiváció máshol keresendő. Nem kedvelem az antiszemitizmust, nem vagyok elnéző vele, de csak akkor élek ezzel a minősítéssel, ha állításom mellett érvelni tudok. Jelen esetben pontosan ezt tettem. Végképp idegen számomra, hogy az engem zavaró jelenségeket ne tegyem szóvá. Jelen esetben ugyancsak ezt tettem.

Úgy vélem helyes, ha mások is megtudják, amit erről gondolok. Például azok a baloldaliak is, akik elvileg elítélik a zsidóellenesség bármely formáját, ám miközben a mások antiszemitáit kárhoztatják, a saját antiszemitáikat – úgy látszik – fel sem ismerik. Legutóbb egy politikai jellegű rendezvényen a Demokratikus Koalíció és a Fapados Alapítvány (Mozgó Világ) mutatta fel a nekik tetsző akadémikust. (Múltunk a jövőnk? Eltűnt kultuszok nyomában – ez volt a rendezvény címe, ahol is a program szerint első előadóként szerepelt az antiszemita interpretációkban gondolkodó történész. A politikai jelleg pedig abból adódik, hogy az egyik rendező egy párt.)

Márpedig az antiszemitizmus elutasítása az antiszemita értelmezések elutasítását is jelenti.

Állítólag Fejtő Ferenc mondta egykoron Illyés Gyuláról: „Illyés antiszemita, de küzd ellene”.

Eredményes küzdelmet kívánok!

Gerő András történész


A Gerő-Romsics-vita összes írása

 

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!