rss      tw      fb
Keres

Aczél Endre


Az én olimpiám – 15.
2012.08.12.




Sorozatom vége felé közeledve ünnepélyesen megfogadom: soha többé le nem írom azt, hogy valaki „verhetetlen”. Kitüntettem a horvát kézilabda válogatottat, a szerb vízilabda válogatottat; mind a kettőre ráfizettem. Még döntőt se játszik egyik se. Legfrissebb kudarcom azonban fáj. Természetesen Janics Natasáról van szó. Mentségemre ugyan felhozhatnám: nem csak én, hanem az egész magyar kajakozó- és értő szurkolótársadalom verhetetlennek, biztos aranyéremszerzőnek gondolta őt sprinttávon. (A William Hill fogadó iroda is.) Emlékszem, szinte minden szakágban és minden távon volt némi vita arról, ki induljon Londonban, de ezen az egyen, a 200 méteres női kajakszámon soha nem volt zördülés. Szülése után Janics egyre jobb formába került, érdeklődtem a szövetségi illetékeseknél, hogy mit lehet tőle várni, azt mondták: győzelmet, mert hogy olyan erős. Pénteken még bizonyított. Rosszul rajtolt a középfutamban, ám ami ezen a távon nincsen szokásban, behozta a hátrányát, és elsőként evezett a célba. Ugyanezt a döntőben nem tudta megismételni. Megvallom, volt bennem a középfutam után egy ici-pici rossz érzés, azért is fűztem bele a szombati mondókámba, hogy „egy kicsivel jobb rajttal” (mármint a péntekinél) be KELL jönnie a papírformának. Hát nem volt jobb a rajt, egy kicsivel se, és rettegve szemléltem a fejleményeket. Száznál már tudtam, hogy lesz dobogó, de elsőség nem lesz. Valami erő is elillant Natasából, természetesen épp a legrosszabbkor. Tőle aranyat vártunk, ő az aranyért jött. Ezt a futam után maga is kimondta, meglehetősen szontyolodottan. A dobogón pityegett is, aligha az örömtől. Jó tudni, hogy ennek a távnak ő volt a koronázatlan királynője. Hét éve egyetlen Európa- világ- vagy magyar bajnokságon se verték meg. Most lett volna először olimpiai aranya a „saját” távján, s lám a sors kibabrált vele. Lévén 30 éves, sajnos megvan az esély rá, hogy egyszerre játszotta el az első és utolsó olimpiai esélyét 200-on. Amúgy oly rettenetesen nem kell őt sajnálni, hiszen korábbi három olimpiai aranya (kettő Athén, egy Peking) és két ezüstje mellé most szerzett egy ezüstöt (Kovács Katival 500-on) és egy bronzot.


Bronzérmesen (MTI-fotó: Kovács Tamás)

Némiképp örülök annak, hogy „verhetetlenjeim” galériájába nem illesztettem be a brazil labdarúgó válogatottat, noha megtehettem volna, hiszen ők csupa világsztárral, gyakorlatilag a teljes válogatottjukkal érkeztek Londonba. Ott volt Marcelo, Juan és Rafael; ott volt Oscar, Neymar, Leandro Damiao, Lucas (most fizetett érte a Paris Saint-Germain 44 millió eurót!) meg Hulk. És mi történt? A szombati döntőben 2-1-re kikaptak a „nevenincs” játékosokból álló Mexikótól, szépíteni is csak a hosszabbításban tudtak. Igaz, a 94. percben a teljesen tisztán álló Oscar (akit viszont a Chelsea kaparintott meg) 5 méterről simán befejelhette volna az egyenlítő gólt, ám labdája fölé ment… Olyan sokk lehetett ez a vereség Rióban, mint amikor az 1950-es labdarúgó világbajnokság döntőjében az addig mindenkit hat-hét góllal verő brazil csapat kikapott az esélytelennek gondolt Uruguaytól. A mostani „buktából” egyetlen jó dolog származhat a brazilokra, akik majd 2014-ben odahaza rendeznek vébét: menesztik Menezes szövetségi kapitányt, akit barátom és kollégám, Hegyi Iván, a Népszabadság „brazilbolond” sportrovatvezetője évek óta minden idők legalkalmatlanabb válogatott trénerének nevez.

Visszatérve a magyarokhoz, nehogy említetlen maradjon Marosi Ádám bronzérme. Amelynek ő, legjobb öttusázónk – ellentétben Janics Natasával – rettenetesen örült, égnek emelte a karját, az égiekre függesztette a szemét, mert sokáig egyáltalán nem állt neki a zászló. Örültem, hogy láttam őt örülni, és valósággal meghatódtam attól a jelenettől, amikor ő meg az olimpiai bajnok cseh Svoboda meg az ezüstérmes kínai Kao nemhogy összeölelkeztek, hanem hosszú másodpercekre hármasban összeborultak. (Ami adódhatott sportemberi szeretetből, örömből, de fáradságból is, hiszen épp hogy befejezték a kínzó futószámot – lövészettel kombinálva.)


Öttusa-győztesek (MTI-fotó: Kollányi Péter)

Eddig azt hittem, hogy „tripla dupla” csak kosárlabdában van. (Ott bőviben.) Atlétikában eddig nem volt, szombat óta van – igaz, semmi köze a kosárlabdában honos számításhoz. A jamaikai Usain Bolt, a sprintkirály, akit Carl Lewis éppúgy irigyelhet, ahogyan mondjuk Mark Spitz Mark Phelpset, Peking után Londonban is aranyérmet szerzett 100 és 200 méteren, továbbá – világcsúccsal – a 4x100-as váltóban. Tehát két, egymást követő olimpián megnyerte mind a három számot, amiben elindult. Ha már itt tartunk: a jamaikai váltót nyugodtan megnevezhettem volna a „verhetetlenek” között (még nyugodtabban a két amerikai kosárlabda-csapatot) – bár egy elejtett bot, és a legjobbaknak is végük –, mert tudni lehetett, hogy a befutó ember (Bolt) majd kedve szerint nullázza le összes ellenfelét.


A világcsúcsosok (Nesta Carter, Michael Frater, Yohan Blake, Usain Bolt) – facebook.com

És akkor mi jöjjön a végére? A brit csoda. Szombaton az Egyesült Királyság (Nagy-Britannia és Észak-Írország) sportolói 28 aranynál tartottak, kilenccel múlva felül eddigi csúcsukat. Olyan szorgalmasan gyűjtögetik az első helyeket, mint a méhecskék – legfrissebben épp atlétikában (a szomáliai importnak számító) hosszútávfutó Mo Farrah, illetve a kajaksprinter McKeever jóvoltából jutottak aranyéremhez. Lehet ilyen körülmények között bárki is boldogtalan? Nem felejthető mondjuk egyetlen sportág viszonylagos kudarca a többi remekléséhez képest? Fogózzanak meg: nem! Az ausztrál úszószövetség után a brit testvérszervezet is vizsgálatot indított a „kiábrándító olimpiai szereplés” (egy ezüst, két bronz) miatt. Ami azonban belterjes szempontból érthető: a British Swimming az előirányzathoz (öt-hét dobogós hely minimum) képesti gyöngébb szereplés miatt a neki járó anyagi támogatás egy részének megvonására számít. Aha! Pénzről van szó, ezért a siránkozás.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!