Orbán és a jog(állam)
- Részletek
- Napi apró
- 2012. július 18. szerda, 02:17
- Lánczos Vera
Orbán Viktor – önleleplező módon – azonnal személyesen reagált a bírák nyugdíjazására vonatkozó törvények alkotmányellenességét kimondó alkotmánybírósági döntésre. Minden bizonnyal személyes sértésnek vette. A rendszer marad – mondta, a kormány célkitűzéseit nem adja fel. Legyen világos: Orbán és mögötte a kézivezérelt párt, kormány, rendszer, vagyis ő, nem hajlik ám meg holmi Ab-döntések előtt. A világgal folytatott „szabadságharcban” egy Ab-döntés is csupán leküzdendő akadály, nem megfontolást érdemlő üzenet. A bíróság, sőt, még az Alkotmánybíróság sem írhatja felül a nemzeti együttműködés rendszerét megszemélyesítő ember akaratát.
Aki az Ab döntését végigolvasta, az tudja, látja, érti, hogy nem pusztán arról van benne szó, amit Orbán állít, hogy az összhang hiányzik csupán a bírák nyugdíjazására vonatkozó különböző törvényi rendelkezések közt. Nemcsak ezt kifogásolta az Ab, hanem kifejtette, hogy miért sért eleve alapvető jogelveket és alapjogokat a bírák nyugdíjazására vonatkozó önkényes célkitűzés, például a bírói függetlenség elvét, például az állampolgárok alapvető jogát, azt, hogy törvényes bírája elől senki sem vonható el. Márpedig a kellő időt nem biztosító végrehajtás miatt számos ügyben kell(ett) bírót cserélni folyamatban lévő ügyekben. Orbánnak nemcsak a szavai önleleplezők, hanem reflexszerűen deklarált megoldása is, a kétharmados szavazógép mint csodafegyver beindítása, amivel bármi bekerülhet az alkotmányba, bármi törvényi szintre emelhető, a képtelenségek vagy az elemi jogtalanságok is. Törvényhozási akciókkal ellehetetleníthető az Alkotmánybíróság döntése is, a jelenlegi kurzus által már megcsonkított jogkörű Alkotmánybíróságé is, amely bosszantóan még mindig tudott némi homokszemet juttatni a fogaskerekek közé. Az következik tehát, ami a kellemetlen bírósági ítéletekkel is történik, legutóbb például a Klubrádió ügyében: legfeljebb majd újabb törvény születik, lesz „jogi alap” ahhoz, hogy ne kelljen végrehajtani a döntést. Lehetséges ez, mert már nem érvényesül mindenkire azonos módon ugyanaz a jog, ki vannak iktatva demokratikus elvek, a társadalmi kontrollt, a jogegyenlőség érvényesülését biztosító garanciák intézményes rendszere, amelyek jogállamban a jogalkotót is az önkényeskedést kizáró keretek közé kényszerítik. Minden „jogszerű” lesz, mert a jogot önkényuralmi rendszerekben gátlástalanul használhatja a hatalom jogtalanságok legitimálására is. Egy hozadéka azért remélhetőleg van ennek az arcpirító cinizmusnak. Bízzunk benne, hogy egyre többen értik meg, hogy az önkény, habár a jog köntösébe van öltöztetve, nem azonos a jog uralmával. Ha a jog nem véd meg az önkényes döntésekkel szemben, ha az alkotmány által deklarált alapvető jogok a bíróság döntéseivel nem kikényszeríthetők, akkor jogállamról már nem beszélhetünk. Remélhetőleg egyre többen megértik azt is, hogy amikor ellenzéki pártoktól a demokratikus jogállam visszaállításának követelményéről hallanak, az mennyire nem üres lózung csupán: a diktatórikus hatalomgyakorlás megszüntetésének elengedhetetlen előfeltételéről van szó.
(Lánczos Vera)
Részletek az Ab döntéséből (a szövegkiemelések tőlem származnak.)
„Az Alkotmánybíróságnak figyelembe kell vennie azt is a jelen ügyben felvetett kérdések vizsgálatánál, hogy az Alaptörvény R) cikke egy sajátos értelmezési szabályt tartalmaz.
Új alkotmányunk R) cikk (3) bekezdése szerint „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ez a szabály nem önmagában a történeti alkotmányt, hanem annak vívmányai jelentőségét hangsúlyozza. Azt, hogy mi tartozik a történeti alkotmányból a vívmányok közé az Alaptörvény alapján, az Alkotmánybíróságnak kell megállapítania(…)
Amikor tehát az Alaptörvény mintegy ablakot nyit közjogunk történeti dimenziójára, ráirányítja a figyelmet azokra az intézménytörténeti előzményekre, amelyek nélkül mai közjogi viszonyaink és általában jogi kultúránk gyökér nélküliek lennének (…)
A jelen ügyben legalább két ilyen történeti kútfő nem kerülhető meg: az 1869:IV. és az 1871:IX. tc.-ek.
A bírák független ítélkezésének biztosítása felé vezető folyamat a bírói elmozdíthatatlanság rögzítésével – az igazságszolgáltatás és a közigazgatás elkülönítésével – vette kezdetét hazánkban. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk a következőket tartalmazta: az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik, így sem a közigazgatási, sem a bírói hatóságok nem avatkozhatnak egymás hatáskörébe (1. §); a hivatásos bírákat az igazságügy-miniszter ellenjegyzése mellett a király nevezte ki (3. §). A törvényesen kinevezett bíró a törvényben meghatározott eseteken és módon kívül hivatalából el nem mozdítható (15. §), áthelyezni pedig – más bírósághoz vagy más hivatalhoz áttenni vagy akár előléptetni – csak a törvényben meghatározott esetekben, ezeken kívül pedig csak saját akaratával lehet (16. §). Ezek a rendelkezések tartalmazták azokat a legfontosabb elemeket, amelyek a bírói függetlenséget garantálni hivatottak; személyi oldalon a kinevezés és a felmentés, a hivatalból való elmozdítás vagy az áthelyezés, és az előremenetel szabályai; szervezetileg pedig a hatásköri elkülönítés.
A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk 17. §-a kimondta azt is, hogy ’a bíró, miután 70-ik évét betöltötte, nyugalomba lép, kivéve, ha az igazságügy-miniszter által hivatalának folytatására felszólíttatik és szolgálni kíván.” A törvény magyarázata szerint a bíró „ezenkívül csak azon esetben helyezhető nyugalomba, ha testi vagy szellemi fogyatkozás miatt hivatalos kötelessége teljesítésére többé nem képes. A nyugdíjrendszert a bírákra nézve külön törvény határozza meg.’ A bírói hivatalviselés felső korhatárát a magyar jogtörténetben addig nem szabályozó rendelkezés egyszerre fejezte ki a bírói stallum iránti teljes történeti tiszteletet és a polgári jogállam szemlélete által erősen igényelt határozott és konkrét normatartalmat. A 70. életév a XIX. században az ember aktív szellemi teljesítőképességének tapasztalati felső határa volt, amely napjainkban inkább még feljebb is tolódott.
Az 1871:IX. tc. (egyebek mellett) a bírák nyugdíjazását tárgyalta. Ebben a jogalkotó részint megismételte az előbb idézett törvényben foglaltakat, részint (két fejezetben) részletesen szabályozta a bíró személyes státusjogát érintő időleges korlátokat (áthelyezhetőség más bírósághoz) és a nyugdíjaztatás feltételrendszerét. Kitetszik e törvényből is az a jogalkotói alázat, amely a bírói hivatal viselői, 1869 óta immár egy önálló „álladalmi” státus betöltői iránt megnyilvánult. Ez a törvényhozói attitűd is biztosan történelmi alkotmányunk vívmányaként értékelhető.
A bírói függetlenség elve, ennek elemeivel együtt, minden kétséget kizáróan vívmány. Az Alkotmánybíróság ezért megállapítja, hogy a bírói függetlenség és az ebből eredő elmozdíthatatlanság elve nemcsak az Alaptörvény tételes szabálya, hanem a történeti alkotmány vívmányai közé is tartozik. Így olyan értelmezési alapelv az Alaptörvény előírása alapján, amely mindenkire kötelező, és amelyet az Alaptörvény más szabályai lehetséges tartalmának feltárásakor alkalmazni kell.
Az Alkotmánybíróság [21/2010. (II. 25.) AB határozat, 1/2008. (I. 11.) AB határozat] az elmozdíthatatlanság követelményét eddig is a bírói függetlenség részének tekintette.”
„…A bírói függetlenség az igazságszolgáltatás függetlenségének legfontosabb garanciája.
Az Alkotmánybíróság a bírói függetlenség garanciarendszerében nagy jelentőséget tulajdonított a szervezeti és státusbeli biztosítékoknak. ’A bírói függetlenség és önállóság törvények által körülbástyázott intézményes biztosítása megkérdőjelezhetetlen érték, az emberi és állampolgári jogok, valamint a jogállamiság érvényesülésének egyik fontos biztosítéka. Az Alkotmány, a Bsz., továbbá a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény egymást lefedve, a kapcsolódási pontokon egymást kiegészítve építi fel azt a hármas védelmi rendszert, amely a bírói hatalom szuverenitásának korlátozását kizárja.’ [54/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 421, 433-434.; 13/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 85, 97.] A bírói függetlenség része a személyi függetlenség. Ez azt jelenti, hogy a bíró nem utasítható, akarata ellenére nem bocsátható és nem mozdítható el a helyéről, csak sarkalatos törvényben meghatározott okokból és eljárás eredményeként. A személyi függetlenséghez tartozik, hogy a hivatásos bíró tisztsége „egy életre” szól.(…)
A bírói függetlenséggel összefüggésben megállapítható, hogy a bírói szolgálati jogviszonyok stabilitásának biztosítása olyan, az Alaptörvényből folyó követelmény, amely más jogviszonyokhoz képest is többlet garanciákat igényel. Ilyen garanciális jelentőséggel bíró elemnek minősül az, hogy sarkalatos törvény határozza meg a bírói jogviszony megszűnésének okait, a hivatás gyakorlásának időtartamát, azt a felső korhatárt, amelyen belül a bírák elmozdíthatatlanok; szolgálati jogviszonyuk megszüntetésére – egyetértésük hiányában – csak kivételesen (súlyos fegyelmi vétség, bűncselekmény elkövetése, a hivatás gyakorlására való alkalmatlanná válás esetén) van mód. A bírák Alaptörvény által garantált elmozdíthatatlansága egyebek között olyan személyes garancia, amely a bírák döntési autonómiájának biztosítéka, mivel kizárja annak lehetőségét, hogy a törvényeknek és lelkiismeretének megfelelő ítélete miatt közvetett, a szolgálati jogviszonyával összefüggő retorzió érje. A „független bíró”-hoz való jog ugyanakkor az eljárás alanyai számára az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében biztosított jog is. A bírák elmozdíthatatlansága a független, pártatlan bírósághoz való jog garanciája is egyben. A jogalkotónak erre tekintettel a bírói hivatás gyakorlásának felső korhatárát oly módon kell meghatároznia, hogy az egyértelmű és előre kiszámítható legyen.”
„ …Alaptörvény külön előírja – a bírói függetlenség szabályaiba ágyazva – hogy ’a bírákat tisztségükből csak sarkalatos törvényben meghatározott okból és eljárás keretében lehet
elmozdítani.’ Ezzel maga az Alaptörvény tekinti nemcsak a bírói jogállás, hanem a bírói függetlenség elemének a tisztségből való elmozdíthatatlanságot. A bírák jogállásának lényeges eleme a személyes függetlenséggel, az elmozdíthatatlansággal összefüggésben a jogviszonyuk megszűnésének a szabályozása. Az Alaptörvény tartalmaz erről szóló közvetlen szabályokat, amikor egyrészt a megszűnés egyik eseteként az általános öregségi nyugdíjkorhatár elérését nevesíti, másrészt ezt nem vonatkoztatja a Kúria elnökére. Az Alaptörvény ugyanakkor nem határozza meg, hogy ez a korhatár milyen életkorban következnék be, hanem ezt sarkalatos törvényre bízza. A bíráknál – akik tisztségükből csak sarkalatos törvényben meghatározott okból mozdíthatók el, és hivatásuk ’egy életre’ szól – a felmentésre általában azt követően kerülhet sor, hogy nyugellátásra jogot szereznek. A bírókat illetően a nyugalomba helyezés életkora – amely elsősorban jogállási és nem nyugdíj-szakmai kérdés –, valamint a nyugellátásra való jogosultság életkora akkor válhat el, ha ez összhatásában, a következményeit illetően nem hátrányos rájuk nézve. (A jelen esetben nem az érintett bírákra irányadó nyugdíj-jogosultság feltételei változtak: az érintett bírók jelentős része nyugellátásra már jogot szerzett 2011. december 31. előtt, és adott esetben a nyugellátás folyósítása mellett viselhette bírói tisztségét. A bírói szolgálati viszony felső korhatára változott meg.) A nyugalomba helyezést lehet magasabb és alacsonyabb életkorhoz kötni, mint ami a nyugdíjkorhatár a más foglalkozást gyakorló személyeknél. Ha a korhatár változik, ennek alkotmányjogi jelentősége nem önmagában a korhatár mértékének meghatározásában, hanem az új korhatár bevezetésének módjában és határidejében, a bírákra gyakorolt hatásában lehet.(…)
„Az Alaptörvény szabályait is csak egymásra tekintettel lehet és kell értelmezni. Az általános korhatárt ezért úgy szabad értelmezni, hogy ennek eredménye ne vezethessen a bírói függetlenség lényeges elemei sérelmére.
Különösen figyelembe kell venni azt, hogy a bírói tisztség megszűnésének a szabályozása hogyan, milyen irányba változik. Ha a változás iránya a bírák nyugállományba helyezési korhatárának a lerövidítése, akkor ez másként érinti a korhatárhoz közel lévő bírókat a függetlenség elemei szempontjából, mint a többi bírót. Minél közelebb áll a bíró a bevezetni kívánt korhatárhoz, annál inkább felmerülhet az elmozdíthatatlanság elvének sérelme, és minél hosszabb a még várható ítélkezési időtartam, annál kevésbé merülhet ez fel.”
„Az Alaptörvény előírta, hogy „a bíró szolgálati jogviszonya az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig állhat fenn”. Az Alaptörvény nem tartalmaz rendelkezést arra nézve, hogy ezt az előírást – jelentsen bármit is az általános öregségi nyugdíjkorhatár a konkrét mértéket illetően – milyen időponttól és mennyi időtartam alatt kell alkalmazni. Az általános öregségi korhatár mértéke és ennek az alkalmazására nyitva álló időtartam összefügg egymással a bíró elmozdíthatatlansága elvének érvényesítésekor. Minél távolabb áll az általános öregségi nyugdíjkorhatár mértéke a bírói szolgálati viszonynak az Alaptörvény hatályba lépése előtti felső korhatárától, a 70. életévtől, annál hosszabb idő szükséges az új korhatár bevezetéséhez.
Az Alaptörvény átmeneti rendelkezései nem határozzák meg az általános öregségi nyugdíjkorhatár mértékét.
Ezzel szemben meghatározzák, hogy ezt milyen időtartam alatt kell érvényesíteni. Ez az időtartam viszonylag rövid, adott esetben akár három hónap, amiből az következik, hogy a bírói felső korhatár csökkentése csak viszonylag kis mértékű lehet, mert ellenkező esetben a bírói elmozdíthatatlanság elve sérülhet.(…)
A bírák szolgálati viszonya felső korhatárának mértékét az alkotmányozó, vagy ennek hiányában sarkalatos törvény viszonylag szabadon állapíthatja meg. Az Alaptörvényből konkrét életkor nem vezethető le. Az azonban igen, hogy új korhatár bevezetésének, ha ez a felső korhatár csökkentését, és nem a korábbi korhatár megemelését jelenti, csak fokozatosan, kellő átmeneti idő alatt, a bíró elmozdíthatatlansága elvének sérelme nélkül lehet helye.”
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
