Galamus.hu - Galamus.hu

Kamaszkorunk szépséges nyarai – huszonkilencedik rész

Nyomtatás

Részletek: Sándor Klára; 2012. július 15. vasárnap, 02:28; Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

„Holn du +besz tali suli u SZ” — „OK 1etrtnk lvU xxx”

Ezeket az üzeneteket – legalábbis részben – talán meg tudja fejteni az olvasó, de nem látszik valószínűnek, hogy ha egy ilyen stílusban írt hosszabb szöveggel kellene megbirkóznia, örülne neki. Pedig nagy az esélye annak, hogy nemsokára kénytelenek leszünk azzal szembesülni, hogy már nem értjük, a mobilozásba és főként sms-ezésbe belenövő tinédzserek mit beszélnek egymást között. Soha nem volt még ekkora veszélye annak, hogy a már így is fölgyorsult és elszegényült nyelvhasználat tovább romlik, és végképp tönkreteszi az anyanyelvünket: a modern technika, a tévé, dvd, számítógép nemcsak az olvasástól vonja el a fiatalokat, az infotek tovább pusztítja a mai kor emberének amúgy is megcsappant szókincsét. A mobiltelefon a végletekig egyszerűsíti és felpörgeti a tizenévesek beszédét, az sms a jelenleginél is jobban tönkreteszi a helyesírásukat. Egyre lomposabb a stílus: tárt kapukon özönlik be a fiatalok nyelvébe a szleng és az argó, s ezzel lazábbá válik az idősebbek köznyelvi nyelvhasználata is; lassan már minden csín kivész a magyar nyelvből, s a nyelvhasználatban nem lesz szmoking, sem öltöny, csak melegítő és pizsama, már észre sem vesszük, hogy egész életünket ebben a nyelvi neglizsében éljük le. Mindezt súlyosbítja, hogy elárasztották nyelvünket az angolt majmoló kifejezések, joggal tarthatunk attól, hogy nemcsak étkezési kultúránk esik a mekdonaldizáció áldozatául, hanem az anyanyelvünk is: annak a veszélye fenyeget, hogy a fiatalabb generációk pár évtized múlva valamiféle magyar-angol keveréknyelven fognak makogni egymással.

Ismerős gondolatok, ugye? Nekem sajnos igen, mert a nyelvészektől sokan a föntihez hasonló vészjóslást várnak – keserű csalódást okozhat, hogy többnyire az előző bekezdésben olvasható állítások egyikével sem értenek egyet. Itt is erről van szó, ezek nem az én félelmeim: összeszerkesztettem a napilapokban olvasható véleményekből, a közbeszédben gyakran hallható kijelentésekből, s azokból a beszélgetésekből, amelyekkel azt vizsgálom, hogy a nem nyelvészek miként vélekednek a nyelvvel kapcsolatos kérdésekről – az egyszeri köztársasági elnök is megfogalmazott hasonló aggodalmakat. Az írást nyitó „sms” sem valódi idézet: nem ténylegesen elküldött üzeneteket másoltam ide, hanem megpróbáltam olyan rövidítés-sűrítményt kitalálni, amilyenekkel megfelelően lehet riogatni az embereket.

Az előző részekben láttuk: a nyelvőrködőket lényegében a nyelv változatossága és változása bosszantja – legyen az a földrajzi eltérésekből, az érdeklődési, szakmai különbségekből és az élettörténetek különbözőségeiből fakadó sokszínűség, a harag, a bosszúság, a fájdalom, az öröm, a büszkeség, az elégedettség erős érzelmi töltetű kifejezése („csacsogás, fecsegés, fellengzős kifejezések”), a fáradtság, szétszórtság, izgalom, szorongás, teljesítménykényszer, félelem megjelenése („összevissza beszéd, nyökögés”, „túl hosszú” vagy „túl rövid” mondatok). Minden, ami természetes: a gyakran használt kifejezések, fordulatok rövidülése, a hatalmat, hozzáértést sugalló nyelvváltozatok bonyolultsága; a nyelvjárási elemekkel az a baj, hogy nyelvjárásiak, a normatív szabályok semmibevételének jelzésére használatos szlenggel az, hogy semmibe veszik a normatív szabályokat. Azaz minden, amitől a nyelv emberi, és amitől a nyelv egyáltalán működik.

A panaszkodók a változással sincsenek kibékülve: számukra a nyelv nem egyszerűen változik, hanem szegényedik, egyszerűsödik, kopik, romlik, korcsosul, a nem kívánatos jelenségek ezzel szemben terjednek, burjánzanak, hemzsegnek. Ebből egyenesen következik a vég, a nyelv és ezzel együtt a nemzet halála, a rettegést kicsit még fölsrófolva azzal, hogy pedig a mi nyelvünk igazán egy unikum, mondhatni egyedi és sajátos, ilyen gazdag, hajlékony, kifejező, rugalmas, tömör, de mégis árnyalt, mozgalmas, de mégis merengő, erőteljes, de mégis szelíd stb. nyelv a világon nincs több (kivéve, ha jól tudunk idegen nyelveket, mert akkor csodák csodájára azok is tudnak ilyenek lenni), és itt ülünk, csupa idegen népek között, a magunk kis kommunikációs burkában (kivéve megint, mint az előbb), iszonyatos támadó veszélyeknek kitéve. A nyelvhalál víziójára legközelebb térünk vissza, maradjunk ma annál a gondolatnál, hogy a nyelv pusztul, főként mert herdáljuk ezt az örökséget feszt, és kvázi ami elromolhat, az el is romlik alapon szintén.

Kérdés, hogy a nyelv egyáltalán elromolhat-e.

A romlásteóriához kapcsolódó vélekedések és félelmek forrása a platonisztikus szemlélet: hogy a nyelvnek egyáltalán van eszményi formája. Minthogy ez a szemlélet határozza meg a nyelvről való gondolkodást (is), természetesen sokan hiszik, hogy a nyelvi változások értelmezhetők „fejlődésnek” vagy „romlásnak” (az eszményihez való közeledésnek vagy attól való távolodásnak). Ehhez gyakran még az a 18–19. századból örökölt gondolat is hozzákapcsolódik, hogy a nyelv „szelleme” a nyelvet beszélő „nép lelkét” fejezi ki. Ezért tartják veszélyesnek, ha – az egyébként elkerülhetetlen – nyelvi érintkezések során „idegen elemek” bontják meg a magyar nyelv „magyarosságát” (meghatározatlanul hagyva, hogy mitől magyaros valami vagy mitől magyartalan, s figyelmen kívül hagyva azt is, hogy a magyarosnak minősített elemek származhatnak régebbi kölcsönzésekből).

A platonisztikus nyelv- (és világ)szemlélet szorosan összekötődik egy másik, szintén a görögöktől is jól ismert ősmítosszal, az Aranykor meséjével. Érthető, ha az ember gyerekkor iránti nosztalgiája a közösség szintjén a régi, elmúlt, tökéletesnek hitt kor utáni elvágyódássá terebélyesedik, de érdemes tudnunk, hogy ez a több ezer éve a kultúránkba rejtve örökölt mítosz munkál bennünk, amikor elkezdjük bezzegelni a régi világot, vagy simpfölni az utánunk jövő generációk szokásait. A 20. század fiai és lányai talán azért rendezik el magukban kissé zaklatottabban a változásokat, mert szülőszázaduk találmányai nem fokozatosan, egy szűk használói körből lassan kiszivárogva terjedtek el, mint az emberek életébe a korábban jelentős változásokat hozó újítások többsége, hanem gyorsan, tömegesen váltak ismertté – talán ezért váltottak ki nagyobb sokkot, több félelmet. Ha így van – hajlamos vagyok azt gondolni, hogy csak azért hisszük ezt, mert a mai változásokat saját bőrünkön tapasztaljuk, a világ megváltozását mi érzékeljük és nem elképzelt őseink. A hagyományokkal élő ember talán mindig ugyanennyire riasztónak találta, ha a körülötte lévő világ megváltozott, és ezzel időlegesen idegenné vált.

A félelmek tárgyai, következésképpen az újjal szemben támasztott vádak természetesen jellemzők egy-egy korra, az adott korszak általános félelmeit tükrözik. Manapság a sötét jóslatokban megfogalmazódik például, hogy az internetkorszak le fogja rombolni a könyvkultúra évszázados, sőt az írásbeliség évezredes hagyományait; hogy a virtuális élet helyettesíti majd a valódit; hogy függőséget alakít ki, s ezzel családokat tesz tönkre; hogy még inkább el fogja szigetelni egymástól az embereket: az unokák, dédunokák már kis robotzombik lesznek, és valódi érzések, valódi értékek nélkül vegetálnak majd a mátrix szájberpank létében.

A nyelvvel kapcsolatban legalább ennyire borúlátó előrejelzéseket hallhatunk – ezekből született a nyitó összeállítás. Bármennyire közhelyes ugyanis az a kijelentés, hogy „a nyelv változik” – hiszen a Halotti Beszédet vagy az Ómagyar Mária-siralmat egy mai beszélő már igen korlátozottan érti, de még Aranyhoz is szószedet kell az iskolában –, annyira paradox módon viszonyulnak a legtöbben a nyelvi változáshoz. Egyszerre tartják természetesnek egyrészt azt, hogy a mi nyelvünk azért már mégiscsak fejlettebb a honfoglalók magyar nyelvénél, másrészt azt, hogy a mi nyelvünk mennyivel szegényesebb, mint Aranyé volt, és különben meg katasztrofálisan romlik tovább. Az első hiedelem abból származik, hogy összetévesztik a civilizáció fejlődését a kultúra változásaival, és a nyelv ezt tükröző átalakulásával. A második pedig mindössze a megszokott aranykor-álom nyelvi vetülete (megerősítve némi irodalomtanári sulykolással, hogy Arany tudott a legjobban magyarul), saját szokásaink abszolutizálása, nosztalgia a gyerekkor iránt és ijedelem az „ezek a mai fiatalok” nevű jelenségtől, azaz magától a változástól. Az emberek megszokták, ahogyan ők beszélnek, és idegesíti őket, ha valaki másként beszél – ezért aztán az éppen zajló változásokat kutató nyelvészek kincsesbányája az a levéltömeg, amelyet a nyelvművelő műsoroknak, egyesületeknek írnak arról panaszkodva, hogy „egyre többet hallják” ezt vagy azt másként mondani, mint ahogyan ők megszokták, és hogy ez mindjárt elpusztítja a magyar nyelvet. Nem mindenkit kápráztat tehát el a nyelvi változás, a legtöbben bosszankodnak miatta, csak legfeljebb nem tudnak róla, hogy ez idegesíti őket, amikor „terjedő nyelvi kórról” és hasonlókról beszélnek.

Aki viszont ismeri a nyelvi változások természetét, és kiismeri magát legalább egy nyelv történetében, az értelmetlennek tartja az olyasfajta kérdéseket, hogy „jó” vagy „rossz”, „hasznos” vagy „káros” egy-egy nyelvi változás. A nyelvészek alapelvnek tekintik, hogy a nyelv nem fejlődik, de nem is romlik, egyszerűen csak változik. Lehet, hogy kikerülnek belőle bizonyos szavak, de amíg a beszélőközösségnek szüksége van rájuk, addig garantáltan nem történik ilyesmi, másrészt születnek újak. Lehet, hogy a nyelvtan egyszerűsödik egy bizonyos vonatkozásban, de bonyolultabbá válik egy másikban, és mivel egyik hang sem rosszabb a másiknál, egy új kiejtésváltozat sem rosszabb a réginél. A világ valamennyi nyelve tökéletesen működik azokban a funkciókban, amelyekre az őt használó közösség szánja: ha ez a feladat korlátozott, mint azokban a nyelvekben, amelyeket csak néhány beszédtartományban használnak, például csak az otthoni, barátok, ismerősök közötti érintkezésben, akkor hiányoznak ugyan belőle a tudományos életben, a közéletben, a hivatalos tárgyalásokon szükséges szavak és stílusváltozatok (mert hiszen nincs is szükség rájuk), de ezek bármikor kialakulhatnak, ha a közösség kiterjeszti az adott nyelv használatát, ahogyan a tok piszinben történt.

A nyelv feladata, hogy az emberek kapcsolatokat építhessenek ki és tarthassanak fenn a segítségével: a nyelv akkor nem működik, ha ennek a feladatnak az ellátására alkalmatlan. Mindaddig azonban működik és jól működik, amíg az embereknek nem okoz gondot, hogy együttműködéseket építsenek ki a beszéd segítségével, legyen gyorsabb vagy lassabb a beszéd, használjanak régebbi vagy újabb szavakat, legyen az adott nyelv a magyarhoz hasonlóan a ragozást kedvelő, a latinhoz hasonló esetekkel rendelkező vagy az angolhoz hasonlóan elöljárószókat alkalmazó – vagy ezek bármilyen keveréke. A nyelvtudomány általános érvényű tapasztalatai alapján nincs tehát okunk attól félni, hogy mai nyelvhasználatunk rosszabb, mint a 19. században beszélt magyar nyelv, vagy a 21. század végi silányabb lesz, mint a mai – bár kétségtelenül más, mint az egykori vagy a leendő.

A nyelv segítségével fogalmi tartalmakat is közlünk egymással – sokan vannak a nyelv kialakulásának kutatói között, akik szerint ez másodlagos a kapcsolattartó funkcióval szemben, de nekünk nem is ez most a lényeg, hanem éppen az, hogy a laikusok viszont nagyon gyakran abszolutizálják a nyelv gondolatközlő szerepét, és úgy vélik, hogy a nyelv elsődlegesen (vagy kizárólag) „a gondolatok közlésének eszköze”, s ezért úgy kell alakítani, hogy ezt a funkcióját a lehető leghatékonyabban töltse be: mint valami gép, amelynek logikusan, gazdaságosan és pontosan (félreértések nélkül) kell működnie. Ebből az is következik, hogy a nyelv „tökéletesebbé” tehető, szükség esetén „megjavítható”, de persze tönkre is tehető, elkopik, elromlik a használatban. Vigyázzunk azonban: az elromlás, gazdaságosság és a megjavítás, tökéletesítés lehetősége csak akkor értelmezhető, ha elfogadjuk, hogy a nyelv valóban olyan, mint egy gép – de egyáltalán nem olyannak mutatkozik. A gépek – legalábbis amiket ma annak tekintünk – kiszámíthatóan, megbízhatóan végzik azt a feladatot, amit adtunk nekik, amire valók. A nyelv viszont az agyunkban keletkezik, működésében ezért mindig van esetlegesség, a szavak végső jelentését mindig az aktuális beszédhelyzet adja, ráadásul a nyelv egyes elemeihez – a gépalkatrészektől eltérően – érzelmileg kötődünk, jó vagy rossz emlékeket keltenek bennünk, közösséghez tartozásunkat fejezhetik ki, jelzik, hogy milyen viszonyt akarunk kiépíteni beszélgetőtársunkkal, hogy abban a pillanatban mennyire akarunk vagy nem akarunk udvariasak lenni, és így tovább.

Mindezek ismeretében jó megszabadulnunk a nyelvre vonatkozó mítoszoktól, különösen ha jóslásokba akarunk bocsátkozni – például ha azt mérlegeljük, hogy a technikai újdonságok milyen hatással lesznek a nyelvhasználatra. Nem gondolhatjuk például komolyan, hogy önmagában egy-egy technikai eszköz jelentős változásokat képes okozni, hiszen ehhez számos más tényezőnek a változást elősegítő együttállása szükséges. Nem kell tartanunk attól sem, hogy eljutunk oda, hogy majd nem értjük meg egymást: akiknek szükségük lesz egymás megértésére, azok úgy fognak viselkedni, hogy a normálisnál több és nagyobb félreértés ne forduljon elő beszélgetéseikben. Nem kell tehát félnünk attól, hogy a Mézga család Köbükijéhez hasonló „gyöknyelven” fogunk beszélni, hogy utódaink csökevényes nyelven gagyognak majd. A nyelvtörténészek egyetértenek abban, hogy a legkorábbi rekonstruálható nyelvek, a mai nagy nyelvcsaládok több ezer évvel ezelőtt volt alapnyelvei sem működésükben, sem összetettségükben nem különböztek a mai nyelvektől; mint ahogyan a ma beszélt nyelvek között sem lehet különbséget tenni „fejlettségük” alapján – egyaránt bonyolult, strukturált és „tökéletes” mindegyik, függetlenül attól, hogy beszélőik milyen civilizációt építettek ki, és milyen gazdasági háttérrel rendelkeznek. Ez olyan axiómának számít a nyelvtudományban, mint mondjuk az, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva, akkor is, ha sokáig az ellenkezőjét gondolták. Nincs okunk arra sem, hogy föltételezzük, néhány évtized vagy akár évszázad alatt olyan változások játszódnának le az ember génszerkezetében, társas szerveződési viszonyaiban és az őt körülvevő környezetben, hogy lényegileg változzanak meg az emberi nyelv alaptulajdonságai. S ha mégis bekövetkezne ilyesmi, akkor is mindannyian azt a nyelvet fogják beszélni és érteni, s az a nyelv lesz mindarra alkalmas, amire alkalmasnak kell lennie.

Furcsa, hogy sokan azok közül, akik a nyelvet a gép metafora segítségével próbálják megérteni, éppen a civilizációs jelenségek tükröződésétől féltik a nyelvet, miközben a nyelvgép tökéletes formájának az írásbeliséget, azaz a legalapvetőbb civilizációs jelenséget tartják. A nyelvre vonatkozó laikus vélekedések és ítéletek legtöbbje a sztenderd nyelvváltozattal, sőt ennek is az írott változatával kapcsolatos, nemcsak nálunk, hanem Európában, Amerikában, a Közel-Keleten – úgy általában csaknem mindenhol, ahol az írásbeliség olyan megkérdőjelezhetetlen tiszteletnek örvend, ahogyan mi is megszoktuk. Ez a gondolkodási hagyomány ma is jelen van a görög hagyományra épülő kultúrákban, az európai és amerikai kultúra közös mítoszai közé tartozik, hogy az írásban használt szöveget tekintik a nyelv igazi formájának, a beszédet pedig az igazi forma romlott változatának. A platonisztikus nyelvfölfogás tehát szorosan hozzátapadt az írásbeliség tiszteletéhez, és nemcsak a köznapi (laikus) nyelvészetet jellemzi nagyon markánsan, hanem meghatározta a 20. század nyelvészeti kutatásait is, jelen van Saussure langue és parole szembeállításában éppúgy, mint Chomsky ideális beszélőjének és ideális hallgatójának kívánalmában. Ez a szemlélet jellemzi a magyar nyelvművelést is: kiindulópontja, az eszményinek elképzelt „irodalmi nyelv” definíciója szerint írott nyelv – a meghatározás szerint ennek csak egy kevésbé eszményi formája a „beszélt köznyelv”. A rögzített szövegeket etalonnak tételezve sokkal könnyebb romlásnak, mint javulásnak vagy egyszerűen változásnak értelmezni a nyelvben lejátszódó folyamatokat.

Ez a téveszme hozza létre az iskolákban elhangzó javítások jelentős részét – a „kerek, egész mondattal válaszolj” és a „háttal (éssel, hoggyal stb.) nem kezdünk mondatot”, „ne használj töltelékszavakat” típusúakat. Ezek az írott nyelvben megkövetelt kidolgozottságot kérik számon a tanulókon (bár az, hogy kötőszóval nem kezdünk mondatot, még ebben az esetben is babonaság), nem veszik figyelembe, hogy a beszélt nyelvnek olyan alapvető fontosságú elemei is vannak (beszélésjelzőknek hívják őket), amelyek az írásban többnyire csak párbeszédekben jelennek meg, de a beszédben nélkülözhetetlenek: jelzik, hogy át akarjuk venni a szót, időt nyerhetünk a segítségükkel, kifejezhetjük velük, mennyire vagyunk biztosak abban, amit mondunk – ilyen többek között a mondatkezdő hát. A beszélgetésekben természetesen figyelembe vesszük a másik ember szándékait, gondolatait, építünk arra, amit mondott, közös előismeretnek tekintünk sok mindent – például ha azt kérdezik, hol a könyv, és annyit mondunk, hogy az asztalon, a kérdező föltételezi, hogy a könyvről beszélünk, elvégre arról kérdezett. Így aztán nem beszélünk „kerek egész mondatokban”, hiszen az egyenesen abnormális: nem válaszoljuk a „hol a könyv” kérdésre, hogy „a könyv az asztalon van” – kivéve, ha új nyelvet tanulunk, és az első leckénél tartunk (és rossz nyelvkönyvet választottunk), vagy kivéve, ha éppen ezzel a furcsa válasszal akarunk kifejezni valamit, mondjuk hogy bezzeg a toll, amit a másik elvesztett, nincs az asztalon, vagy hogy már negyvenedszer válaszolunk ugyanerre a kérdésre, mert a másik nem figyel (e jelentések kifejezéséhez természetesen megfelelő hangsúlyozás is szükséges). Ha megkérdezik, hogy láttad-e a meccset előző este, és azt feleljük, hogy „láttam”, az természetesen mást jelent, mint ha azt válaszoljuk, hogy „hát, láttam” – ez utóbbi, szintén hangsúlyozástól függően jelentheti többek között, hogy láttam, de minek, hogy láttam, de csak félszemmel néztem, hogy igen, és nem a csapatom nyert, vagy hogy várakozásomat felülmúlóan jó meccs volt. Nem pusztán hazugság tehát azzal hülyíteni a diákokat, hogy „háttal nem kezdünk mondatot”, mert hiszen kezdünk, kerek egész mondatot követelni rajtuk, amikor nem kerek egész mondatokban beszélgetünk egymással, hanem egyenesen abszurd, amikor a tanárok azért büntetik a gyereket, mert úgy beszél, ahogy normális ember beszél, és arra akarják kényszeríteni őt, hogy felejtse el anyanyelve alapvető szabályait.

Ha a nyelvet nem döntik is romba, azt valóban joggal föltételezhetjük, hogy az új információtechnikai eszközök hozzájárulnak az írásbeliség trónfosztásához. De ez egyáltalán nem baj. Újra fontosabb szerepet kap a kép és a hang, s ezzel egy korábbi, természetesebb állapothoz közelítünk, és maga az írásbeliség is informálisabbá, s ezzel természetesebbé válik.

Érthető, hogy az írás különös gondot igényelt, amikor a hordozóeszköz időtálló, az írás folyamata pedig meglehetősen fárasztó és különleges tevékenység volt – kőbe mégsem vésünk mindenféle piszlicsáré gondolatfoszlányt, drága papiruszra vagy bőrre sem firkálunk bármit, ami eszünkbe jut. Az írott szöveget már emiatt is különös tisztelettel övezték, tekintélyének növekedéséhez pedig jelentősen hozzájárult még, hogy olvasni és írni tudni kiváltságnak számított: megtanulásuk meglehetősen hosszú időt vett igénybe, és csak a kiválasztottaknak adatott meg, hogy írástudóvá váljanak, írnoknak lenni nagy tekintélyt jelentett. A korai szövegek túlnyomó része tartalmilag szintén tekintélyt parancsolt: ezek gazdasági följegyzések, szerződések, törvények, vallásos iratok voltak, és a vallási előírásokat, tanokat tartalmazó szövegek egy idő után nem egy kultúrában az írásbeliséget, magát az írott szöveget is szakralizálták.

Az írás szabályai eleve konzerválják valamelyest az írásban használt változatot, a szentként tisztelt szövegeket ráadásul egyenesen istentelenség megváltoztatni, s ez hozzájárult ahhoz, hogy az írott szövegek nyelve és a beszélt nyelv eltávolodjon egymástól – van, ahol ma is óriási a különbség, például az arab világban, máshol (például az angolban) a helyesírás konzervativizmusa őrzi az egykori kiejtést. A magyarban nincs ekkora különbség a beszélt és írott nyelv között, de a mondat- és szövegszerkesztésben, sok vonatkozásban a szóhasználatban és a formalitásban jól érzékelhetők az eltérések.

Ez a folyamat hozta létre a „beszéd” – „írás” elkülönítést, s minthogy nem egymás kiegészítéseként, hanem ellentétként fogták föl a kettőt, gyorsan értékítéletet is tapasztottak hozzájuk: az írásbeliség imént említett, több forrásból is táplálkozó tekintélye miatt természetesen az írásban használt nyelvet értelmezték „jó”-nak, a beszélt nyelvet pedig „romlott”-nak. A filológia fölvirágzása, a szöveghagyományok kialakulása tovább erősítette azt az érzést, hogy a nyelv elromolhat. Az írott szöveg fizikailag megfogható, kézbevehető, látható, értelmezhető, így etalonná válhat. Lehetővé teszi azt is, hogy a nagy elődök írásművészete követendő példaként szolgáljon – ezt az elvet az antikvitás korától kezdve máig ismerjük. Az írott szöveg maradandósága szintén azt sugallja, hogy az írás a nyelv autentikus, más szóval ideális megjelenési formája, a beszéd ennek csak csökevényes árnyékképe.

Az írásbeliség hatalmát megerősítette, és ezzel a nyelvi helyzet aszimmetriáját növelte a nyomtatás terjedése. A nyomdák érthető gyakorlati igénye volt a helyesírás kodifikálása, a már korábban kialakult szemlélet miatt azonban a helyesírás szabályait egyben a beszéd szabályaiként kezdték értelmezni. A 17. században a magyar nyomdászok általános gyakorlata volt például, hogy az általuk kiadott szövegeket nemcsak helyesírási szempontból egységesítették, hanem át is írták – természetesen saját dialektusuknak megfelelően, hiszen számukra az volt a helyes. Ez megágyazott egy újabb, a sztenderd változatok kialakulásával megjelent ellentétnek, a „helyes nyelvhasználat” és a „romlott beszéd” szembeállításának, amely két csoportra osztotta az azonos nyelvet beszélőket: a közös anyanyelvet jól és rosszul tudókra. Így már nemcsak az írott nyelvhez képest látták romlottnak a beszélt nyelvet, hanem a társadalmilag hatalmon lévő csoportok beszélt nyelvhasználatához képest is. A szemlélet megosztó, megbélyegző hatásának kiteljesedéséhez azonban még valamire szükség volt. Amíg az írásbeliség csak egy nagyon szűk csoport privilégiuma volt, addig a nyelvként értelmezett írott nyelvhasználat és a beszéd, illetve a jó és a rossz nyelvhasználat szembeállítása nem érintette az emberek többségét. A gondolat széles körű elterjedéséhez az írásbeliség terjedésére, és ezzel szorosan összekapcsolódva az iskoláztatás általánossá válására volt szükség. Az írásbeliség tekintélye tehát csökkent valamelyest az írásbeliség terjedésével, de az írott nyelv felsőbbrendűségébe vetett hit még ma is tartja magát.

Ez látszik most változni, hogy megjelentek azok a technikai eszközök, amelyek egyre inkább képesek kiszabadítani az összetett társadalmakban, bonyolult kulturális és nyelvi viszonyok között, urbanizált civilizációkban élő embert azokból a kötöttségekből, amelyekbe egy ideig éppen a városiasodás és civilizáció miatt kényszerült. A remények szerint a hálózott információs társadalom új kommunikációs technológiái javíthatnak a 20. század végének áldatlan állapotain – a magányérzésen, szétszakítottságon, a közösségek hiányán vagy felszínes, laza szerveződésén, a hatalmi struktúrák észrevétlen, de rendkívül következetes újraépítésén, az esélyegyenlőtlenség szilárd kikezdhetetlenségén.

A hálózottságra vonatkozó empirikus adatok – a közhiedelemmel ellentétben – azt mutatják, hogy az emberek az internetet nemcsak új kapcsolatok létesítésére és felületes ismeretségek fenntartására használják, sőt az online kapcsolatok gyakoribbak azokkal, akik közelebb élnek, mint azokkal, akik távol. Kanadában és az Államokban (ahol tehát a lakosság nagyobbik része netezik) végzett fölmérések szerint az internet a hagyományos közösségi kapcsolatokat megerősíti, és nem helyettesíti, hanem kiegészíti a megszokott kommunikációs csatornákat. A modern városi környezetben élő emberek, akiknek nélkülözniük kellett a szoros, napi találkozáson alapuló társas kapcsolathálózatok biztonságát, a modern technika segítségével a földrajzi kötöttségektől mentesen újra kiépíthetik elsődleges közösségeiket, sokkal hatékonyabban, mint korábban.

A tértől és időtől független kapcsolatteremtési lehetőség módot ad arra, hogy a „fontosnak” nevezett ügyeken kívül a valóban fontos ügyekről, azaz a hétköznapi élet legapróbb eseményeiről és hangulatainkról is azonnal tájékoztassuk közösségeink tagjait, s ezzel életünk részesévé tegyük őket. Úgy, mintha még mindig kis csoportokban élnénk, ahol ritkán tévesztjük szem elől egymást, és mindig tudjuk, mi történik a másikkal, mit érez, min töri a fejét, kivel milyen viszonyban van éppen stb. Egy nemrégiben készített fölmérés szerint a beszélgetések tartalmát illetően a mobiltelefonos beszélgetésekben máris normálisan viselkedünk: a témák mintegy kétharmada ugyanúgy az, hogy ki kivel mit csinált (egyszóval „pletyka”, más emberekről, viszonyokról, eseményekről folyó információcsere), mint a személyes beszélgetésekben. A „teljesen fölöslegesnek” látszó sms-ek, amelyeket érzelmi fényképként küldünk pillanatnyi hangulatunkról, az apróságokról, amik velünk történnek, és lehetővé teszik, hogy a címzettel virtuálisan együtt éljünk át számunkra lényeges eseményeket, sokkal fontosabbak egy-egy kapcsolat megerősítésében, mint egy hatoldalas, bármily alaposan kidolgozott mondatokkal teleírt illatos rózsaszín levél.

A leírt szövegek tartalmának hétköznapivá válása szintén hosszú folyamat: amíg az íráshordozó „örök” vagy drága volt, addig meggondolták, mit írtak le. Amíg a levél egy hónap, vagy akár egy év eseményeit foglalta össze a címzettnek, addig körültekintően válogatva és gondosan fogalmazva készült. A számítógép, s még inkább az internet fölgyorsítja és olcsóvá teszi a sokszorosítást. A nem hivatalos levél funkciójú ímélt nincs értelme gondosan megfogalmazni, hiszen lehetőségünk van a félreértések gyors tisztázására; nem kell takarékoskodnunk a tartalmat illetően sem, írhatunk jelentéktelen, napi eseményekről. Így nem a kultúra rombolása, hanem a tartalomból és az információs csatorna tulajdonságaiból egyenesen adódó következmény, hogy az ímélszövegek kócosabbnak, rendezetlenebbnek tűnnek – már ha a hagyományos írott szövegekre jellemző tulajdonságokat keressük bennük. De megfogalmazhatjuk ezt úgy is, hogy a beszélt szöveghez közelítenek sokkal inkább, mint eddig bármilyen írott szöveg: az új információs technológiákon keresztül megjelenő írott kapcsolattartó szövegek valójában nem az írásbeliség, hanem a szóbeliség birodalmába tartoznak. Az ímél, az sms, különösképpen pedig a fórumok többsége, a chat és az online üzenetek szövegei beszélt szövegek, írott formában. Ez a tényező jelentősen csökkenti azoknak a nyelvhasználati tartományoknak a számát, amelyek az írásbeliséghez tartoznak.

Nemcsak az internet növeli a közvetlen nyelvhasználat arányát, a mobiltelefon mint közvetítő csatorna szintén a nem-személyes beszélgetések informálisabbá válásához járul hozzá. A hagyományos telefonon beszélve különböző udvariassági formulák tartoznak például a beszélgetés elindításához, mert mindenekelőtt meg kell győződnünk arról, hogy azzal beszélünk-e, akivel szeretnénk. Ezek a formulák szükségképpen formálisabbá tették a beszélgetések stílusát. A mobiltelefon viszont nem a személytelen berendezés, hanem az élő személy „tartozéka”, többnyire már a telefon csöngésekor tudjuk, ki van a vonal végén, így ezekre a formulákra egyszerűen nincs szükség – mindez a személyes találkozáskor megszokott, közvetlenebb nyelvhasználat felé mozdítja a nem-személyes beszélgetések stílusát. S attól a pillanattól kezdve, hogy a mobilozás elég olcsó ahhoz, hogy ne kelljen a legszükségesebb közlendőkre szorítkoznunk, nem is tesszük.

Az internet az íráshoz jutás lehetőségét is kiterjeszti. Jóllehet az analfabetizmust hosszú évtizedekkel ezelőtt sikerült minimális szintre visszaszorítani, a közönségnek írás lényegében kiváltság maradt az internet elterjedéséig: a kiadók, lapok nem közöltek akármilyen szöveget, szerkesztők, korrektorok ellenőrizték gondosan, mi kerülhet az olvasók kezébe, mi nem. Az írás demokratizálása – bárki közzéteheti novelláit, verseit, véleményét, naplóját, töprengéseit, amihez csak kedve van – várhatóan az írott, illetve szóbeli szövegek közötti szerkezeti és stilisztikai különbségeket is csökkenteni fogja, hiszen az írott szövegek tömege jelenik meg úgy nap mint nap, hogy elkerül mindenféle egységesítő, normatív kontrollt. Az sem valószínű, hogy a mostani ifjak helyesírása sokkal rosszabb volna, mint régebben – csak sokkal több ember helyesírási botladozásai válnak láthatóvá, mint korábban.

Ma tehát egy nagyon természetes folyamat vége felé járunk: az írásbeliség terjedése lassan fölszámolta az írásbeliség tekintélyét, az új információközlő és -rögzítő lehetőségek pedig máris jelentősen csökkentették az írásbeliség jelentőségét, s várhatóan még több területet foglal majd a beszédet csökevényesen rögzítő írás helyett az adatrögzítésben, tanításban, információátadásban stb. a beszéd visszaadására ezerszer alkalmasabb kép és hang. (A szépirodalmat sem kell féltenünk: hiába van a tudás tárolására és átadására az írásnál sokkal jobb eszközünk, az irodalom önálló művészeti formaként kiválthatatlan, pótolhatatlan.)

Hasonlóan szép reményeink lehetnek a nyelv hagyományos funkcióinak megerősödését illetően is. A sztenderd és a nemsztenderd változatok status quója a közeljövőben valószínűleg föl fog borulni, s a nemsztenderd változatok várhatóan sokat visszanyernek jogaikból. Egyrészt éppen azért, mert a féloldalasságot létrehozó tényező, a hagyományosan értelmezett írásbeliség ereje csökkenni látszik. Másrészt azért, mert a közösségi identitások erősödése minden valószínűség szerint a saját, a közösségre jellemző nyelvváltozatok erősödését hozza.

A közösségi identitás és a hozzá szorosan kötődő nemsztenderd változatok erősödését szintén több tényező támogatja. Mindenekelőtt ilyen az a belső erő, amely a rejtett presztízst létrehozza, és a megbélyegzett változatokat életben tartja. A közösség identitását szimbolizáló nyelvváltozatra az embereknek a sztenderd változatok fénykorában, a 19. és a 20. században is szükségük volt – különben nem is maradtak volna fenn a dialektusok –, még akkor is, ha a Belfastból ismert Ballymacarrettnél sokkal lazább, nyitottabb városi kapcsolathálózatokban élnek. Szépen mutatja ezt többek között Milton Keynes, egy 1967-ben alapított angliai ipari város példája: az újonnan létrehozott városba Anglia különböző részeiből eltérő dialektális hátterű emberek települtek. Azt gondolnánk, gyerekeik közös nyelvváltozatként az iskolában tanult sztenderdet kezdték használni, de nem ez történt: a Milton Keynesben cseperedő gyerekek igen gyorsan kialakítottak egy saját, városukra jellemző nyelvváltozatot. Aztán a 21. század jelenségei, a globalizáció, a hálózottság, az állandó elérhetőség, a mobil információszerzés lehetősége, egyaránt a decentralizációs tendenciákat erősítik, és a kisebb, akár földrajzi, akár más alapon szerveződő közösségeket támogatják. Ez jelentősen megtépázhatja a centralizációval szimbiózisban élő sztenderd tekintélyét, és megerősítheti a közösségi identitást szimbolizáló nyelvváltozatok presztízsét. A rejtett presztízs várhatóan egyre kevésbé lesz rejtett.

Mindez valószínűleg ahhoz vezet, hogy a nyelvhasználatban csökken a formális stílussal járó helyzetek aránya, s növekszik a közvetlen beszéd tere. Egy ilyen változás, együtt az olcsó és állandó elérhetőség biztosításával, jelentősen hozzájárulhat a társas kapcsolathálózatok megerősödéséhez: a közösségek tagjai, akiket a technikai civilizáció a 20. század végéig egyre inkább elválasztott egymástól, lehetőséget kapnak rá, hogy kapcsolataikat szorosabbá fűzzék. Ebben éppen a közvetlen nyelvhasználat, a jelentéktelennek tűnő, apró-cseprő ügyek megbeszélése – azaz az egymás életében való folyamatos és aktív részvétel – játszhat döntő szerepet. A nyelv újra teljességében töltheti be eredeti funkcióját, a társas kapcsolatok, a csoportok összetartását.

Bármennyire szép volt is kamaszkorunk, a már nem is annyira ködös jövőtől sem kellene félnünk, hiszen azzal kecsegtet, hogy helyreálljanak a több évszázadon, évezreden át tartó féloldalas presztízsviszonyok, amelyeket az írásbeliség és az elitiskoláztatás hozott létre, és a nyelv eredeti funkcióinak teljességében tudjon újra működni – valahogy úgy, ahogyan a már nem is annyira ködbe vesző múltban történt.

Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!