rss      tw      fb
Keres

Egy fölösleges ember élete


Vázsonyi Vilmos (1935–2008) a múlt századforduló méltatlanul elfeledett demokrata politikusa, Vázsonyi Vilmos unokája, s az 1944-ben Dachauba hurcolt Vázsonyi János fia. 1956-ban  menekült Nyugatra, s noha öt nyelven is kitűnően beszélt, s a művészetek és a társadalomtudomány számos területén halmozott magába káprázatos tudást, sosem érdekelte a karrierépítés.

A hagyományos időből és normákból konokul kiforduló, oblomovi és Rezeda Kázmér-i módon céltalan, ám ugyanakkor minden rezdülésével a művészetekre és a lányokra összpontosító, örömelvű élete szinte felszólítás volt a számunkra: írjunk róla, és ne engedjük át alakját az elmúlásnak. A kötet afféle önéletmondás, mintegy száz órányi hanganyagra támaszkodva tárja fel ennek a semmilyen tárgyban nem publikáló vándornak a semmilyen közkeletű értékrendbe nem illeszthető gondolatait a világról, élete eseményeiről, a művészekről és a művészetről.

Utolsó húsz évében számtalan éjszakát beszélgettünk át vele Párizs, Amszterdam és Budapest, valamint Európa más városainak utcáin és kávéházaiban. Hozzánk hasonlóan nemigen akadt barát, kortárs, szerelmi vagy csak egyszerű beszélgetőpartner, akiben ne hagyott volna mély nyomot a vele való találkozás. Története sokarcú: 19. és 20. századi családtörténet, magyar zsidó sorstörténet, egy emigráns Don Juan története, de a modern kori Magyarország és Európa hanyatlástörténete is egyben. A főszereplő átütő verbalitását megidéző kötet lapjain a jeles elődök, családtagok, neves és kevésbé ismert kortársak közt éles közelképekben villannak fel Móricz Zsigmond, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Márai Sándor, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szent-Györgyi Albert, Samuel Beckett, Alexander von Sacher-Masoch, valamint Ligeti György alakjai.

Hadas Miklós     
Zeke Gyula      


A könyv honlapja


Az olvasóhoz
  Bevezető

A Vázsonyi Vilmos név félreértésre adhat alkalmat. Ezért szeretnénk nyomban egyértelművé tenni, hogy a mi Vázsonyi Vilmosunk (1935–2008) nem azonos a méltatlanul feledésre ítélt politikussal, Vázsonyi Vilmossal (1868–1926), bár közeli kapcsolatban áll vele: az unokája.

Akik nem hallottak a maga idejében közismert nagyapáról, nem föltétlenül maguk tehetnek róla. Vázsonyi Vilmos nevét a jobb- és a baloldali diktatúrákat egyforma következetességgel elutasító politikai meggyőződése, s ebből következő antikommunizmusa miatt említeni sem lehetett a Rákosi-, majd a Kádár-rezsim alatt, vagy ha mégis, sokáig csak elmarasztaló szövegkörnyezetben. Csupán az elmúlt hatvan év legigényesebb történelemtanárai léptek túl így a Tisza István, Jászi Oszkár, Károlyi Mihály és Kun Béla négyes nevének sulykolásán, és szorítottak teret az első világháború alatti és utáni miniszterelnökök, kormány- és direktóriumi tagok másodvonalában Vázsonyi Vilmosnak, aki mai megítélésünk szerint sokkal inkább a korszak legjelentősebb politikusai közé tartozott. Aki persze akart, a nyolcvanas évek elején már tájékozódhatott. Kezébe vehette a Magyarország története akadémiai összefoglaló 7. és 8. részét, egy-egy antikváriumban pedig hozzájuthatott a Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai című, 1927-ben kiadott két vaskos kötethez, melyeket eleinte csak a raktárból hoztak ki a bennfentes érdeklődőknek, majd az évtized közepétől lassacskán kitették a vevőterek polcaira is. Ma mégis elmondható, hogy a polgári önképpel bíró értelmiségiek többsége sosem hallotta a nevét, vagy ha igen, szinte semmit sem tud róla. Nem segített ezen az a városligeti kis sétány, amely 1993 óta a nevét viseli, s az a kevéssé sikerült mellszobor sem, amely 1997 óta a Westend üzletház tetején (!) áll.

El kell ezért mondanunk, hogy a sümegi rabbicsaládba 1868-ban született, sokáig Weiszfeld Vilmos nevű fiatal hírlapíró és ügyvéd igen fontos szerepet játszott cikkeivel a zsidó vallás recepciójának 1895-ös törvénybe iktatásáért vívott küzdelemben. Szinte őshonos terézvárosi politikusként 1896-ban ő hozta létre – immár Vázsonyi Vilmosként – a Községi Demokrata Pártot, amelyet 1900-ban Polgári Demokrata Párt néven országos párttá szervezett, és amely a korszak közjogi politizálásának terméketlen dualizmusán túllépve megteremtette a nagyvárosi demokrataság máig érvényes értékeit. A magyar parlamentbe 1901-ben szűkebb pátriája, a Terézváros juttatta be, amelyet ott 1926-os haláláig megszakítás nélkül képviselt. Az asszimilált magyar zsidó elit jó részével szemben sohasem hagyta el ősei vallását, így 1917-ben – immár országos hírű politikusként – gróf Esterházy Móric kormányában ő lett Magyarország első zsidó hitű minisztere. Már a polgári forradalom elől emigrált, hazatérve pedig mélyen igaztalan és cseppet sem veszélytelen támadások kereszttüzében állva – képviselőként és a sajtóban – volt ereje és bátorsága szembeszállni a fehérterror különítményeseivel is. A trianoni Magyarország parlamentjében magára maradt a kommunista és a fajvédő diktatúra egyidejű elutasításával, ám a keresztény kurzus körülményei közt is képes volt fönntartani a demokrata politizálás ethoszát és korlátozott pozícióit.

Egészen más okból ugyan, de felesége, Szalkai Schwartz Margit személye is túlnőtt a családon. Férje halála után öt évvel, 1931-ben Az én uram címmel könyvet adott ki, amely a polgári kori nőirodalom ugyancsak elfeledett, ám társadalomtörténetileg annál fontosabb dokumentuma. A két világháború közti korszakban nem kevésbé jelentős politikai szerepet betöltő fiuk, az 1900-ban született Vázsonyi János, ha lehet, még apjánál is kevésbé ismert személyiség. Igaz, az ő 1945-ös mártírhalálát – némi szemantikai marxizmussal terhelten ugyan: „haladó szellemű országgyűlési képviselő”-nek nevezve őt – 1979 óta legalább emléktábla őrzi valahai otthonuk, a Liszt Ferenc tér 2. számú ház falán. A mi Vázsonyi Vilmosunk az ő fia. Ám szó sincs arról, hogy pusztán az imént megidézett elődök és a számos tekintetben paradigmatikusnak tekinthető magyar zsidó családtörténet krónikásaként lett volna érdekes a számunkra, és lehet fontos az olvasónak.

Erre a könyvre Vilmos a saját jogán tarthat számot.

Bizonyos politikai szerep még neki is jutott: nem pusztán résztvevője volt az 1956-os forradalomnak, hanem az egyetemi diákságon belül az események egyik alakítója és szervezője. Erről az itt olvasható beszámolója és nemzedéktársainak visszaemlékezései egyaránt tanúskodnak. Publikált is néhány szöveget abban a tíz napban, valamint hol a saját nevén, hol álnéven vagy név nélkül a későbbiekben, az emigrációban is. Mindazonáltal Vilmos ötvenhatos szerepvállalása nem föltétlenül lett volna elegendő ahhoz, hogy sorsát könyvben örökítsük meg. Magával ragadó személyisége és csillámlóan okos szellemisége vitt e döntésre minket. Tárgyilag nehezen körülhatárolható és intézményes tevékenységhez sohasem kötődő intellektusa elsősorban az irodalom, a történelem, valamint a művészet- és a szellemtörténet területén bontakozott ki páratlan erővel. Ráadásul öt nyelven – magyarul, németül, franciául, olaszul és angolul – szinte egyforma magas színvonalon, ám csupán a verbalitásban.

Vilmos tudta, hogy élete és gondolatai könyvekbe kívánkoznak, de tisztában volt azzal is, hogy e tudás- és élményhalmaz személyes tárgyiasítása iránti teljes közömbössége okán ezt a munkát csak a barátai végezhetik el helyette. Így már a kapcsolatunk kezdetén, valamikor a nyolcvanas évek végén alakot öltött a közös elképzelés: rögzítsük magnóra egy majdani kötet számára minél több mondatát, sűrűn burjánzó szellemi kertje különös, számtalan lányt és lényt elbűvölő gondolatvirágait. Az 1990-es évek elejétől kezdtük fölvenni a beszélgetéseinket, majd több tematikus interjúra is sort kerítettünk. Az volt az elképzelésünk, hogy ezeket a zömmel párizsi kávéházakban folytatott, sok irányba kanyarodó társalgásokat visszaírva, stilizálva és szerkesztve eléje tesszük, ő pedig (újra csak egy kávéházban) a szöveg hangos olvasásával lendületet véve beindul, kiegészít, elágaz és kommentál. Ily módon ő azt – és csak azt – csinálhatta volna, amihez kedve volt, és amit igazán szeretett, mi pedig rengeteg munkával ugyan, de eljuthattunk volna egy (vagy több), a végül is megvalósultnál jóval terebélyesebb kötethez.

Nem pontosan így történt.

Amíg egészséges volt, mindig azt mondta, hogy a kötettel akkor foglalkozzunk majd, ha ő már beteg lesz, és a lányok helyett a morfiumra szorul. Teltek hamar az évek, és lassan jelentkeztek a bajok, amelyek 2005 táján kezdtek mind komolyabbra fordulni. Vilmos ugyan ekkor sem hagyott fel az érzéki és esztétikai gyönyöröket középpontba helyező életvitelével, ám látni lehetett, hogy a könyv az ő életében nem csupán a tervezett, de semmilyen módon nem készülhet el. Ekkor már csak az volt a célunk, hogy minél több hanganyagunk legyen tőle. Ennek érdekében az utolsó hónapokban telefoninterjúkat is készítettünk vele. Beszélgetéseinknek Vilmos utolsó tette, a 2008. november 13-án – egy Zürich melletti hotelben – törvényes körülmények között, külső segédlettel, ám saját kézzel végrehajtott öngyilkossága vetett véget.

Erőfeszítéseink önmagukban azonban még így sem vezettek volna el a jelenlegi kötetig, ha nem támaszkodhatunk néhány olyan interjúra is, amelyeket mások készítettek vele. Fölhasználásuk Vilmos kérésére történt. Miután az általunk egymástól sokszor távol eső időpontokban készített és a mások által ugyancsak eltérő időpontokban fölvett anyagok között számos témában átfedések mutatkoztak, nem élhettünk a hagyományos idézési technikával. Az alfejezetek, bekezdések – aprólékos szövegmunka árán – általában két-három forrásból álltak össze, amelyeket számos esetben egy-két negyedik vagy ötödik nyersanyagból vett mondattal-félmondattal, névvel-adattal egészítettünk ki.

Értelmezésre szorul végül a választott cím. Egy fölösleges ember élete – olvashatják a borítón a rendkívül erős irodalom- és társadalomtörténeti toposzt megidéző szavakat. S ha kétségük támadna a választás érvényét illetően, a kötet elején felütésként mindjárt ott találják Vilmos heves azonosulást tanúsító Oblomov-kommentárját, valamint a „lísnij csilovek”, vagyis a fölösleges ember fogalommal kapcsolatos eszmefuttatásait, amelyekben azért – és ezt fontosnak tartjuk hangsúlyozni – némi irónia is bujkál. De vajon tényleg Oblomov volt-e ő, s vajon helyénvaló volt-e a mi döntésünk, amikor a Turgenyev 1850-es, Egy fölösleges ember naplója című kis kötete, majd Goncsarov 1859-es nagyhatású regénye nyomán útnak indult fölösleges embert Vilmos egészen más, 20. századi alakjában – még ha az ő önképéhez idomulva is – életre keltettük? Hiszen az elhíresült regényhős és Vilmos között – a meglévő alkati és életszemléleti azonosságok mellett – kiáltó különbségek is vannak. Ami Oblomovnál gyengeség és cselekvésképtelenség, az Vilmosnál a cselekvés öntudatos elutasítása; ami amott frusztrált távolmaradás a meg nem értett új világtól, az Vilmosnál a nagyon is megértett világ meg- és elvetése. Oblomov emberi kapcsolatok iránti lusta közömbössége épp a visszája Vilmos nyitott beszélgetéséhségének; Oblomov érzelmi és érzéki félszegsége pedig a kiáltó ellentéte barátunk élvezetelvű, artisztikus, túlélő szexualitásának. Nyilvánvaló az is, hogy a fölösleges ember televényéül szolgáló regénybeli és valóságos „oblomovság” történelmileg jól körülhatárolható, és az 1917-es bolsevik forradalom győzelmével mindörökre eltörölt társadalmi és mentális viszonyok halmaza immár.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a fölösleges ember fogalma nem csupán túlélte születésének (szellem)történeti körülményeit, de az európai civilizációt megroppantó 20. században új jelentéseket is fölvett. Az egyik félmondatában maga Vilmos nyújt fogódzót ehhez, amikor úgyfogalmaz, hogy „a fölöslegesség az, ami a kultúrát kultúrává teszi”. Úgy véltük – és nem csupán e kötet minden mondata, de bő két évtizedes kapcsolatunk tapasztalatai alapján is –, hogy ennél tágasabb metaforát nemigen találhattunk volna e könyv szerteágazó tárgyainak és gondolatainak egybefogására. Meglátásunk szerint ugyanis e kötet egyszerre tekinthető személyes és családtörténetnek, valamint magyar, zsidó (mi több: magyar zsidó) és európai hanyatlástörténetnek. Ehhez kapcsolódik a fölösleges ember metaforájának másik, ha lehet, még erősebb huszadik századi jelentése, amely Vilmos életét ugyancsak mindenestől meghatározta. Fölöslegesnek lenni ugyanis régóta nem választás kérdése, sem a kultúrában, sem a társadalomban. A mindenkori többség minősít bennünket annak.

Mindent mondott tehát Vilmos, ami itt olvasható, ám a könyv az élőbeszéd indáit lehántó stilizálás, a fönti módon végzett szöveggondozás és alapos szerkesztés révén született meg. Mégsem véletlen, hogy számottevő nyelvi különbözőség mutatkozik az egyes részek között, annak függvényében, mikor, milyen módon, Vilmos milyen lelki és egészségi állapotában rögzítettük a szövegeket. Történetmondása az emlékiratok természetes személyessége mellett olykor a szélsőséges szubjektivitás nyomait is magán viseli.

Talán mégsem megalapozatlan a föltételezésünk, hogy az őt ismerők számára otthonosan csengenek majd könyvünk mondatai, és képzeletük képernyőjén megjelenik Vilmos, amint sebesen gesztikulálva, jellegzetes fejmozdulatokkal, cikázó szemmel, mindegyre a saját szavába vágva beszél. Emellett reméljük, hogy valamennyire azok számára is sikerült életre keltenünk őt, akik nem ismerhették. Bízunk abban, hogy gondolatainak olvastán fontos összefüggések tárulnak föl előttük is. Esetleg olyan olvasó is akad majd, aki hiányként éli meg, hogy személyesen nem találkozhatott vele. Ha e céljaink egy részét elérjük, talán nem dolgoztunk hiába.



Részletek a könyvből:

Ötvenhat őszén arra gondoltam, hogy ki kell tartani a szabad választásokig, és akkor kérek egy nagy nyugati ösztöndíjat, mert majd lesz csőstől, és elmegyek néhány évre külföldre tanulni. Eszembe sem jutott, hogy karriert csinálok. Az én igényem az volt, hogy dekadens legyek, vendég, utolsó mohikán.

*

Mindig úgy éreztem, hogy mecénás vagyok. Én voltam az úr, a vers csak cifra szolga. És ha más írja a verset, akkor még inkább cifra szolga. Vagyis én alapvetően fogyasztó vagyok, ha tetszik, Esti Kornélként. A dekadens dzsentrivé válást a zsidó asszimiláció legfelső fokának tekintettem.

*

Ezáltal pedig a családtörténetet méltó módon fejezem be, hiszen az asszimiláció magasabb fokára jutottam, mint a táblabíró nagyapám vagy a végtelenül elegáns és társadalmilag beilleszkedő apám. Valahol úgy éreztem, hogy az őseim azért igyekeztek, hogy aztán a gyümölcs kiteljesedjen, és eljuthassunk a semmittevés boldogságába.

*

Lényegében itt a fölösleges ember jelenségről van szó! A lísnyij csilovekről! És nyilvánvaló, hogy nemcsak Oblomov, hanem Ványa bácsi és Anyegin is ide tartozik!

*

Mindig is úgy éreztem, hogy sok tekintetben a fölöslegesség az, ami a kultúrát kultúrává teszi. Ha nincs csilovek, ha nincs csábítás, vágyódás, akkor mi a fenének az egész?

*

Nem mindenkiből lehet Rezeda Kázmér vagy Esti Kornél sem! Merthogy az egy borzasztó nehéz hivatás! Műveltnek kell lenni, utazni, ismerni egy csomó dolgot, cipelni a civilizáció valamennyi terhét, egyenrangú
félként beszélni az alkotókkal és megérteni őket, ez mind-mind hozzátartozik. Ez nagyon komoly feladat, nagyon komoly!


A könyv honlapja



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!