Itt Orbán beszél a parlamentből
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2012. július 19. csütörtök, 03:45
Andor Mihály Bruck-tájkép című cikkéhez is kapcsolódva fogok most végigmenni annak a videoüzenetnek a szövegén, amelyet Magyarország miniszterelnöke tett közzé, kinek a keserű, kinek az édes szórakoztatására. Annyiban kapcsolódom a cikkhez, amennyiben szeretném demonstrálni, hogy mennyire érdektelenek Orbán motivációi ahhoz képest, amit „végeredményként” tálal, és amelynek ezúttal a szó szoros értelmében fülsiketítő a hamissága.
Nem állítom, hogy egyáltalán nem érdekesek a hamisságokhoz vezető utak, de mivel azokkal évszázadok óta foglalkozik az emberiség, és nagyjából mindig ugyanoda is jut („ezek már csak ilyen dolgok, és mindig újratermelődnek”), kissé meddőnek látom az újrafelfedezését, és végtelenül unom. Azt remélem viszont, hogy a példák alapján közelebb juthatunk a „melyek lehetnének a hazugságoktól elfelé vezető utak” kérdéséhez, amellyel szerintem sokkal produktívabb lenne foglalkozni.
Tehát Orbán szövege, mondatonként és hamisságonként:
„Ismét jelentkezem innen, a magyar parlamentből és a miniszterelnöki dolgozószobából”.
A szerepvállalás hamis. Orbán nem a parlament és a miniszterelnök tudósítója, hanem a kormány első embere, aki egyébként nem most jelentkezik nálunk, hiszen nap mint nap látjuk.
„Két oka van annak, hogy ismét találkozhatom Önökkel”.
Hamis a „két ok”, az „ismét” és a „találkozás”.
A „két ok”-ot hagyjuk, végül is mindegy, hogy Orbán megjelenésének az általa említett okok (lezárult egy szakasz és jó volna, ha mindenki visszaküldené a kérdőíveket) helyett csak egy, vagy éppen ellenkezőleg, számtalan oka is lehet, ennyi szűkítés belefér. Elég, hogy mi sejtjük: nem ezek az igazi okok. Fontosabb viszont, hogy ezek a videoüzenetek nem találkozások, hanem egyoldalú megnyilatkozások, és „ismét” csak azok.
„Az első, hogy lezárult egy nagyon fontos vita, amely Magyarország és az Európai Unió között zajlott”.
Nem igaz, nem zárult le, érdemben alighogy elkezdődött. Ami lezárult, az a magyar kormánynak a tárgyalásokat nyíltan és intenzíven destruáló szakasza volt. Hogy a jövőben milyen mértékben destruálja majd a tárgyalásokat, azt pontosan most sem látni, csak azt lehet érzékelni, hogy másképp.
„Önök is látják, hogy az eurózóna komoly válsággal küzd, minden ország keresi a válságkezelés megfelelő módját”.
Nem azt látjuk. A helyzetnek az csak egyik következménye, és csak egyik része, hogy „az eurózóna komoly válsággal küzd”, hiszen az egész pénzügyi rendszer küzd válsággal, zónahatárok nélkül – ez egy globális válság.
A „minden ország keresi a válságkezelés megfelelő módját” mondat igaz. Még teljesebben volna igaz, ha ez is ott állna: „Kivéve Magyarországot, amely nem keresi, mert meg van róla győződve, hogy már megtalálta”.
„Önök is kapnak naponta híreket arról, hogy nyugdíjat csökkentenek…”
Nem igaz. Ilyen híreket sehonnan sem kapunk nap mint nap. Két éve Romániából kaptunk, tavaly Görögországból. Máshonnan nem. Az igaz, hogy a nyugdíjrendszer megváltoztatása az elöregedési tendenciák miatt mindenütt téma, de nem a befejezett, lezárt és egytényezős („csökkenteni kell”) akciók, hanem a megoldásra-kidolgozásra váró, társadalmi egyeztetések területe.
„…bért csökkentenek…”
Nem igaz, és nem azért nem igaz, mintha nem fordulna elő máshol is bércsökkenés. Azért nem igaz, mert itt szándékolt a homályos alany, és mert aktív az igealak. Orbán úgy beszél, mintha evidencia volna, hogy a kormányok közvetlenül és univerzálisan csökkenthetik vagy növelhetik a bért (ez csak a kvázi-piacos pártállamokban lehetséges), és mintha a bérek kormányzati szinten nem az adó- és járulékrendszerek miatt csökkennének vagy emelkednének, némileg elválva a teljesítményektől.
„…és általában megszorításokat hajtanak végre.”
Ez egy konyhanyelvi szintű értelmezésben akár igaz is lehetne, ha nem érkezne rá a következő mondat, amelynek révén hamis összefüggésbe kerül, ezért ha igaz, ha nem – érvénytelenné lesz:
„Magyarország azonban más utat jár…”
Ennek a mondatnak a fényében teljesen érdektelen, hogy mások megszorítanak vagy nem, mert hiszen miközben azt mondja: azért jár más utat, mert nem alkalmaz megszorításokat, a tények tükrében ez nem áll, hiszen alkalmaz megszorításokat, csak éppen ezek eltérnek a máshol alkalmazottaktól, és fülkeforradalmi újraszervezésnek hívja őket. De a gondolatmenetnek ez csak az egyik hamissága. A másik, ennél is fontosabb ott jön, ahol folytatódik a mondat:
„Magyarország azonban más utat jár – mi a nyugdíjakat megvédtük, a béreket nem csökkentettük, hanem emeltük…”
Nem igaz, hogy Magyarország azért jár más utat, mert bármit is tett volna a nyugdíjakkal és a bérekkel (most egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy nem védte meg és nem emelte föl, hanem polarizálta a rendszert). Ezek ugyanis Magyarországon a „más út”-nak nem az eredendő, sajátos jellemzői, hanem a (drámai) következményei. Magyarország annyiban jár más utat, hogy a modernizáció helyett a formális tekintélyhierarchiákra, a felülről diktált identitásokra és az öncélú hatalommegőrzésre építő ürügypolitizálást választotta. És akkor visszatérhetünk annak hamisságára is, amit a nyugdíjakról és bérekről mondott: ez a kormány a nyugdíjrendszert épp úgy szétzilálta, ahogyan az adórendszere hatásaival széthúzta, aránytalan struktúrájúvá tette a bérek rendszerét is.
„…és megszorítás helyett inkább újraszerveztük az országot”.
Nem így van: a megszorításokkal együtt szervezték újra, már amennyiben a demokratikus intézmények szétverését, a rokkantnyugdíjak megszüntetését stb., stb. (nem sorolom, mindenki tudja) egyáltalán érdemes újjászervezésnek nevezni. Mindenesetre itt mindkét, említett fogalom hamis: Orbán úgy tesz, mintha az intézkedéseik nem megszorítások lennének, illetve mintha az „újjászervezés” egyáltalán lehetne egy kormány adekvát célkitűzése felülről vezérelt, egyszemélyes akciótervként. Az természetesen nem nyílt hazugság, „csupán” sunyi elhallgatás, hogy amit ő újjászervezésnek és nem-megszorításnak nevez, azt történetesen az ország egyik része is egyre érzékelhetőbben kifogásolja – lassan lépni nem lehet a fővárosban a tüntetésektől.
„Brüsszel hosszú ideig kifogásolta ezt…”
Nem „Brüsszel” kifogásolta, mint „személy”, hanem a kormány lépései ütköztek az unió normáival.
„..nem tetszett neki a bankadó, nem tetszett, hogy a nemzetközi cégeket is bevontuk a méltányos közteherviselés rendszerébe, nem örültek annak, hogy a devizahiteleseket rendhagyó intézkedésekkel megpróbáltuk kimenteni a bajból, és végül úgy gondolták, hogy a középosztályt adócsökkentésekkel erősíteni válság idején nem ésszerű dolog”.
Állj, állj, állj. Először is nem a bankadó „nem tetszett neki” – mármint az Európai Bizottságnak –, hanem annak mértéke. A „van” és a „mennyi” fogalma a közgazdaságban végképp nem összemosható. A bankadó a mi helyzetünkben (értsd: a stabilitás feltételeinek jelen állása alapján) nem haladhatná meg a 0,5 százalékot, emellett középtávon harmonizálnia kell a formálódó európai tranzakciós adóval. (A középtáv említése azért fontos, mert jelzi, hogy folyamatokról van szó, és nem egyszer s mindenkorra megtett lépésekről, amit a magyar kormány sajnos nem ért.) Azután: nem az nem tetszett, hogy a kormány nemzetközi cégeket is bevont bármibe is, mert nem a „nemzetközi” és a „hazai” közt fut itt a választóvonal, hanem a „krízisidő” és a „stabilizálási idő” között. A kifogás a futamidők kiiktatása volt: az EU a krízisintervenció szükséges aktusának tekintette a válságadókat, amelyeket azonban a stabilizálás fázisában már nem lehet szükségeseknek tekinteni, így a kiszámítható adórendszer visszaállítása érdekében célszerű kivezetni a válságadókat. És végül: azt, hogy a kormány „méltányos közteherviselést” vezetett be, az EU már csak azért sem kifogásolhatta, mert hiszen épp az objektíve mérhető méltánytalanságát kifogásolta. Azt már Orbán elhallgatja – pedig az EB nagyon is szóba hozza –, hogy ami a közteherviselés méltányosságával kapcsolatban igazán „nem tetszik” nekik, az az alacsony jövedelműek adóterheinek magas szintje, és hogy az ingatlanadó bevezetése mellett ezek mérséklését is fogják javasolni. Érdekes módon Orbán ezen a kifogáson nyíltan nem mert háborogni. (Persze hogy nem, hiszen azzal beismerte volna, hogy rendszere az alacsonyabb jövedelműeket, vagyis a többséget sújtja, és hogy szó sincs a teljes középosztály adócsökkentésekkel való erősítéséről.)
„Hosszú vita volt ez, de végül mindegyik kérdésben sikerült megvédeni az álláspontunkat, ezért Brüsszel minden, Magyarország számára kirótt büntetést, fenyegetést, megtorlási kísérletet, lebeszélést abbahagyott, visszavont, felhagyott ezzel.
Így Magyarország megnyerte a válságkezelésről szóló brüsszeli vitát”.
A fentiek fényében ezt már értelmezni sem érdemes, legfeljebb azt tenném hozzá, hogy ha ez most tényleg egy valódi „találkozó” volna, akkor lennének kérdéseink. Például: Mit sikerült megvédeni?! Milyen „büntetés”, „fenyegetés”, „megtorlási kísérlet” volt itt?! Mit vont vissza és kicsoda?! De lehet, hogy igazából elég volna egyetlen kérdés is: Hogy mi van?! Azt a kérdést, hogy Te most hülyének nézel minket?, nem tenném föl, hiszen tudom a választ: hülyének néz minket, és a nagyobb baj, hogy van is kit, jócskán. Országunk mentségére: javulófélben van a vezérszerelmen alapuló hülyeségi és mindentbeszopási ráta. A második témaként emlegetett kérdőíveket a kormány közlése szerint már csupán 396 ezer „naivmagyar” küldte vissza. Nekem ez is sok (persze nem tudhatom, hányan „bomlasztották” közülük belülről a rendszert, például pikáns grafikai megoldásokkal), de a szám biztató az eddigi nyolcszázezer-egymillió megfelelni vágyóhoz képest.
Összefoglalva tehát: remélem, a fentiekből jól látszik, mennyivel fontosabb a motivációknál az a hazugságtechnikai közeg, amely létrejött ebben a videóban. És hogy a példákból világosan kirajzolódnak a leleplezhető sémák:
– hamis szerepbeállítás, egy álintimitás létrehozása céljából;
– „igazodási hazugság”, amelyben azért írja át a fogalmakat, hogy megfeleljen a normalitás elvárásainak – pl. elhitesse, hogy számára is „nagyon fontos” az a tárgyalás, amit minden erejével igyekezett elkerülni;
– hamis törésvonalak felállítása: például a „nemzetközi-hazai” szembenállásé, a „hiéna külföld kontra áldozati magyar” képlet megerősítése érdekében;
– a kritikák átértelmezése támadássá, a megváltószükséglet kielégítése és a megváltói szerep sikeres betöltése céljából;
– a kormányzati befolyás határainak átrajzolása, „az állam és a kormány mindenhatósága örök és megkérdőjelezhetetlen faktum” dogmája érdekében;
– a kemény intézkedések eltitkolása vagy átkeresztelése forradalmi tetté, „a miniszterelnök nem politikus, hanem a zemberek szószólója, néptribun” formula kedvéért.
Kiindulópontnak talán elég ahhoz, hogy ezek kezelésén, lereagálásán kezdjenek gondolkodni azok, akiknek ez a feladatuk. És mivel a miniszterelnök ezzel fejezte be: „Amint lezárult ez az időszak, ismét jelentkezni fogok, és beszámolok az eredményekről”, jó lesz igyekezni – a lista bővülni fog.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
