Szoboremelés, egy-kettő!

A Fidesz Jobbik-igények kielégítésére szakosodott politikusa, Kövér László most a Károlyi szobrot akarja eltávolíttatni (Ld. még Balogh S. Éva írását).

A párt Károlyi-ellenessége nem új: amikor Orbán Viktor élesen szembekerült az SZDSZ-szel, több beszédében is meglebegtette, hogy Károlyit nemcsak árulónak, hanem gyilkosnak is tartja, Tisza István halála miatt. Ezt a szálat azonban nem volt érdemes továbbsodorniuk, hiszen amit sejtetnek, nem bizonyítható. Tisza halálának körülményeiről csak annyit tudni, hogy az őszirózsás forradalom kitörésének napján néhány fegyveres katona heves szóváltás után lelőtte a dualizmust és a háborút szimbolizáló volt miniszterelnököt. Ha meg akarjuk tudni, hogy akkor viszont most milyen szálakat sodornak, két, mindenki számára könnyen elérhető „alapművet” kell megismernünk: Csurka István egyik beszédét (Trianon erkölcsi parancsa, 2007. Turul szobor), és a Metapédia nevű internetes portál egy lexikoncikk-jellegű – tehát formailag tárgyszerűnek látszó – „ismertetését”. (Szerencsére ennél több, teoretikus igényű „szakirodalmat” eddig nem hoztak össze, így egyelőre megkímélhetjük magunkat a további, minden elképzelést felülmúlóan alpári szövegek olvasásától, ha csak majd ezután nem lendül be náluk az ipar.)

A Metapédia névtelen szerzője (a továbbiakban: M.) így kezdi az első köztársasági elnök bemutatását: „Károlyi Mihály gróf, 1875-1955 hazaáruló magyarországi liberális politikus, miniszterelnök, Trianon egyik fő okozója. Politikus, miniszterelnök, államfő, testi fogyatékos, farkastorkú, és szellemileg gyenge képességű”. A testi fogyaték besorolása a politikai szempontból releváns tényezők közé egyértelműen jelzi a náci irányt.

A „gyenge szellemi képesség” hitelességét illetően érdemes e mellé állítani az érintett saját szövegét, amely kifejezetten erősen intellektuális önreflexióról tanúskodik: „Gyönge gyermek voltam, velem született szájpadlás-rendellenességgel. Tizennégy éves koromban nagyanyám megoperáltatott (…). Az első, ilyenfajta műtét volt ez, életem is kockán forgott. (...) Azóta is hálás vagyok nagyanyámnak a kezdeményezésért és a lelki erejéért. Elég nagy voltam már ahhoz, hogy felfogjam a veszélyt, és az operáció előtt komolyan készültem a halálra. (…) Mélyen vallásos lévén, nem féltem, és bíztam a gondviselésben. A gyógyulás ideje alatt, amikor heteken át némán kellett feküdnöm, a hála érzése töltött el azért, hogy élek (…). Felgyógyulásom után megerőltető és kimerítő beszédgyakorlatok következtek. Kétségbeejtőek és idegtépőek voltak ezek, de megedzették akaraterőmet, és hozzászoktattak, hogy később, amikor kudarcok értek, sikerrel küzdjek a csüggedés ellen”. (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Európa Könyvkiadó, 1982, 16. old.).

M. azonban kevésnek találja, hogy csak testi hibája vagy „butasága” miatt állítsa be Károlyit ellenszenvesnek, ezért ítéletét megtoldja egy hazugság-klisével: „származása és neveltetése zsidó (…) minden kényszer nélkül átadta az ország irányítását a börtönben levő zsidó csőcseléknek (Kun Béla és társai). Nyilatkozatai vad magyargyűlölettel vannak átitatva”.

A szöveg ismertetését voltaképpen itt be is fejezhetném, hiszen a lényeg megvan: Károlyival az a baj, hogy zsidó, és hogy jó kedvéből átadta a hatalmat az ugyancsak zsidó börtöntöltelékeknek, akik azonosak a kommunistákkal. (Nb. Károlyi a szociáldemokratáknak adta át a hatalmat, és ellenezte, hogy azok társuljanak a kommunistákkal.) Mégis érdemes továbbmennünk, hiszen meg kéne értenünk, mit akarnak mondani ezzel, vagyis hogy a kommunisták hatalma miként vezetett az ország igazságtalan szétdarabolásához, amely gondolat Csurkánál is a középpontban áll. Emellett mindkét szöveg utal arra, hogy a „károlyista csőcseléknek” itt van köztünk minden mai utóda: „politikai elvbarátai, a polgári radikálisok (a mai SZDSZ evolúciós és politikai értelemben vett, magyargyűlölő elődszervezete), a marxizmus sátáni mételyével erősen fertőzött szociáldemokraták, szabadkőművesek és egyéb destruktív szervezetek 1916 óta erőteljesen hangoztatták, hogy itt, Magyarországon, úgymond demokráciát, kollektív nemzetiségi jogokat, általános választójogot kell bevezetni, s mindenekelőtt antantbarát külpolitikát kell folytatnunk”. S ha ez így van, akkor mindenképp látnunk kell, mekkora a bűn, amelyet szerintük ez a gonosz ember mint „démon” elkövetett. Ne feledjük: a parlamentben ülnek azok a Jobbikosok, akik e szakirodalmak alapján ezt már tudják.

Ami azt illeti, a zsidó származás ügyében zavarba kell kerülniük, hiszen M. és Csurka mondandója ez ügyben eltér. Csurka szövegében Károlyi nem zsidó, hanem zsidóbérenc. Ami érthető, hiszen egy író mégsem engedheti meg magának, hogy tisztán politikai megfontolásokból a köztudottan bigott katolikus családi származást is zsidóvá írja át. (Károlyi egyik dédapja, István nemcsak buzgó katolikus volt, hanem szorgalmas templomépítő is: neki köszönhetjük például az akkor jelentéktelen Fóton az Ybl Miklós tervezte, román stílusú Szeplőtelen Fogantatás templomot, amely azóta kiemelt, védett műemlék és Fót turizmusának föllendítője). Ezt az apró eltérést azonban valószínűleg tolerálni fogják a szélsőjobboldalon, különös tekintettel arra, hogy a legalapvetőbb állításokban harmonizál a két szöveg.


A köztársaság kikiáltása, 1918. november

Az állítások pedig a következők:

Az 1918-as forradalom nem polgári forradalom volt, hanem „csőcselékuralom”, több okból. Főként azért (és ezt Csurka dolgozatából tudjuk meg), mert a budapesti kultúra elmagyartalanodott, ki volt szolgáltatva a nem magyar érdekű sajtónak, amely céltudatosan butította a népet és felhigította a gondolkodást – vagyis a korabeli polgárság nem felelt meg az „igazi”, a nemzeti polgárságról alkotható képnek, csupán csőcselék volt. Általában véve a mai, nemzeti elkötelezettségű ember számára elfogadhatatlan, ha egy társadalom nem „faji” alapon termeli ki magából az egyes rétegeket. S mivel a magyar polgárság nem igazi magyar, ezért a mai, nemzeti elkötelezettségű ember az akkori, keresztény nemességgel-arisztokráciával azonosul, amikor a magyar társadalomról beszél. A történelmi polgárság nem az övé. A történelmi arisztokráciának viszont a baloldalivá váló Károlyi nyilvánvalóan csak az árulója lehet.

Magyarország e szövegek szerint az első világháborúban nem a Monarchia részeként, hanem szuverén, sőt, addig nagyhatalmi erőt mutató országként vett részt, amiből több, további fontos állítás következik. Az egyik, hogy Magyarországnak erős saját hadseregének kellett lennie. (Nem volt: az ország a Monarchia hadseregének nagyjából egyharmadnyi erejét adó félként ment a háborúba, ahol súlyos veszteségeket szenvedett). Károlyinak ezzel a „kellett lennie” hadsereggel kellett volna a végsőkig harcolnia az antant ellen. (Nem tehette: a hadsereg már az ő működése előtt bomlani kezdett. Október 25-én az olasz fronton két ezred is megtagadta az engedelmességet, és azonnali hazaszállítást követelt, majd a lázadás átterjedt az arcvonal egészére. Október harmincadikán éjjel katonatömegek voltak jelen Budapesten, a forradalom magjaként. Az ország 31-én vált szuverénné, s a független népköztársaság polgári kormányának felállása után november 6-án értelemszerűen megszűnt az addigi közös hadsereg. A régi vezetést le kellett szerelni – és nem „szétzavarták”, ahogyan M. fogalmazott –, de általános igény volt a teljes leszerelés is, az anarchia elkerülése okán. A monarchikus hadsereg vesztes csatákból hazaözönlő cseh, horvát, lengyel, osztrák származású katonái a továbbiakban nyilvánvalóan nem akarták szolgálni az őket oktalan háborúba kényszerítő magyar államot. December 6-án leszerelési segélyekért, kárpótlásért tüntettek katonák Budapesten. Az új hadsereg felépítését a nulláról kellett kezdeni, az ütőképesség lehetősége tehát szintén a nullával volt egyenlő.) A nagyhatalmi vízió másik következménye az az állítás, miszerint az első világháború valójában egy Nagy Honvédő Háború volt, amelyben egy kis, ártatlan nemzet „vívta élethalálharcát”. (Hogy a Monarchia, és benne Magyarország üzent hadat, vagyis lépett fel agresszorként, azt itt ugyanúgy elhallgatják, ahogyan a második világháború kapcsán is teszik). Károlyi azért áruló, mert a harc helyett az állam berendezkedéséről, a választójogtól, a földkérdésről és a megegyezés lehetőségeiről „vitatkozott”.

Végül a nagyhatalmi vízió további következményeként el kell hallgatni, hogy a forradalom révén jött létre a szuverén magyar állam, és hogy annak Károlyi volt a köztársasági elnöke. Nem lehetett az, hiszen köztársasági elnöknek lenni a jobboldalon is érték.


Károlyi – lazarus.elte.hu

Fontos állításuk még, hogy Károlyi tárgyalásai, békekötései a pipogyaság, a nemzetvesztő tehetetlenkedés jelei, különös tekintettel a belgrádi békekötésre, amelyben Franchet d’Esperey állt a másik oldalon. Károlyi „szándékosan játszotta külföldi kézre az országot”, mondják, mint az idegen erők vazallusa. Károlyi erről ezt írta már említett könyvben: „Ha nem írtuk volna alá a fegyverszünetet, külföldi csapatok vonultak volna be Budapestre. A belgrádi fegyverszünet nem politikai, hanem katonai megállapodás volt, amelynek alapján a megszállt területeknek is a magyar törvényhozás és közigazgatás alatt kellett volna maradniuk. Azt a lehetőséget, hogy mi nem a megfelelő fegyverszüneti szerződést írtuk alá, ellenségeink találták ki. (…) Az ellenem indított perben, a francia tábornokok nyilatkozatainak hatására még a horthysta bírák is kénytelen voltak elejteni ezt a vádat”. Mai „bírái” azonban – akik szemmel láthatólag az akkori per vádjait képviselik – Horthy bíráinál is szigorúbbak: ragaszkodnak ahhoz, hogy Károlyi nemzetet veszejtett a fegyverszünet aláírásával.

Mint látható, az állításokban már szinte másodrangú, hogy ki is volt valójában Károlyi, sőt: amit mondanak, azzal sokkal kevésbé károlyiznak, mint inkább kunbéláznak, amennyiben Kun Bélát azonossá teszik Trianonnal, a mai baloldaliakat és liberális demokratákat pedig Kun Bélával. De még ennél is fontosabb annak a hazug, infantilis történelem- és társadalomképnek a terjesztése, amelynek alapján ma a jobboldal ideológusai egyszerre ábrándoznak nagyhatalmi múltról, homogén társadalomról és jobboldali egyeduralomról. Mindeközben a szövegek arra nem adják meg a választ, hogy konkrétan mit is akarnak Károlyi besározásával, s arra sem, hogy a kommunisták úgymond neki köszönhető hatalma miként vezetett az ország igazságtalan szétdarabolásához. Mindkét szöveg megelégszik azzal, hogy a hatalom átadása a kommunistáknak önmagáért beszél. Hogy miért nem lépnek tovább, azt egy egyszerű, tankönyvi szöveggel meg lehet világítani (Történelem IV., Cégér Kiadó, 1995, 115. old.), Kun Béla „csőcselékéről”:

„1919 április közepén a román fronton kétszeres, a csehszlovák fronton háromszoros volt az ellenség tűzereje. A Vörös Hadsereg kb. 55 000 főt számlált.(…) A mozgósítást a tanácskormány – az e téren nagy tapasztalatokkal rendelkező – szakszervezetekre bízta. Májusban 40 000 fővárosi munkást állítottak fegyverbe, és mintegy tizenhétezret haladéktalanul a frontra küldtek. Az építők, a postások zászlóaljai, gyári ezredek vívták az északi hadjárat legjelentősebb ütközeteit, szabadították fel Miskolcot és Kassát. (…) A magyar csapatok június 2-án elfoglalták Nyitrát, majd Érsekújvár visszavételével a hadjárat elérte legnyugatibb pontját és Pozsonyt fenyegette. Ismét magyar kézre került Kassa, Eperjes, Bártfa és Rozsnyó. A Vörös Hadsereg ezzel elérte a lengyel-magyar határt.”

Számukra kínos tények, amelyek azonban megmagyarázzák, miért néznek inkább visszafelé, s beszélnek arról, hogy ha valakiről azt mondjuk, zsidó, kommunista, akkor ezzel mindent elmondtunk róla, továbbá hogy a történelem fekete-fehér és hogy mindennek az operált szájpadlású Károlyi Mihály az oka.

Több eset is lehetséges – a magyar társadalom többsége el is hiheti, meg el is engedheti a füle mellett, érdektelennek tarthatja mindezt az ocsmányságot, attól függően, hogy mit tud és mit gondol a korszakról, valamint az ember testi hibás mivoltáról. Mindenesetre ha fölülről nézvést mást se látni, mint hogy egy ország folyamatosan szobrokat emelget és visz ide-oda, az nem úgy fest, mintha érdemi testedzés volna, a kisebb testi hibák elkerülésére. Ott ennél súlyosabb bajok vannak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!