Újabb győzelmek felé
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. július 23. hétfő, 04:24
Az elmúlt hét folyamán a magyar miniszterelnök, illetve különféle jobb- és balkezei újabb – már küszöbönálló – győzelmeket jelentettek be az ő lelkes népüknek. Amikor a már épp hogy csak egzisztáló, de azért mégiscsak egzisztáló Alkotmánybíróság különféle, de egyaránt helytálló indokokkal alkotmányellenesnek minősítette a bírák 62 éves korban történő kötelező nyugdíjazásáról szóló törvényt, a Nagy Vezető érezhető ingerültséggel azonnal bejelentette: a különféle szempontú törvényeket összhangba fogják hozni. Hát igen, ehhez valamennyit dolgozni kell, nem elegendő, mint a röghözkötési ügynél, a rendeletet gyorsan egy új törvénnyel helyettesíteni. Hogy az Alkotmánybíróság nemcsak arról beszélt, hogy összhangba kell hozni a különböző rendelkezéseket, hanem – ráadásul épp a történelmi alkotmányra hivatkozva – arra is utalt: a bírói függetlenség elve már a XIX. század óta alapelv a magyar államban (eddig: jogállamban), annak meghallására a kormányfőnek nem volt füle. (Épp, mint amikor a Fő-Fő-Bíró Hölgy azzal veri vissza a bírálatokat, hogy új tisztsége miatt csak nem fog szakítani sem a férjével, sem a barátaival – ugyanis nem ezt várta volna el tőle senki, hanem azt, hogy ilyen személyi összefonódások mellett ne lépjen a tisztségbe.) A lényeg azonban az, hogy a rendszer marad, a kormány így vagy úgy, de mindenképpen eléri a célját, mert hiszen bármilyen eszközökkel, de végül mindig győz.
Sokan még mindig nem értik egyébként, miért is szorgalmazza a kormány olyannyira a bírók korai nyugdíjazását. Akik nem értik ezt, azok a Fidesz működésének alapelvét nem értik. Ez a párt, pláne a vezetője, szép kacskaringós utakat bejárt ugyan, és a köpönyegforgatásban mondhatni művészi tökélyre tett szert, de volt valami, amihez mindig ragaszkodott: az antikommunista szólamrendszer. Nem az elvi jellegű antikommunizmus, mert arról azt sem tudja, vajon eszik-e vagy isszák. Hanem a „komcsik” folyamatos szidalmazása és lehetőség szerinti üldözése, ami azonban nem egyszerűen valamiféle mániákus őrültség, hanem nagyon is praktikus célja van: a régebbi elit embereinek kiakolbólítása pozícióikból és stallumaikból, hiszen ki másnak járnának ezek, mint a fiatal (anti)demokratáknak?! Így a bírók kötelező korai nyugdíjazása több haszonnal is jár a számukra: átvehetik a pozíciókat, pártkatonákkal helyettesíthetik a megbízhatatlan szakembereket, s ráadásul még a munkanélküliségi mutatókon is javíthatnak. Az Alkotmánybíróság szavazási arányai és az előterjesztett különvélemények primitívsége egyébként azt mutatja, hogy ez az intézmény sem húzza már sokáig.
Hogy valóban erről a célról van szó, mi sem mutatja jobban, mint hogy a kötelező 62 éves nyugdíjkorhatárt más szférákra is rögvest ki akarták terjeszteni: az egészségügyre és az oktatásra is. Egyelőre sikertelenül. A nagy munkaerőhiányban és még nagyobb szakemberhiányban szenvedő egészségügy kétségbeesetten tiltakozott, s ez előtt még pártunk és kormányunk bölcs vezetősége is meghátrált: kénytelenek voltak belátni, hogy magának a miniszterelnöknek a kinevezési okmánya sem csinálhat elsőrangú sebészfőorvost egy közepes felcserből. Néhány, hasonlóan szakértelem-érzékeny területen is ez lesz a megnyugtató helyzet: még ezek az erőből kormányzó akarnokok sem fogják megkockáztatni, hogy összedőljön egy híd vagy beomoljon egy bánya, mert tehetségtelen és képzetlen kóklereket neveztek ki építő- vagy bányamérnöki vezetőnek. Ám a társadalomtudományok és a humaniórák nyilván szép fejlődés előtt állnak: a kényszernyugdíjazások nyomán majd kétharmados többséggel, illetve fölhatalmazással fognak kinevezni ugyanolyan szintű jogász-, közgazdász-, szociológus- és filozófusprofesszorokat (stb.), mint amilyen nagyszerű alkotmánybírákat is kineveztek. Nem is beszélve a történészekről: az ő szerepüket maguk a kormánytagok, úgymint miniszterek és államtitkárok fogják betölteni, akik épp mostanában elemezték például a sorsdöntő tiszaújlaki csatát, vagy a nándorfehérvári győzelmet annak kerek 556. évfordulóján.
Ugyancsak a napokban állt végre össze az oktatási rendszer, amelyről sokan azt hitték, hogy csak egy nímand államtitkár lázálma, holott kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy a hölgy valójában a miniszterelnök bábja és szócsöve. A rendszerben ott maradt az is, hogy a szakiskolákban maximum 33 százalék lehet a közismereti tárgyak aránya, pedig ez ellen a kormánypárti képviselők is tiltakoztak – na de hát a nemzeti magyar nem-oligarcha nagytőkéseknek ez produkálja a tökéletesen megfelelő színvonalú munkaerőt. Meg általában a hatalmon lévőknek, akik mindig is annál nagyobb biztonságban érezték az uralmukat, minél tudatlanabb volt a nép, amelyet kormányoztak. Az értelmiséget, különösen a kritikai szerepre hajlamosat, már csak ezért is a legminimálisabb létszámra és a legalacsonyabb szintre kell szorítani, persze. A kultúrával való törődés kimerül az új múzeumi negyed – ugyancsak most meghirdetett – kiépítésével. Az eredmény nyilván ugyanolyan szintű lesz majd, mint a pesti Duna-part elfuserálása a Szabadság- és a Rákóczi (azaz a Lágymányosi) híd között (már ha lesz eredmény egyáltalán), de úgysem ez a lényeg: hanem a budavári palota kiürítése a fennhéjázó nemzetvezetői ambíciók kielégítése céljából.
Ám a hatalmas kulturális sikerek is el fognak törpülni a nagy gazdasági sikerek mellett. A magyarországi bankok például 50 százalékban magyar tulajdonban lesznek majd: hogy ezt a miniszterelnök hogyan akarja megvalósítani, azt nem köti az orrunkra. Arra, hogy ez a folyamat gazdasági eszközökkel történjen, a magyar kormánynak nincs pénze. Vannak viszont unortodox és rebellis betyár-módszerei, mint például a külföldi tulajdonú bankok elüldözése vagy a bankbetétek megvédése a magánnyugdíjpénztári betétek megvédésének mintájára – a bankok legalább részbeni államosítása a nemzet érdekében és a válsághelyzet által indokoltan. Ne csodálkozzunk, ha a magyar betétesek a pénzüket sürgősen kiveszik az ily módon megvédendő bankokból, és vagy külföldön helyezik biztonságba, vagy kevéssé inflálódó valutára váltják, és eldugják a párnacihában. Oda még a magyar miniszterelnök sem megy utána – talán.
Marosán, Hruscsov, Kádár és Münnich az MSZMP VII. kongresszusán, 1957 – mek.oszk.hu
A végére hagytam a két legnagyobb győzelmi bejelentést. A kormányfő jobbkeze, a zseniális fantazmagóriákra képes nemzetgazdasági miniszter meghirdette, hogy Magyarország 30 éven belül egész Európát maga mögé fogja utasítani a gazdasági fejlődés tekintetében. Mit mondjak: hogy szegény Nyikita Szergejevics nem érte meg példájának követését! Hiszen ő is meghirdette, hogy a Szovjetunió 50 év alatt le fogja hagyni Amerikát… De a csúcs mégsem ez. Nagy vezetőnk, aki minden kétséget kizárólag a legjobb futballista a miniszterelnökök, s a legjobb miniszterelnök a futballisták között, megmondta: ő még nyugalomba vonulása előtt meg akarja (és ha meg akarja, akkor ugye meg is fogja) érni a magyar futballválogatott világraszóló győzelmét. Hát, ha eddig valakinek kételyei lettek volna, hogy az idők végezetéig a nyakunkon akar maradni…
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
