Félelem
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. július 24. kedd, 04:57
Az utóbbi két évben mintha lassan és megállíthatatlanul itatná át a magyar társadalmat a félelem. Emlékeket és teljesen még el sem felejtett magatartásmintákat hoz magával. A legkiszolgáltatottabbakban felidézi a Horthy-korszak félelmeit, a cselédek rettegését a földesúrtól, a prolik félelmét a munkanélküliségtől és a gátlástalan vállalkozóktól, a demokrácia híveinek félelmét az uralkodó osztályok érdekeit alázatosan követő intézményektől, és mindannyiuk félelmét a hatalom ostoba és erőszakos kiszolgálóitól, a csendőröktől, a rendőröktől és a hivatalnokoktól. Az elmúlt két év életre keltette a zsidók és a cigányok félelmét a megaláztatástól, a pogromoktól és a gyilkosságoktól, hiszen ebben az országban a miniszterelnök többszörösen elismételt hazugságai ellenére – tudniillik, hogy felszámolta a félkatonai szélsőjobboldali rohamosztagokat – minden nyilas érzelmű gazember szabadon tevékenykedhet, szabadon hirdetheti a tömeggyilkosságokat előkészítő eszméit, sőt gyakorlatilag még a legfőbb méltóságok is beállnak a nyilasok táborába – lásd Kövér László és Szőcs Géza közös erdélyi akcióját. Az utolsó pillanatig gyűlölettől átitatott, nyilas Nyírő József újratemetése és más rasszistákkal együtt a tantervekbe való bekényszerítése az egyik legaljasabb politikai bűn, amit az orbánisták elkövettek. Bűn a magyar kultúra ellen, bűn az emberi méltóság ellen, bűn a humanitás ellen és bűn a székelyek ellen is. Az egykori három erdélyi nemzet egyikét nyilassá degradálja az a Kövér Lászlótól származó állítás (vagy mondjunk inkább hazugságot?), hogy Nyírő „székely apostol”. Mert, ha az, akkor miféle hitet is terjesztett, ha nem a megvetés és a nyelvi silánysággal és a frázisokkal való érvényesülés, no és persze mindenekelőtt a magyar/székely felsőbbrendűség és a más vallásúak gyűlöletének hitét? Ez a mások iránti gyűlölet lenne a székelyek legjellemzőbb tulajdonsága? Nem hinném! Inkább hiszem azt, hogy aki a románokkal való folytonos háborúságba akarja belevinni a székelyeket és az erdélyi magyarokat, az az ellenségük. A nemzetek közötti folytonos ellenségeskedésben, gyűlöletben és háborúban ugyanis csak elpusztulni lehet. Semmit sem érnek az időleges győzelmek – hiába csapkodta a térdét Kövér László, a román hatóságokon röhögve –, mert az ilyen győzelmek csak vereségek és veszteségek forrásaivá válnak.
Sajnos, ezzel még nincsen vége, mert az elmúlt két év új életre keltette az ötvenes évek félelmeit a politikai tisztogatásoktól, és persze az átnevelő táboroktól, ahová most (még) nem a renitens értelmiségieket küldik, hanem a kormány és a neonácik véleménye szerint dolgozni nem akaró cigányokat. A szakértelem helyére ismét a politikai megbízhatóság került, ami meg is látszik a jogalkotás és a közpolitika minőségének katasztrofális romlásán.
Ijesztő kép ez, és joggal merül fel a kérdés, hogy vajon valóságos-e, hogy nem túlzás-e, és – hogy nem keverem-e össze a félelmet a közönnyel?
A valóságról ebben az összefüggésben mint közös valóságról kell beszülnünk, amelynek két szintje lehet. Az elsődleges közös valóságot a személyes kapcsolatokban hozzák létre az egyének, a másodlagosat pedig az intézményeken keresztül. Ebből következően minden társadalomban nagyszámú elsődleges közös valóság található. A másodlagos közös valóság a cselekvésekre vonatkozó feltételezéseken és a belőlük eredő előírásokon nyugszik: ezek egy hipotetikus „teret” alkotnak, amelyet a társadalom tagjai az életük kereteként adottnak tekintenek, és amelyben többé-kevésbé a feltételezések által meghatározott módokon viselkednek. Minden, ami ebben a valóságban létezik, virtuális konstrukció a szó mindkét értelmében (valódi és látszólagos egyszerre), a társadalom, a nemzet, az osztály, a réteg, az istenek, a természet és minden más is. A félelem, természetesen, sohasem oszlik el egyenletesen a társadalomban. Még a 20. század legfélelmetesebb korszakaiban sem érzékelte mindenki a fenyegetéseket, kiváltképp azok nem, akik a többieket megfélemlítették, s persze azok sem, akik nem voltak fenyegetettek, és maguk fenyegettek másokat. Ma másként működnek a félelmek, ma a megfélemlítők is félnek, a szélsőjobboldal hívei a társadalom nyomorban élő csoportjaitól, a hatalom jobboldali urai a gondolkodóktól, a jogtól és a nemzetközi tőkétől. Az egyik nyomorban élő fél a másiktól és mind félnek a hatalomtól. Az egzisztenciális nyomor mellé társult a szellemi nyomor, ahol a kimondott szótól félnek. Egymás félelmeit azonban valótlannak tekintik az emberek. A legfélelmetesebb azonban az, hogy a sajtót, az iskolákat, az önkormányzatokat, a piacot, a rendőrséget és az igazságszolgáltatást, de mindenekelőtt a politikát, tehát a másodlagos közös valóságot konstruáló intézményeket úgy formálják át az orbánisták, hogy félelmet keltsenek a polgárokban. Ezt szolgálja a médiatörvénytől kezdve minden egyes jogszabály, minden egyes új intézmény. Ha mindezt figyelembe vesszük, a félelmet valóságosnak kell tekintenünk.
A kérdés, hogy túlzó-e mindez, már csak akkor tehető fel, ha elfogadjuk valóságosnak, hiszen a túlzás a mennyiségről szól: nem arról, hogy létezik-e félelem, hanem arról, hogy milyen mértékben létezik. Erről eddig még nem is szóltam, csupán néhány folyamatot jelöltem meg, amelyek egyértelműen a félelem terjedését mutatják. Mivel kölcsönös félelem jellemzi a mai magyar társadalmat, a félelem általánosnak mondható, csakhogy ezek elszigetelt, helyenként és időnként öngerjesztő félelmek, amelyek azért nem képesek egyetlenné összeállni, mert a többiek félelme legtöbbször érdektelen. Ezért aztán nem is lehetséges megnevezni a félelem közös okát – ez pedig tehetetlenséghez vezet.
Claustrophobia – flickr/hilly
Közöny és félelem egyszerre vannak jelen. Egyik is, másik is a hatalomhoz vagy a feltételezett hatalomhoz való viszonyra vonatkozik, és mindkettő visszatarthat a cselekvéstől és a véleménynyilvánítástól, vagy hamis, a félelmet növelő cselekvésekre ösztönözhet. Ez utóbbihoz tartozik a cigányok és a zsidók egyre nagyobb teret kapó gyűlölete. Ha a politikai hatalomra vonatkoztatjuk, a félelem kétségbeesett várakozás attól, ami megtörténhet, aki fél, itt veszteségeket, fájdalmakat vár, és azt feltételezi, hogy nem tehet semmit, hogy ki van szolgáltatva az őt fenyegető erőknek. A félelem önfeladó tehetetlenség, bénultság, amely nemcsak politikailag, de az élet minden területén érzékelhető. Az a politikai hatalom tehát, amely félelmeket kelt a társadalom egészében vagy egyes csoportjaiban, meg akarja bénítani a társadalmat, hogy azt tehessen vele, amit csak akar. Nagyon érdekes, hogy azok a politikai rendszerek, amelyek a 20. században a félelem segítségével akarták irányítani a társadalmat, mind felszabadulásról, valamiféle forradalomról és az igazi cselekvés korának eljöveteléről beszéltek.
A közömbösség a félelemmel ellentétben semmit sem vár, pontosabban egyáltalán nem érdekli, hogy mi történik. A közömbösség arra törekszik, hogy létrehozzon a hatalomtól elkülönített szférát, amelyben relatíve függetlenül tevékenykedhetnek az emberek. Értelmetlennek és feleslegesnek mutatja a (politikai) cselekvést, mert a hatalom annak minden csatornáját elfoglalta. A közömbösség azonban csak egy konszolidált rendszerben működhet, ahol a félelem is „konszolidált”, vagyis eléggé jól lehet tudni, hogy milyen következménye van egyik vagy másik tettnek, vagy állásfoglalásnak.
A közöny és a félelem egészen más korszakokhoz tartoznak. Az utóbbi az önkényuralom kialakításához kötődik, amikor eltűnnek az élet korábbi keretei, meghatározhatatlanok és kiszámíthatatlanok a hatalom reakciói, mert az új urak maguk sem tudják még pontosan, hogyan kell működnie a rendszernek. Vagy pedig, ahogyan ez a totális diktatúráknál történt, őrült terveiket nagyon gyorsan és nagyon erőszakosan hajtották végre, torz intézmények uralma alá kényszerítve a társadalmat. A közöny viszont elsősorban a konszolidált önkényuralomhoz kötődik.
Jelenleg több csatornán keresztül áramlik a félelem a magyar társadalomban. Vannak nyílt csatornái, amelyeket a neonáci szélsőjobboldal használ, és vannak látens csatornái, amelyeket a jobboldali kormányzat építget és működtet a maga javára. Ma már semmit sem érnek Bibó István szavai, hogy aki demokrata, az nem fél. Nem azért értéktelenedtek el, mert már nem igazak, hanem azért, mert nem hatékonyak, mert nem hisz benne még az értelmiség sem. A demokraták is félnek, és ezt a csatornát nem egyszerűen a hatalom élteti. A gondolkodástól való félelem nem pusztán egzisztenciális jellegű, inkább a félelem létezésének elfogadása. A modern tudomány a kételkedésre és a kérdezésre épül, ez azonban fárasztó, és akkor is konfliktusokkal terhelt, amikor a politikai folyamatok éppen nem az önkényuralom rendszerét építik. Jól érzékelteti ezt a Gerő András cikke kapcsán kirobbant vita néhány mozzanata, elsősorban az, hogy a történészek közül sokan egyáltalán nem akartak vitatkozni, inkább nyilatkozatot tettek közzé, aláírásokat gyűjtöttek és eltüntették azokat a hozzászólásokat, amelyek nem tetszettek nekik. Mi más ez, mint a gondolkodástól való félelem? Anélkül, hogy állást foglalnék a le sem folytatott, valójában el sem kezdett vitában, emlékeztetnék arra, hogy a magyar történésztársadalom már régóta – és szerintem teljesen értelmetlenül – két táborra szakadt. Ennek a két tábornak semmi köze a tudományhoz, semmi köze a történeti adatokhoz, ez a magyar történelem két elfogadott – ám szerintem hamis – értelmezési kerete: az urbánus és a népies, kevésbé eufemisztikusan: a zsidó és a nem zsidó értelmezési keret.* A magyar társadalomtudományt jó ideje klikkek uralják, és a vita elmaradása is a klikkszempontok előtérbe nyomulásának tudható be. Azok, akik kitértek a vita elől, megijedtek a gondolkodástól, az ugyanis nincs tekintettel a klientúrába tartozás igényeire, és olyankor aztán könnyen a klikken kívül találhatja magát valaki.
Úgy tűnik, hogy ez most olyan korszak, amikor sokaknak kell választani a félelem és a tisztesség között. Mivel e kettő között számtalan átmeneti forma van, ez nem is olyan lehetetlen, csak arra kell figyelni, hogy választásunkban sokkal több legyen a tisztesség, mint a félelem.
* A nyolcvanas évek elején, nem sokkal a történész diploma megszerzése után álláskeresőben jártam az MTA Történettudományi Intézetében, ahol a népies irányzat egyik képviselője fogadott, és hosszasan beszélgettünk az esetleges feladataimról. A beszélgetés közben egyszer csak indirekt módon megkérdezte, hogy vajon zsidó vagyok-e. Az állást aztán szerencsére nem kaptam meg, mert annál unalmasabb témát még sosem hallottam, mint amivel foglalkoznom kellett volna. Az azonban nem tudom, azért nem kaptam-e meg, mert látszott rajtam, hogy nem lelkesedem a témáért, vagy azért, mert nem tudták eldönteni, zsidó vagyok-e vagy sem.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
