Szakaszolás a történelemben – Hozzászólás a Gerő–Romsics-vitához

• Nyomtatás

Részletek

2012. július 12. csütörtök, 04:15

Kovács M. Mária

A történészek között Gerő András cikke nyomán (Akadémikus antiszemitizmus) kirobbant antiszemitizmus-vita (1) számos elvi és módszertani kérdést hozott felszínre. Hozzászólásom ezeknek egyetlen – a Horthy korszakkal kapcsolatos – vonatkozását érinti. A Horthy korszak értékelése során Romsics által kiosztott „hármas, vagy annál jobb” osztályzatot csakúgy, mint Gerő, én sem tartom elfogadhatónak. Írásomban megkísérlem bemutatni, hogy ez az osztályozás milyen általánosabb értelmezési problémát vet fel.

A vita során született hozzászólások közül a legkomolyabbat, Ungváry Krisztiánét emelném ki, mert ebben az írásban érhető leginkább tetten, hogy a vita – jelenlegi keretei között – nem segíti a tisztánlátást. Mielőtt ezen álláspontom mellett érvelnék, előrebocsátom, hogy mind Romsics Ignác, mind Ungváry Krisztián, mind pedig Gerő András munkásságát nagyra becsülöm. Romsics műveit kezdő történész korom óta nagy haszonnal forgatom, Bethlen-monográfiája kutatásaim során az alapművek közé tartozott. Ungváry szakmai és közéleti munkásságát csakúgy, mint Gerő Andrásét a történész szakma legérdekesebb produktumainak tartom.

A vita nem légüres térben zajlik. Az éledező Horthy- és Prohászka-kultusz, a szoborállítási tervek és a tananyagviták közepette nemcsak a média és a politikai pártok, hanem a helyi közösségek, a „civilek” is komoly érdeklődéssel követik a történészek mondandóját, érveket és ellenérveket keresnek ahhoz, hogy a nyilvános köztéri kultuszokkal kapcsolatban döntéseket hozzanak utca- és iskolanevekről, szoborállításokról.

Hét éve, a Teleki-szobor tervezett felállításáról kirobbant vitában Romsics „szélsőségesnek” nevezte azokat, akik Telekit felelőssé teszik a holokauszt szörnyűségeiért. Ugyanígy szélsőségesnek ítélte azokat is, akik Telekit államférfiúi erényei miatt piedesztálra kívánj­ák emelni. Romsics szerint a Telekiről alkotott végső történészi „értékítéletnek” „kiegyensúlyozottnak” kell lennie. Romsics helyesli, hogy Teleki életrajzírója, Ablonczy Balázs kitér Teleki antiszemitizmusára, hiszen Teleki a numerus clausus létrejöttében miniszterelnökként vett részt, a numerus clausus 1928-as módosítását ellenezte, az első zsidótörvényt támogatta és a második zsidótörvény kidolgozásának és elfogadásának pedig már ismét miniszterelnökként volt részese. Romsics méltatja, hogy Ablonczy Telekit a zsidóüldözésben, a „súlyos diszkriminációban” „bűnösnek” találta és hogy Teleki hagyományát „menthetetlennek” és „folytathatatlannak” ítéli meg. De azokat, akik Telekit felelőssé teszik a holokauszt szörnyűségeiért, Romsics mégis szélsőségesnek tartja, mert Teleki meghalt azelőtt, hogy a hitleri Németországban 1942-ben döntés született volna a zsidók végső megsemmisítéséről. Azt tehát nem lehet mondani, hogy Teleki a zsidók megsemmisítését helyeselte volna, hiszen Teleki 1942 előtt meghalt. Teleki – írja Romsics – „végső megoldásnak – 1940-41-ben – a zsidóság kitelepítését és vagyonának elkobzását tartotta. (...) A zsidóság kiirtását eldöntő Wannsee-konferenciát hónapokkal Teleki halála után tartották, s a deportálások Magyarországról 1944 áprilisában kezdődtek. A holokausztért tehát nem tehető felelőssé, sőt azt sem tudhatjuk, hogy az 1944-es embertelenségekkel szembesülve mit tett volna.” (2)

A wannseei konferencia vezetője, Reinhard Heydrich családja körében (forrás) 

Érzésem szerint Romsics ebben a szövegben önmagának állított csapdát. Azokat, akik az antiszemitizmusban általa és Ablonczy által egyenesen „bűnösként” elmarasztalt államférfi szobrának felállítása ellen tiltakoztak, „szélsőséges” jelzővel illeti. Ablonczy méltatásául azt emeli ki, hogy „végső értékítélete” „mértéktartó” és mentes „minden” szélsőségtől. Ebben a konstrukcióban tehát nem önmagában a „bűn” természete jelöli ki az utókor végső értékítéletét, hanem az, hogy a „bűn” elkövetőjével kapcsolatosan milyen széles a létező nézetek, vélemények skálája. A történésznek ezt a skálát kell alapul vennie, és a középpont felé kell törekednie.

Romsics értékelése, amelyben a Horthy-korszakot „közepes, vagy annál valamivel jobb” osztályzattal illeti, hasonló szemlélettel íródott. Nem áll meg Gerő bírálóinak azon állítása, hogy Gerő tendenciózus ollózással, egyedi mondatok kiragadásával fogalmazta meg a bírálatát, hogy ugyanis ez a módszer relativizálja a végső értékítéletet.

Az alábbiakban ezekre a szemléleti és módszertani problémákra reagálnék. A következőkben többnyire nem Romsics gondolataira, hanem a Romsics módszertanát helyeslően idéző Ungváry gondolataira reagálok, mert Ungváry vitairatában olyan kérdésekre is kitér, amelyet maga Romsics nem vetett fel eredeti, a Rubiconban megjelent cikkében. (3) Ungváry ezt írja: „Romsics cikkének címe: Az utolsó békeév. Mérlegen a Horthy-korszak két évtizede. Szerzője kifejti, hogy hipotetikusan, ’az utolsó békeévből’, azaz 1938-ból visszanézve milyen osztályzatot adna a rendszernek, természetesen anélkül, hogy bevonná a vizsgálatba a későbbi időszakot. Ezt a cikk felvezető leadje még nagybetűkkel ki is emelte: ’több szempontból teszi mérlegre a rendszer békeidőszakban, tehát 1939-ig nyújtott teljesítményét’. Ebből lesz Gerőnél a teljes korszakra vonatkozó értékelés. Mi másnak nevezhetném ezt, mint durva és rosszindulatú csúsztatásnak!”

Ungváry szerint a csúszatás abban van, hogy Romsics nem a „Horthy-korszak egészét”, hanem csupán „a második világháborút megelőző két évtizedet” osztályozza közepesnél jobbra, nem azt, ami azután következett.

De azt, hogy mit is kell a korszakot lezáró dátumnak tekintenünk, Ungváry az idézett bekezdésben nem egyféleképpen jelöli meg, hanem négyféleképpen. A dátumokkal kapcsolatos bizonytalanságnak viszont komoly tartalmi következménye van. Ungváry először a „Horthy-korszak két évtizedéről” beszél, másodszor 1938-at jelöli meg a „korszak” végének, harmadszor a „rendszer 1939-ig nyújtott teljesítményét” tekinti az osztályzás alapjának, negyedszer pedig a „békekorszak végét”, amely feltehetően a világháború kitörésének 1939. szeptember 1-jei dátumát jelzi, noha Magyarországon a békekorszak tovább tartott. A Horthy-„korszak” leosztályozásának műveletéhez az efféle szakaszolásra azért van szükség, mert tudjuk, hogy Horthy nem 1938-ig vagy 1939-ig volt Magyarország kormányzója, hanem sokkal tovább, 1944. október 16-ig. A leosztályozásra kijelölt szakasz tehát úgy jön létre, hogy a „korszak” legpusztítóbb, legkudarcosabb öt-hat évét az értékelést végző történész levágja a „korszakról”. Az így leválasztott – 1938-ban (vagy 1939-ben?) végződő szakaszt önálló – azaz önállóan értékelhető – korszakként definiálja.

Azonban Ungváry különféle lehetséges dátumai, amelyek szerinte a Romsics által osztályzott korszakot lezárják, nem csereszabatosak. Az első – legkorábbi – dátum, amelyre az osztályzat vonatkozhat, az 1938-as „év”. De közelebbről 1938 melyik hónapjáról van szó? Nem világos, hogy a közepesnél jobb osztályzatot 1938 januárjáig vagy 1938 decemberéig kell-e érteni, márpedig ebben az évben hónapról hónapra sorsfordító események zajlottak. Májustól már érvényben volt az első zsidótörvény, amely megszüntette 450 ezer izraelita vallású ember állampolgári egyenlőségét, a közhivatalnokokat, katona- és csendőrtiszteket, az iparjogosítványokért folyamodókat stb. arra kötelezte, hogy származási igazolást mutassanak be a hatóságoknak, megtiltotta, hogy bármely szakmában 20 százalék fölött alkalmazzanak zsidókat, és százával tiltotta be a zsidó tulajdonban lévő vagy más módon zsidó vonatkozású újságokat. Majd félmillió magyar állampolgár számára tehát a „békekorszaknak” 1938 tavaszán végérvényesen vége volt. Amennyiben tehát az értékelt „korszak” 1938 májusa után záródna le, akkor annak ellenére érdemelne közepesnél jobb jegyet, hogy az ország vezetői ekkor már, minden külső kényszer nélkül (a náci Németország ekkoriban még semmiféle nyomást sem gyakorolt Magyarországra zsidópolitikájának radikalizálása érdekében), a nyilasokkal a szavazatokért folytatott versenyfutás jegyében a lakosság 5 százalékát kizárták az állampolgári egyenlőségből.

A második dátum, amelyet Ungváry „a Horthy-korszak két évtizede” kifejezéssel jelöl meg, feltehetően 1939-re utal, hiszen Horthy 1919-ben lépett a politikai porondra. Ez a dátum egybeeshet Ungváry harmadikként említett 1939-as dátumával, amely az osztályozás alapjául „a rendszer békeidőszakban, tehát 1939-ig nyújtott teljesítményét” veszi, noha itt sincs megjelölve, hogy az 1939-es év melyik hónapjával zárulna ez a korszak. És talán egybeeshet a negyedikként említett időhatárral is, a „békekorszak végével”, amely bizonyára 1939. szeptember 1-jével, a második világháború kitörésével azonos. Ekkor, szeptemberben már érvényben volt a második zsidótörvény, amely megvonta a zsidók 10-15 százalékának választójogát, az általános zsidókvótát 6 százalékra szállította le, kizárta a zsidókat az állampolgárság felvételéből, elrendelte a zsidó közalkalmazottak elbocsátását, a zsidókat kitiltotta a film- és színházrendezők közül és földbirtokait elkobozhatóvá tette. Az állampolgári egyenlőségből kizártak köre a felvidéki területek (1938. november) és Észak-Erdély (1940. augusztus) visszacsatolásával 750 ezer fölé emelkedett.

Kolozsvár, 1944. szeptember 11. (Deutsche Bundesarchiv – forrás) 

­A probléma a tehát magával a korszakolással van. Azzal, hogy egy magunk által konstruált „korszakot” egy tetszőlegesen kiválasztott dátummal, évvel, vagy hónappal – mint amilyen 1938 (tavasza? nyara? tele?), vagy 1939 (szeptembere?) – lezártnak tekintünk, és valamiféle önálló személyiséggel ruházunk fel, sőt a „korszakot” le is osztályozzuk, egyben azt is állítjuk, hogy az általunk konstruált „korszakban” egyfajta – önmagában értékelhető – történelmi folyamat zajlott le, a „korszak” végén pedig egy cezúra következett. A cezúra után pedig valami minőségileg más, új dolog kezdődött, valami olyasmi, amire az osztályzásunk már nem érvényes, amire talán más jegyet adnánk, mert, mint Ungváry írja, a „későbbi időszak” már „természetesen” nincs bevonva a vizsgálatba. Pedig éppen az nem világos, hogy mi ebben a „természetes”.

Annyi bizonyos, hogy a magyar zsidók történetében a feljebb felsorolt lehetséges „korszakhatárok” egyike sem jelentett semmiféle cezúrát. Egyenlő jogaikból már 1938 tavaszára ki voltak szorítva, és a jogfosztás ettől kezdve folyamatos volt, noha az üldöztetés hevességében, elvakultságában és kegyetlenségében olykor volt átmeneti rövid enyhülés, ám azután még szörnyűbb üldözés követett. A zsidók üldözésének erősödése 1938 tavaszától sokáig folyamatos volt, és a másodiknak nevezett, 1939-es zsidótörvény (1939. IV: tc.) elfogadása után is folytatódott: ezután vezették be zsidók számára a megalázó, fegyvertelen munkaszolgálatot, lezajlott a Kamenyec-Podolszk-i tömegmészárlás és bevezették az 1941-es fajgyalázási zsidótörvényt. Ungvárynak igaza van, a zsidóüldözésben ezután voltak valamelyes „kanyarok”, és a Kállay-kormány alatt tényleg enyhült a zsidókra nehezedő nyomás. Igaz, hogy a németek egyre erősebb követelésének ellenállva, elsősorban a fasiszta Olaszország „zsidóvédő” politikájából bátorságot merítve, és követve a deportálásokat 1942 őszén leállító Szlovákia és a deportálásokat megtagadó Románia példáját, a magyar kormány sem adta ki a németeknek a zsidókat.

Ungváry szerint a korszak határait, cezúráit és kanyarjait az ország vezetőinek nagypolitikai döntései jelölték ki. A jobboldali radikalizmust Horthy köre időről időre szabadjára engedte, majd visszafogta, majd újból szabadjára engedte, az ellenzéki nyilaspártot pedig „válogatott machinációkkal” korlátozta. A történelem azonban nemcsak a parlamentben, a választásokon és a kormányban zajlik, hanem a hétköznapokban, a munkahelyen, az iskolában és a piacon, azaz a nagypolitikán kívül is. Itt, az élet mindennapi színterein korbácsolódnak fel az alantas indulatok, itt terjed el a gyűlöletbeszéd, itt alakul ki a szomszéd vagy a kolléga kirablásának vágyképe, a mások szenvedése iránti részvétlenség, a másvallásúak vagy más kinézetűek megvetése és a velük szemben elképzelhetőnek vélt kegyetlenség. A hétköznapoknak ezen szintjén a nagypolitika „machinációi” nem változtatnak. Ezen a szinten a korszakolások értelmetlenek és hamisak. Ezen a szinten csak akkor lenne elképzelhető valamiféle korszakolás, ha az ­ország vezetői – korábbi magatartásukat megtagadva – nyilvánosan és erélyesen felléptek volna a zsidók kirekesztése és üldözése ellen, és az ország valamennyi polgárának méltósága mellett. Ilyesmi azonban nem történt. Még akkor sem, amikor az ország vezetői – Ungváry kifejezésével – éppen valamilyen „machinációt” vetettek be a szélsőjobboldal ellen.

Ungváry szerint Gerő szövegében az fogalmazódik meg, hogy „az 1920-as numerus clausus törvénybe szükségszerűen bele volt kódolva az 1944-es deportálás, olyannyira, hogy az egyikből egyenes út vezet a másikba”. Gerő a Horthy-korszakot valóban egy „jogfosztástól a népirtásig terjedő utat bejáró rendszernek” minősíti, és ezt Ungváry elfogadhatatlannak tartja. A történetírás számára nehéz kihívás annak megítélése, hogy volt-e, és ha volt, miből is állt a numerus clausus, a zsidótörvények és a népirtás közötti összefüggés vagy folyamatosság. Annyi biztos, hogy erre a kihívásra a korszakolás módszertanával nemigen lehet választ adni, hiszen így éppen arra a kérdésre nem adunk választ, amit feltettünk. Arra a kérdésre, hogy volt-e folyamatosság a jogfosztástól a népirtásig. Gerő Andrással értek egyet: volt folyamatosság.

Magyar zsidók érkezése az Auschwitz-Birkenau-i táborba, 1944. május – 475 ezerre becsülik az 1944 áprilisa és júliusa közt deportált sortársaik számát (Deutsche Bundesarchiv – forrás)

­A Horthy-korszakban a zsidókérdéssel kapcsolatban nem egy, hanem alapjában két hagyomány élt egymás mellett. Mindkét hagyomány az egész korszakon át, tehát 1919-től 1945 tavaszáig folyamatosan élt és működött. Az egyik hagyomány a pragmatizmus, a politikai realizmus, a szakszerűség és az alapvető humánum keretein belül mozgott, és ellene volt a zsidók kegyetlen megbélyegzésének és üldözésének. Ebbe a hagyományba tartozott Bethlen István, aki ugyan hét éven át fenntartotta az elődje által létrehozott numerus clausust, de a diszkrimináció további eszkalációját megakadályozta, a zsidókvótát hét év után törölte a törvényből, a harmincas években ellenezte a zsidótörvényeket, a negyvenes években pedig Horthyt próbálta meggyőzni a zsidóüldözés tragikusan helytelen voltáról. Ide tartozott például Keresztes Fischer Ferenc, aki belügyminiszterként még a zsidók számára nagyon nehéz 1941-es év során is sokat tett azért, hogy mérsékelje a zsidóüldözés embertelenségét. Amikor 1941. május 5-én Pest megye alispánja, Endre László a zsidókat kitiltotta a fürdőkből, Keresztes Fischer belügyminiszter közigazgatási hatáskörben a kitiltó határozatot hat hét múlva megsemmisítette, és mérséklő hatást fejtett ki sok egyéb vonatkozásban is, például a praxisukból kizárt zsidó orvosok működési engedélyének meghosszabbításával.

A másik – szintén folyamatos – hagyomány a rögeszmés, irracionális, elvadult és kíméletlen antiszemitizmus, a fehérterror és a numerus clausus hagyománya volt. A fenti példánkból a zsidókat a fürdőkből kitiltó Endre László ehhez a hagyományhoz tartozott. Ez a hagyomány a numerus claususszal, a törvény által szentesített intézményes antiszemitizmussal, a zsidóellenes plakátokkal és az egyetemi zsidóverésekkel alapozódott meg és csakúgy, mint a pragmatikus hagyomány, az egész korszakban folyamatos volt. E hagyomány híveinek szemében a zsidóüldözésnek nem voltak pragmatikus, morális vagy emberiességi korlátai. A harmincas-negyvenes években a rögeszmés fajvédők maguk is a numerus claususból eredeztették mozgalmukat, mert mint 1943-ban a Turul lapja írta: „habár mindenki tudta, hogy az (egyetemi) zsidóveréssel a zsidókérdés nem oldható meg, az is bizonyos, hogy a zsidóverések nélkül sohasem jutottunk volna el az első zsidótörvényekig.” (4)

Gerő nem állítja, hogy a zsidók megsemmisítésének náci módszereit a hazai zsidóüldözők hozták volna létre. Abban viszont igaza van, hogy a numerus clausus és a fajvédő ideológia által felnevelt politikai nemzedék rögeszmés csoportjai a numerus clausustól kezdve a gettósításon, a zsidók kirablásán, kitelepítésén és Dunába lövésén keresztül a népirtásig vezető utat járták be.

A Horthy korszakban ez a két hagyomány – a pragmatikus és a rögeszmés – mindvégig egymás mellett élt és működött. 1938 márciusában – az első zsidótörvény előkészítésének idején – a rögeszmés antiszemiták sikerrel ragadták magukhoz a kezdeményezést, de a bethleni hagyomány híveit – szerencsére – nem sikerült végleg legyőzniük. A zsidóüldözés kapcsán Ungváry által helyesen emlegetett „kanyarok” e két hagyomány ellentétes irányú hatásából, a köztük lévő erőviszonyok folyamatos változásaiból eredtek és hatottak egészen 1944 őszéig.

Kovács M. Mária történész (forrás: 168 óra)

(1) A vitát lásd a Rubicon című folyóirat honlapján, illetve itt, a Galamusban (Sándor Klára: Tiszta beszéd; Tanítványok és szerzőtársak: A történész felelősségéről)
(2) Romsics Ignác, Telekiről szakszerűen, Sofar, 2005. május 8.
(3) Romsics Ignác, „Az utolsó békeév. Mérlegen a Horthy-korszak – A Horthy-korszak két évtizede”, Rubicon, 2012/1–2.
(4) Idézi Kerepeszi Róbert, A Turul Szövetség országos és debreceni szervezete (1919–1945), Doktori értekezés, 272. old.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!