Aczél Endre

• Nyomtatás

Részletek

G-7

2012. július 29. vasárnap, 02:57

Az én olimpiám – 16.– zárszó
2012.08.13.

Vasárnap, a londoni nyári olimpia utolsó napján voltaképp egy dolog érdekelt bennünket, magyarokat: sikerül-e a kézilabdás bronzmeccsen megvernünk a horvátokat, s ezzel – legalább – egyetlen csapatérmet szereznünk. Nem sikerült. A horvát válogatott, amely már a csoportkörben jó alaposan megszórt bennünket, most ugyanígy cselekedett: hét góllal lőtt többet, mint mi. Úgy fest, a horvátok a mi nemezisünk. Noha Mocsai csapata a Szerbia és kivált az Izland elleni győztes mérkőzés és a svédekkel szembeni majdnem-döntetlen után láthatóan felszálló ágban volt – miközben a horvátok a franciáktól elszenvedett elődöntőbeli „zakó” után a sebeiket nyalogatták –, a sportág 3. helyéért vívott mérkőzés nem ezt a lelkiállapotot tükrözte vissza. A horvát válogatott szép lassan felőrölt bennünket, az elején még vissza-visszajöttünk, de már a félidőben búcsúzhattunk a bronzéremtől. A sérült Császár Gábor nagyon hiányzott, Nagy Laci nem volt képes őt egyedül pótolni. A második játékrészben ellenfeleink még azt is megengedhették maguknak, hogy lezserkedjenek, pimaszkodjanak. Ez nem lesz szép emlék. De a negyedik hely az. A végső összesítésben olyan csapatok elé kerültünk, mint Dánia, Spanyolország, Izland. Annyi hányattatás után vitathatatlanul a világ élvonalában vagyunk megint, amiben megerősít engem, hogy ha a svédek ellen kicsit több szerencse ( és játékvezetői szimpátia) van az oldalunkon, akár döntőt is játszhattunk volna. Ez egy. Kettő: kéretik nem elfelejteni, hogy az általam labdabűvésznek mondott franciák csak igazán kínlódva (22-21) lettek olimpiai bajnokok ugyanezen svédek ellen. Megvédték – a kézilabda történetében először – pekingi címüket. Ha nem olyan ügyesek, mint amilyenek – az aranymeccs utolsó másfél percét emberhátrányban játszották végig –, akkor még magasabbra emelhetnénk a fejünket, hiszen legalább annyira megszorítottuk a svédeket, mint azok a Karabatics-féle társaságot.

Csapatsportokban – most összegzek – két negyedik (férfi kézilabda, női póló) és egy ötödik helyet szereztünk. A három közül a férfi pólósok ötödik helye a legkevésbé reális, ám fölhívnám a figyelmet arra, hogy ez a pontszerző hely is két megnyert meccsébe „került” Kásáséknak, és minimum dicséret illeti őket azért, hogy az Olaszország ellen elveszített negyeddöntő után nem fordultak el undorral a folytatástól, hanem hajtotta őket az, amit önbecsülésnek neveznek, s ami aztán egy – a spanyolok ellen mutatott, régen várt – robbanásszerű győztes játékban csúcsosodott ki (14-8). Aki valaha is sportolt, tudja, hogy ötödik hely ide vagy oda, egészen más érzés egy tornáról vereséggel vagy egy álomszerű győzelemmel távozni, pláne, ha az ellenfél ugyancsak egy negyeddöntős (és ott megvert) csapat volt.

Akárhogyan is van azonban, Kemény Dénesnek nem sikerült a csapatát négyszer egymás után olimpiai győzelemre vezetnie. A négyest – ha nem is egymásutánisággal – a horvát Ratko Rudics neve mellé írják immár. Ez a világjáró edző ugyanis kétszer nyert Jugoszláviával (1984, 1988), egyszer Olaszországgal (1992), aztán most, húsz évnyi várakozás és némi amerikai kitérő után szűkebb szülőhazája válogatottjával. Mint látni, a ma 64 éves Rudics teljes húsz évvel Kemény előtt kezdte meg az „aranygyártást”, amiből csak azt akarom kihozni, hogy ha a magyar vízilabda-pápának van türelme, még beérheti Rudicsot, akár más válogatottal is, mint a magyar. Meglátjuk.

A vízilabda-torna is rácáfolt a „biztos” jóslatokra. Szerbia, kikapván a minket verő olaszoktól, döntőbe sem jutott, holott az olaszokat, hiába nyertek vébét, hátrébb sorolták; az olimpiai bajnokká lett horvátokat meg még Montenegró és mögénk. Lám, milyen az élet. Az olasz vízilabdaválogatottat épp úgy megfiatalították (nem az idén), mint a magyar női pólócsapatot, s a döntőben a magyarok és a szerbek legyűrése után mégis kénytelen volt fejet hajtani a mezőny talán „legveteránabb” csapata, a horvát előtt. Boskovics és Baracs már az emlékezet előtti időkben is válogatott volt. (Bár ugyanez elmondható némely magyarokról is.) Végül nem állhatom meg, hogy ne mondjak valami jót a végül bronzérmes szerbekről. Ez a remek csapat az általam leírt módon – Ausztrália utolsó negyedbeli gyors kivégzésével – került a legjobb négy közé, s a bronzmeccsen megint azzal került szembe, hogy az ellenfél (ezúttal Montenegró) az utolsó negyedre kétgólos előnnyel úszik ki. És a szerbek megismételték az ausztrálok elleni bravúrt: a testvérnemzetet 4-1-re verték a zárószakaszban, megmutatván, hogy „velük nem lehet szórakozni”, ha van tét. (Itt ismétlem meg: örökké sajnálhatják, hogy a csoportmeccsen szándékosan döntetlenre játszottak Montenegró ellen, és az olasz-magyar ágra küldték magukat. Úgy kalkuláltak, hogy ezt a kettőt „leverik”, aztán a horvát-montenegrói társasággal könnyebb dolguk lesz az elődöntőben és a döntőben.)

Pár szó a kosárlabda-döntőről, mert miután mindenki eleve a gyöngébbnek szurkol, meglehetősen sok híve volt a többedik kiadású Dream Team ellen kiálló spanyoloknak. Pláne azután, hogy az amerikaiakat még a litvánok is megszorították egy kicsit. Nos, a vasárnapi spanyol-amerikai döntő félidőben döntetlenre, a harmadik negyed után majdnem-döntetlenre állt, és a Pau Gasol, NBA-sztár vezényelte spanyol válogatott valóban nem hagyta, hogy az amerikaiak nagyon elugorjanak tőlük. Izgalmas volt, de talán nem azon a fokon, ahogyan némelyek (pl. a magyar sportnapilap internetes kiadása) látták. A Dream Team hét ponttal, de nem kínlódva nyert. A látszat néha csal. Aki közelebbről ismeri a kosárlabdát, az látta, hogy az amerikai sztárok – tartva attól, hogy esetleg megsérülhetnek, és ez sok pénzbe kerül majd odahaza – nem vállalták fel az „egy az egyben” játékokat, kerülték az összeütközéseket, egyszerűen egy sima győzelemmel meg akarták úszni a meccset – és az egész olimpiát. Megúszták. Az én szememben soha nem volt kétséges, hogy őket nem lehet megverni, mert ahhoz túl jók: mindig ki tudnak adni magukból pár triplát, ha kell.

A magyar csapat az összesített olimpiai éremtáblázat kilencedik helyén végzett, ami a 8 aranyunkkal visszaemelt bennünket oda, ahol Peking előtt voltunk. Országunk lélekszámához és olimpiai különítményünk számosságához képest, mondhatni, ragyogóan teljesítettünk. Hét „holtbiztos” aranyesélyesünk közül ugyan csak négyen feleltek meg a várakozásnak (a legnagyobb csalódás: Janics Natasa), viszont sorban jöttek a meglepetésemberek (Szilágyi Áron, a Dombi-Kökény kajak-kettős, Risztov Éva), és így aztán Kozák Danuta lehet hogy csak számunkra biztos aranyával összejött a nyolc. Mivel a rivalizálás a nemzetek között nőttön-nő, és egyre több meglepetést okoznak soha nem látott-hallott nemzetek, nem hiszem, hogy belátható időn belül 10 arany fölé fogunk emelkedni, de kitartok amellett, hogy az idő múltával a kevesebb arany is többet ér.

Orbán Viktor az olimpiai csapathoz intézett patetikus üzenetében jónak látta Széchenyit idézni: „Magyarország nem volt, hanem lesz.” Jelentem: Magyarország volt és van. Hogy mivé lesz a sportban – maradjunk most ennél –, ma még nem tudni. Mindenesetre hadd mondjam el, hogy gróf Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart sok minden egyéb mellett valóban érdemes a sportolás úttörőjeként is emlegetni. „A lovakrul” írott 1822-es munkájában a lóverseny intézményének magyarországi meghonosítása mellett emelt szót, ám sajnálatos módon a rákövetkező 190 évben a magyar lósport semmilyen érdemi eredményt nem tudott felmutatni – ellentétben mondjuk az angollal meg a némettel. Ilyenformán kicsit kancsal a rá való sportbéli hivatkozás. Erőfeszítései alapjában hiába valóak maradtak.

Londoni olimpia, 2012, záróünnepség (Fotó: AFP)

P.s. Az olimpia záróünnep-revüjéről ugyanazt tudom mondani, amit (részben Angliában nevelkedett) fiammal mondtunk egymásnak a megnyitó revü után: „very Bri’ish” volt. Azaz cockney (londoni, javarészt proli) akcentussal: nagyon brit. Tele olyan jelzéssel és utalással, reminiszcenciával, múltidézéssel, humorral, iróniával, amit csakis a britek értenek. Mind a két fesztivált maguknak csinálták, nem a világnak; talán megsejtették, hogy London 2012 valóban az ő „saját” olimpiájuk lesz, olyan éremesővel, amilyet a szigetország soha a büdös életben nem látott, sőt elképzelni sem tudott magának. Huszonkilenc arany (tízzel több, mint valaha) és egy harmadik hely az éremtáblázaton (szorosan Kína után és az oroszok előtt!). Itt szeretnék nagyon finoman utalni arra, hogy a záróünnepélyt csak olyan tévéseknek lett volna szabad közvetíteniük, akik otthon vannak Londonban, az angol nyelvben és a „Bri’ish” kultúrában. A mostaniak nem voltak olyanok. Egy csomó hallgatás mellett a csöndet butaságokkal törték meg. Nem a sportról beszélek, hanem a revüről. Engem például nagyon zavart, hogy az egyik zenei alapprodukcióban, a Waterloo Sunsetben nem ismerték fel a legendás Kinks együttest, csak annak a hajdani frontemberét (Ray Daviest – nyilván az ő neve volt olvasható a sillabuszukban); nem tudták, hogy a Waterloo Sunset azért kerülhetett be a műsorba, mert közmondásosan „London himnuszának” tartják; nem tudták, hogy a Madness azért énekelhette el 30 éves slágerét az Our house-t, mert a szövege egy klasszikus munkáscsalád mindennapjait idézte, s ezáltal egy kicsit rá lehetett játszani arra, hogy az olimpia valóban „mindenkié”. (Ma is legfeljebb egy munkásfeleség mindennapja kezdődik azzal, hogy kivasalja munkába induló férje ingét, amint az a szövegben áll.) Nem hivalkodni akarok az ismereteimmel, csak jelezni, hogy hallgatás helyett mi mindent lehetett volna elmondani. Kis erőfeszítéssel. Elvtársak, Wikipédia! Fel is lehet készülni!

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• Következő >