Továbbra is



Múltkor azt írtam, hogy a miniszterelnök szava helyénvaló, amikor haszontalannak minősíti az ő, a kormánya és bármely intézménye tevékenységének bírálatát, merthogy ennek valóban épp annyi haszna van, mint ama bizonyos borsó falra hajigálásának. Azóta ez a nagy férfiú ismételten bebizonyította azt is, hogy következetes, mint az ökör, és csökönyös, mint a szamár. Ha arról van szó, hogy folyamatosan hazudjon, képes lenne rá, hogy megdöntse a sajnos nem létező Guinness-rekordot. Képes lenne, de mégsem tenné meg, ugyanis hazudozása bár gátlástalan, mégsem őszinte és nyíltszívű, becsületesen cinikus és cinikusan becsületes hazudozás, hanem továbbra is álszent és képmutató. Nem csak úgy egyszerűen hazudik, hanem hazugságát az erény mázába vonja be.

Az elmúlt napokban például nem egyszerűen azt mondta, hogy ő és kormánya, amikor a brüsszeli síkon lerakta a fegyvereket és a zászlókat, megnyerte a szabadságharcot az Európai Unió ellenében, hanem még hozzátette: de hiszen mi máson sem vagyunk, csak hogy egyre jobban elmélyítsük az európai integrációt! Amikor pedig amerikai képviselők levelet írtak neki, hogy tegyen már valamit a magyarországi antiszemitizmus ellen, bármit, ami a módjában áll, erre nem egyszerűen azt válaszolta, hogy ő reggeltől estig folyton harcol az antiszemitizmus ellen, s merő látszat, hogy időnként antiszemitákat védelmez, hanem mindjárt visszavágott: miért nem az amerikaiak csinálnak már valamit ez ügyben?! Végül is ehhez csak az alkotmányukat kellene megváltoztatniuk, ami ugye nem is alaptörvény, és díszkiadása meg asztala sincsen.

Ezen a ponton egy kicsit még visszatérnék a múltkor említett Die Presse interjú egyik mozzanatára, amire a múltkori cikkben nem tértem ki, lévén, hogy a vízcsapból is ez a téma folyt. Ott ugyanis a miniszterelnök a Horthy-szobrok állításával kapcsolatban azt mondta, ő abba nem szólhat bele, mert ez kizárólag a helyi közösségek ügye. Nem sokkal ez után viszont elindult a kampány és a törvényhozási folyamat azért,  hogy az országban imitt-amott még meglévő, a kommunizmust idéző utca- és intézményneveket legyen sürgős kötelessége megváltoztatni a helyi közösségeknek. Ez miért nem csupán a helyi közösségekre tartozik? És ha a kormány, amint azt az egyik alvezér mostanában kifejtette, azért nem foglalkozik a Horthy-korszak értékelésével, mert nem történészklub (mondjuk tényleg nem az: oda ugyanis tudományos képesítés és színvonal lenne szükséges), mitől válik hirtelen mégis történészklubbá, ha a kommunista múltról van szó? Akkor persze ki tudják mondani, hogy a vörös csillag kommunista jelkép – ha igazi történészklub lennének, akkor persze tudnák, hogy nem az.


Lenin utca – egy arc Szabó Csilla dokumentumfimjéből (a rendező felvétele) – prae.hu 

Végül ismételten, újra és újra elhangzik a Nyirő-üggyel kapcsolatban, amelynek megfelelő nyugati tálalása jelenleg a magyar külpolitika legfőbb föladata (a kultúrpolitikáé meg Hugh Grant kioktatása), hogy ez nem politikai, hanem kegyeleti kérdés. Akkor szögezzük le mi is ismételten, újra és újra, hogy igen, az, ha a temetést a család, a szülőfalu vagy bármely más helyi közösség szervezi. Ha azonban a sírhely gondnoka, a temetés szervezője, az ügy finanszírozója a magyar országgyűlés, méghozzá a határon átnyúlva, egy másik állam területén, s ha a szerencsétlen hamvakat kormánytisztviselők hurcolásszák szatyrokban ide-oda (amit szerintem még egy fasiszta hamvai sem érdemelnek meg), akkor az a legközönségesebb és legszennyesebb politika körébe tartozik.



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!