Rezignált hozzászólás az antiszemitizmus-vitához
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. július 17. kedd, 03:53
Sokat töprengtem, hozzászóljak-e a mára parttalanná és terméketlenné vált (sőt, talán úgy is indult) Gerő-Romsics-vitához. Nemcsak azért, mert minden lényegi érv elhangzott már, amit csak ismételni lehet, hanem azért is, mert sajnálom, hogy jobb sorsra érdemes energiáinkat egy félresiklott értelmezés-vitára pazaroljuk.
Mivel kezd a történet – nálunk nem ismeretlen módon – „szekértábor”-jelleget ölteni, hadd szögezzem le, hogy magam nem voltam Romsics Ignác tanítványa, hacsak abban az értelemben nem, hogy a 20. századi magyar történelemmel foglalkozó monográfiáit mennyit forgatom a kutató- és oktatómunka során. Gerő Andrásnak anno jártam a speckolljára, és máig sokat emlegetem, mennyit tanultam tőle a dualizmus-kori Magyarország megértése, az „elsöprő kisebbség” értelmezése stb. kapcsán, ami kollegiális-baráti kapcsolatunk során csak még inkább megerősödött. Vagyis különböző módon és mértékben, de személyesen vagyok hálás mindkettőjüknek, amiért gazdagították történelmi ismereteinket, írásaik nemcsak az én könyvespolcomnak lehetnek megbecsült darabjai, s ezt a hozzáállást magam nem kívánom módosítani mostani vitájuk után sem.
A rezignált hozzászólást részemről két dolog indokolja még, az egyik, hogy kezdenek a kommentárokban a személyeskedő elemek túlsúlyba kerülni, ami önmagában sem szerencsés, akár közéleti, akár történész-szakmai vitaként kezeljük a történteket. (Ráadásul Gerő határozottan leszögezte, hogy nem tekinti személyes vitának a Romsics Ignácot kritizáló megjegyzéseit, de ebben több kritikusa nem tudta és talán nem is akarta követni.) A másik, hogy ez a vita a legtöbb kívülálló számára egyszerűen apropó arra, hogy (ön)igazolást keressen amúgy is meglévő álláspontja számára.
Tény, hogy a Horthy-kor restaurációja felé araszolunk, s ez már nemcsak a politikai berendezkedés, intézményrendszer, a politikai kultúra, köztér-elnevezések és tananyagok szintjén vált kimutathatóvá, hanem a közbeszédben is. Aki – akarva-akaratlanul – e Horthy-reneszánsz újraélesztése érdekében tevékenykedik, tudnia kell, hogy – szintén akarva vagy akaratlanul – a korra jellemző antiszemitizmust is restaurálja. Mára megértük azt, ami azért a rendszerváltáskor elképzelhetetlen volt, hogy az „utca embere” minősíti „zsidó sajtóként” a nem kormánypárti lapokat, használ egyéb antiszemita paneleket. Kétes dicsőségként „elértük”, hogy a zsidóellenes gondolkodásmód mára kétségtelenül nem egy bagatellizálható, marginális jelenséggé, hanem a közvélemény egy része számára elfogadhatóvá vált. Hogy ezek a jelenségek visszaszoríthatóak és nem-kívánatosak legyenek, abban komoly szerepe van a közélet döntéshozóinak (nemcsak politikusokra, hanem szoborállítást kezdeményező civilekre, véleményformáló egyházak, társadalmi egyesületek, sportegyesületek prominenseire stb. is gondolok), továbbá az értelmiségnek is.
Ha igaz az antiszemita beszédmód terjedéséről fentebb megfogalmazott gondolatom, abban viszont aligha van központi szerepe történészek, akadémikusok néhány mondatrészének. (Annál inkább történészkedő közéleti személyiségeknek.) Magam sem tartom szerencsésnek, ha kommentár, értelmezési keret nélkül szerepel egy szakmailag alapos tanulmányban valamely politikailag elítélendő magatartás, csoportosulás, párt tagjainak, képviselőinek származására vonatkozó utalás, de Romsics – szerintem – nem is tett ilyet (legalábbis számomra sem tűnt fel, amikor korábban olvastam), legfeljebb szándékaitól függetlenül így is lehet ominózus kitételeit érteni. (Értik is így, nem is kevesen.) Romsics Ignác tételei nem antiszemiták, önmagukban nem is generálják az antiszemitizmust, még ha igaz is, hogy a 19-es népbiztosok, illetve egyes 1945 után pozícionált történészek származásának emlegetése része lehet az antiszemita beszédmódnak, konstrukciónak, s tény, hogy több esetben az is. (Legpontosabban talán Sándor Klára írása fogalmazta meg mindezt.) Gerő András vitaindító cikkét ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki látja az elgazosodott szántóföldet, viszont rossz helyen (vagy: rossz helyen is) keresi a szennyezett vetőmag korábbi szállítóját. Mert a magyar közéletet súlyosan mérgezi, fojtogatja az antiszemita gondolkodásmód, ez kétségtelen. (Más kérdés, hogy a politikai jobboldal olykor még a gyomtengert is virágoskertnek akarja láttatni, a szélsőjobboldal pedig meg van arról győződve, hogy az is.)
Pár hét után tegyük fel inkább a kérdést: van-e, lehet-e haszna ennek a vitának? Számomra egy tanulsága biztosan van, s felvetése egy fontos vonatkozásában Gerő Andrásnak igaza is lehet. Arra az egyszerű tényezőre gondolok, hogy a közvélekedés egy részében tényleg helyet kapott az a felfogás, miszerint a kommunizmust – 19-ben és 45 után egyaránt – „a” zsidók „csinálták”, miközben a fasizmus és változatai kapcsán – nagyon helyesen – nem hangoztatják, hogy az „keresztények” műve lett volna. Vagyis ne keressük az összefüggést vélt származás és politikai magatartás között, mert óhatatlanul sztereotip, előítéletes gondolkodásmódhoz vezet. (Szakmai tanulmányokban persze felvethető, hogy például zsidó származásuk megtagadására [!] miért választották sokan a kommunista mozgalomhoz való csatlakozást, vagy hogy a kereszténységben is mutatkozó zsidóellenesség elvezetett-e egyeseket a modern antiszemitizmushoz stb.) De ne feledjük: a „felülreprezentáltság” emlegetése önmagában nem motiválhat politikai cselekvést, hiszen például a legtöbb antiszemitának a két világháború között sem az volt elsősorban a baja, hogy egyes foglalkozási ágakban a zsidók országos számarányukat meghaladóan voltak jelen, hanem az, hogy egyáltalán jelen voltak…
Messzire vezet mindez, sok irányba tovább is gondolható. De ha már beleszaladtunk ebbe a vitába, próbáljunk valami konszenzus irányába előretekinteni, ezt nagyon fontosnak tartom a mostani helyzetben. Ugyanis – folytatva fenti szántóföld-hasonlatomat – előbb-utóbb aratni is kell, s nem mindegy, hogy a termés mennyire fekszi meg a gyomrunkat, vagy hogy később mennyi szennyezett vetőmagot szaporítunk tovább.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!