rss      tw      fb
Keres

„Ne a farok csóválja a kutyát!” – avagy a demokratikus ellenzék éretlenségének szomorú példái




Amikor ezt az írást elkezdtem, még csak a dunaújvárosi önkormányzati választással akartam foglalkozni. Közben találkoztam Oszkó Péter nyilatkozatával a Népszabadságban, majd Karácsony Gergelyével az MTI híradásaként.

Mind megannyi igazolása annak, hogy Orbán Viktor nyugodtan építheti a demokratúrát, mert a demokratikus ellenzék rövidlátása egyelőre megengedi neki.

Kezdjük azért az elején:

1.

2012. július 1-jén időközi helyi önkormányzati képviselőválasztás volt Dunaújvárosban a 7. számú egyéni választókerületben. A befutó 295 szavazattal a Fideszes jelölt, Nagy Zoltánné lett (35,33  százalék). Az MSZP jelöltje, Magyar András 283 szavazattal lett második (33,89 százalék), míg A DK jelöltje 4,91 százalékot, az LMP-s jelölt 1,68 százalékot szerzett a nagyon mérsékelt érdeklődés (20,73 százalékos részvétel mellett) megtartott választáson.

Az MSZP-és jelölttel a Klubrádió Megbeszéljük című műsorában Pikó András készített interjút július 4-én. Azt firtatta, miért is nem volt összefogás az ellenzék demokratikus pártjai közt, hiszen az eredményből megállapítható, hogy együtt simán nyertek volna.

A kérdésre, hogy mit gondol erről, néhány kitérő mondat után Magyar András azt a választ adta, hogy egyedül szerették volna megnyerni ezt a választást.

Az újabb kérdésre, hogy nem jobb-e biztosra menni, ha lehet, Magyar hosszasan ecsetelte, hogy az MSZP végre jó úton halad, s miután a műsorvezető konkretizálta a dilemmát, hogy vajon lehet-e elég erős Magyar szerint 2014-ben az MSZP ahhoz, hogy önállóan, egyedül legyen kihívója a Fidesznek, az derült ki, hogy a jelölt úgy gondolja, igen. Mert hogy rosszak az MSZP koalíciós kormányzati tapasztalatai, nem akarhat megint olyan helyzetbe kerülni, hogy „a farok csóválja a kutyát”. „Mindent meg kell tenni ahhoz, hogy egyedül tudjon nyerni az MSZP” – mondta, persze ha erre nem nyílik lehetőség, akkor programok alapján meg kell majd egyezni. Az ellenvetésre, miszerint iszonyatosan nagy kockázatot vállalnának így magukra, mert számos körzetben múlhat majd ilyen kevés szavazaton, hogy ki küldhet képviselőt a parlamentbe, az volt a válasz, hogy biztosabban lehet együtt nyerni, de ha utána kutya-macska barátság lesz, „akkor az egészet megette a fene”.

Szimptomatikus problémát mutat ez a nyilatkozat, olyat, amit nem árt idejekorán tisztázni minden pártnak önmagával, beleértve az MSZP-t is.

Ha hihetünk a szavaiknak, azt ők is világosan látják, hogy Magyarországon most nem demokráciában élünk, ellenben viharos sebességgel épül körülöttünk egy önkényuralmi rendszer.

Szelíden kérdezem ezért innen a tisztelt képviselő urat, és rajta keresztül az MSZP-t, az LMP-t és az összes állítólagos demokrata politikust, hogy ha szerintük is így van, akkor egy demokratikus párt, egy demokrata számára mi is lehet fontosabb annál, mint hogy ez véget érjen? Mégis mit gondol például az MSZP, mit szeretne ebben az országban a többség? Azt, hogy legyünk megint normális ország vagy, hogy az MSZP nyerjen? Ha jól értettem a képviselő urat, ő nem tartja elég nagy kockázatnak a kísérletezgetéseik szempontjából, hogy mi mindannyian tovább csücsülünk egy diktatúrában, cserében azért a célért, hogy az MSZP majd egyedül kormányozhasson, mert azt jobban szeretné. Hiszen, mint jelezte, szépen haladnak és jó úton járnak. Vajon a képviselő úr azt gondolja, hogy ha nem óhajtunk diktatúrában élni, akkor leszünk szívesek az MSZP-re szavazni kizárólag, avagy, mivel az MSZP a legnagyobb, eljátszhatja a dupla vagy semmit, a vagy ő, vagy a Fidesz játékot?

Ismét szelíden kérdezem, komolyan gondolja az MSZP és bármelyik párt, hogy az kell már megint az országnak, hogy bármelyikük egyedül mondhassa meg, mi történjen? Én nem gondolom, hogy az MSZP nem demokratikus párt, a demokratikus kultúrába azonban beletartozik, hogy pártok, egyéb szervezetek képesek együttműködni. Eddig ezt az MSZP legalábbis megpróbálta. Most azt a tanulságot vonták volna le önmaguk számára a történtekből, hogy nem muszáj együttműködni? A koalíciós nehézségekből, a kudarcból tehát nem az következik szerintük, hogy rosszul csinálták, hanem az, hogy a kooperáció maga a kerülendő rossz? Már elnézést, de nem éppen ezt műveli most a Fidesz? Akik eleve úgy indulnak, hogy az együttműködés csak akadály, kényszer és teher, az miért is érdemel bizalmat mindenkitől? Nem, nem. Ez az irány nem jó, kedves képviselő úr. Az MSZP nem „a legjobb úton” halad, ha megint elhiszi, hogy elég a legnagyobbnak lenni, és elég a párton belül megfelelő helyeket biztosítani kinek-kinek, hogy lehet úgy tenni, mintha ugyanaz a politika folytatható volna, amely már 10 éve sem volt az. Ne tévessze meg őket, hogy a tehetetlenségi erő most odanyomja a végképp elkeseredettek egy részét a jelenleg választható legnagyobb párthoz, mert keresik az erőt, az erősebbet vagy a legerősebbet.

Nem disszonáns tény-e az e vágyálom szempontjából, hogy a bizonytalanok a szavazókorúaknak majdnem a felét teszik ki, időnként többet is? Meg kéne hallani, hogy ezek az emberek olyan erőre várnak, amelyről elhihetik, hogy biztosan nyer, megfelelő fölénnyel, és ugyanakkor kifejezi az ő legfontosabb céljaikat is. Ilyen ellenzéki erő pedig nem lehet egyetlen párt, egyik sem képes megjeleníteni mindenkit a demokratikus térfélen. Együtt azonban már ma is elegen lennének. Többükre együtt nagyobb bizalommal tekintenek.

A 2010-es választásnál más volt a helyzet. Nem volt a palettán más olyan párt az MSZP-n kívül, amelynek bejutása a Parlamentbe nem volt kétséges, bármekkora Fidesz-győzelem esetén, mert a többi formáció kezdetleges és felkészületlen volt. Akkor logikus lett volna szavazatmaximalizálásra törekedve minden ellenzéki voksot az MSZP-nek adni, de akkor sem működött. Vajon most miért működne? Miért nem értik, hogy a kiindulás egy új politikához nemcsak a majdani kényelmes kormányzás szempontja lehet, hanem mondjuk az a helyzet, amely azóta kialakult, illetve azok a feladatok, amelyek nem oldhatók meg erőből és egyfajta értékrendnek az országra kényszerítésével? Lehet, hogy az MSZP-t alkotók ma úgy gondolják, a jelenlegi pártösszetétel jobban kifejezi az ő szavazóik akaratát, de összetéveszthető-e ez azzal, hogy az ellenzéki oldal demokratikus felének akaratát is a legjobban jeleníthetik meg? 2010-ben is sejthető volt, hogy a Fidesz kétharmada autokráciát hoz az országra, ma azonban napi tapasztalat az önkényuralom megvalósítása, amelyről tudható, hogy hosszú távra igyekszik berendezkedni. Vajon az a tanulsága a történteknek, hogy minden párt önállóan képzelje el a Fidesz leváltását? Miért is számít bizalomra az országtól a jelenlegi tapasztalatok fényében az, aki így gondolkodik?

2.

Az LMP is azt hiszi, jó úton jár, amikor pólusképző vágyálmokat kerget, rendszert váltó pártként definiálja magát, csak éppen a rendszerkritikát felejti el megadni ehhez. Elfelejti megokolni, hogy a ma demokratúra és antidemokratikus kormányzás miképpen hozható közös nevezőre a korábbi kormányok működésével. Inkább részt vesz a közelmúlt átírásában annak érdekében, hogy relativizálja a különbséget a jogállami működés és annak felszámolása között, mert a maga ajánlatát csak ehhez képest tudja merőben másnak feltüntetni. Magyarországon 2010-ben a baloldal és a liberálisok vesztettek, de a hazai politikai kultúra is elégtelent kapott, mert sem a pártok, sem a választók nem voltak képesek felismerni, hogy a Fidesz esetében a demokratikus rendszert támadó politikai erővel állnak szemben. Lehet, hogy ez még ma sem világos eléggé? Nem világos, hogy nem működhet eredményesen a demokrácia olyan országban, ahol még a demokratikus pártok sem értik a fejlett demokráciák működését? Nem értik, hogy konszenzus és értelmes kompromisszumok jelentik az utat ki-ki pártprogramjának megvalósításához. Nem értik, hogy előbb kell demokratának lenni, és utána lehet ilyen-olyan pártok programját képviselni?

Schiffer András a minap kijelentette, hogy az együttműködés képviselete nem elég cool dolog, állítólag a törzsszavazóik jelentős része épp addig a napig támogatja csak őket, amíg önállóak. Tényleg megáll az ész, amikor azzal kell szembesülni, hogy egy párt prominense ilyen leplezetlenül nyilvánítja ki, hogy mindennél fontosabb a törzsszavazók megőrzése. Mennyire kreatív az a párt, amely nem képes a törzsszavazóival megértetni, hogy együttműködni, megállapodásokat kötni és betartásuk érdekében kompromisszumokra jutni, az nem önfeladás, hanem éppen a legfontosabb célok konzekvens érvényesítése érdekében történő erőfeszítés, elvi politizálás.

De hogy az LMP esetében még súlyosabb a helyzet, az Karácsony Gergely legutóbbi nyilatkozatából egyértelművé vált. „Úgy vélekedett, most nem lehet megmondani, hogy az ellenzék csak összefogással nyerhet, vagy inkább azzal, hogy a nagyon különböző ellenzéki szavazókat vállaltan különböző politikát képviselő pártok próbálják megszólítani.” Mint mondta, nem világos, hogy melyik stratégia az üdvözítőbb, egy dolgot azonban mégis biztosan tud (ez derült ki a válaszából), azt hogy a Demokratikus Koalícióval nem számol.

Világos, hogy mi van e mögött. Jobboldali szavazatokra ácsingózik az LMP, mert érzékeli, hogy a demokratikus térfélen elérte a plafont. Pólusképzésnek ebből az irányból annyi. Ezért nem túl nagy elvi ár eleve kizárni demokratákat már előre egy esetleges demokratikus szövetkezésből is, mert mit lehet tenni ugyebár, ha a becserkészendő jobboldaliak olyan agymosáson estek át, amelynek célja és eredménye a korábbi miniszterelnök karaktergyilkos eszközökkel való megsemmisítése volt. De lehet-e Karácsony deklarált célja szerint a 89-es hagyományokhoz visszatérni ilyen elvtelen engedmények vállalásával? Ez vajon nem kódol semmit a jövőre nézve? Még pontosabban, demokrata kizárhat-e tudatosan más demokratákat már előre, még egy általa csak esetlegesnek nevezett együttműködésből is: hogy lesz-e, még nem tudja, de azt már tudja, hogy ha lesz, ki nem csatlakozhat, miközben szívesebben keres szavazókat a ma még a demokratúrát építőkkel szimpatizálók között, mint azok között, akik egy széles demokratikus összefogást támogatnának. A mindent a pártért bolsevik gondolkodásra mutató kompromisszum ez, olyan, ami demokratikus értékek következetes képviseletével sehogy sem egyeztethető össze. Van Karácsony érvelése mögötte egy első látásra jól hangzó, de hamis érvelés is, miszerint azért áll ki ilyen stratégia mellett, mert nem egyszerűen a Fidesz leváltása a célja, hanem a 89-es demokratikus jogállam, amihez jobboldali partnerekre is szükség lenne, hiszen az alkotmány nem lehet egy párt vagy egy tábor ügye.

Milyen kár, hogy az okfejtésből kimarad, miért járna szükségképpen a demokratikus térfél választási győzelme azzal, hogy ez a demokratikus erő is egyoldalúan alkotmányozzon, kizárólag egy párt, egy tábor érdekeit vegye figyelembe. (Nem beszélve arról, hogy széles demokratikus összefogás esetén ez fogalmilag is kizárt. Miért ne szállhatna be abba egyébként bármely demokratikus jobboldali formáció is?) Miért szükségszerű, hogy ha a jobboldali térfélen vannak elárvult demokraták, ők nem ismernék fel egy demokratikus összefogásban a lehetőséget arra, hogy szavazzanak rá, a Karácsony által ajánlott elvtelen kompromisszumok nélkül is? Karácsony láthatóan nem érzékeli, hogy az LMP-ről, önmagáról állít ki bizonyítványt ezzel, mert önmagukról vagy a demokratikus térfélről eleve azt feltételezi, hogy csak a másiknak a torkán bármit lenyomó technikával képes politizálni. És az LMP kizárólagosságok megfogalmazásával, a szövetségkeresés eleve elutasításával sajnálatosan valós alapot ad ilyen aggodalomra. Nem csoda tehát, ha nem látnak különbséget a Fidesz és a korábbi kormányok működése között, mert a lényeget, a demokratikus értékeket, a bolsevik tempó elutasítását a saját politizálásukban maguk sem képviselik következetesen.

3.

Sajnálatos, hogy a demokratikus szövetkezés gondolata más megközelítésben is erodálásnak van kitéve. Ez az aspektus „az összefogás még nem old meg mindent” típusú fanyalgás formájában ölt leginkább testet. Legutóbb Oszkó Pétertől volt olvasható a Népszabadság július 9-ei számában. Oszkó azt mondta: Azt gondolom, az önigazoló narratíva, amelyet jelenleg egyes baloldali pártok megfogalmaznak, miszerint a választók csak egy nagy ellenzéki összefogásra vágynak, és utána jöhet a Kánaán, mert az egységgel kialakul az értelmes politikai alternatíva, egyszerűen önámítás. A közvéleménykutatási adatokból, az időközi választási eredményekből is az látszik, hogy a választók jelentős része nem a jelenlegi pártok összefogására, még csak nem is a meglévő pártokra, ha hanem azon túl, valami teljesen újra vágynak.”

Szomorúan írom azt, ami itt következik, mert sokra tartom a Bajnai-kormány szakértelmét, erőfeszítéseit és eredményeit. Még ha világos volt is, hogy ehhez a politikai hátteret egy kényszerű együttműködés garantálta, a kormány nyugodtan dolgozhatott, vagyis éppen az együttműködés, az összefogás sikerességére volt jó bizonyíték. Ma is elismerem a Bajnai–Oszkó-páros szakmai tudását. De sok baj van az idézett mondatban közölt állásponttal.

Először is, mert negligálja azt a körülményt, hogy már demokratúrában élünk, és ezzel szemben nem működnek a demokráciában megszokott pártlogikák.

Másodszor ködösít, amikor úgy fogalmaz, hogy „egyes baloldali pártok” önigazolásból szorgalmazzák az összefogást. Én csak egyről tudok, a DK-ról, amely szorgalmazza, rajta kívül nem pártként működő formációk, például a Szolidaritás szorgalmazta eddig. Harmadszor mitől önigazolás annak a felismerésnek a nyílt vállalása, hogy nem győzhet a demokratikus térfél e nélkül a jelenlegi rendszer felett? Arról van csak szó, hogy az összefogás nélkülözhetetlen előfeltétele minden továbbinak, és csúsztatás ebből olyan következtetést levonni, hogy ez egyben azt jelentené, hogy aki ezt szorgalmazza, önmagában az összefogástól vár Kánaánt. Nem, az összefogással még nem alakul ki szükségképpen az értelmes politikai alternatíva, de nélküle biztosan nem fog kialakulni, és ez fontos különbség! Ezért önigazolást én inkább ennek a csúsztatásnak az evidenciaként kezelésében látok, mint ami alkalmas ideológiaként kínálkozik az összefogás késleltetésében érdekeltek számára. Mellesleg jó lenne, ha a közvéleménykutatásokra való hivatkozások alkalmával forrást is megjelölne mindenki, mert az általam ismert kutatások eredményei a bizonytalanok körében éppenséggel ellentmondanak Oszkó Péter állításnak.

A bizonytalanok bizony az ellenerőre is várnak, és ha ez létrejönne, mert az ellenzék képes lenne összehangoltan programot alkotni, már az is merőben új lenne a hazai demokrácia történetében, de természetesen nem ennyire egyszerű a képlet. Mégis rejtély számomra, hogy bármely innovatív elképzelésnek miért gátja és nem éppen a hajtóereje lenne az értelmes kooperáció, ha erre a hajlandóság a demokrácia érdekében megvan.



Megjegyzések:

– A választók egyre nagyobb tábora már kapizsgálja , sőt meg is fogalmazza óhajként, hogy a demokratikus erőket egyesíteni kéne, ideje lenne a pártoknak, az egész politikai elitnek is ráállni erre a hullámhosszra, és csak remélni lehet, hogy nem éppen az ellenkezőjén dolgoznak, azon, hogy ezt a természetes óhajt módszeresen felszámolják – rövidlátásból, számításból, periférikus érdekek miatt.

–  Bármilyen meghökkentő, de úgy tűnik, az MSZP komolyan gondolja, hogy egyedül induljon, és vannak olyan tagjai, akiknek ez a legfontosabb. Nincsenek elvi fenntartásaik még azzal szemben sem, hogy sikertelenség esetén az önkényuralmat építőkkel szövetkezzenek. Ideje körülnézni az MSZP szavazóknak is a palettán. Vajon tényleg ezt akarják-e, amit az ilyen önleleplező nyilatkozatok vetítenek előre? Inkább a Fidesz, mint a többi demokratikus párt, csak hogy ne kelljen együttműködni, mert az együttműködés az eddigi mentalitások, beidegződések, beágyazottságok megváltozását is feltételezi?



Lánczos Vera


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!