Rendszerváltás, mint gyilkosság
- Részletek
- Parászka Boróka
- 2009. november 11. szerda, 07:30
Ahogy közeledik 2009 vége, úgy lesz egyre nagyobb a szorongás bennem. Az év elején azt hittem, hogy ez a nagy számvetések éve lesz. A memoár- és interjúköteteké, a műemlékavatásoké, kiállításoké. Elképzeltem, hogyan fog majd beindulni az emlékezetipar, leltároztam a még megválaszolatlan kérdések sorát, számot vetettem azzal, melyek lesznek a most felbukkanó klisék, milyen szerepzavarokra kell majd felkészülni, próbáltam kirakni, milyen lesz, ha lesz a húszéves emlékév.
MTI Fotó: Németh György
Arra a nyilvánvaló tényre nem készültem fel, hogy Kelet-Európában nem lesz semmi. Pontosabban éppen csak hogy lesz valami. Éppen annyi, amennyit a hivatalos protokoll kötelezővé tesz. Megjelenik majd néhány szakmai kiadvány, lesz néhány konferencia. A köztévék feltúrják az archívumaikat, de leginkább a bohó életképekre, a Trabant-nosztalgiára, a panel-atmoszférára csapnak le. És most is elmarad a társadalmi katarzis.
Berlinben népünnepély keretében emlékeztek a fal lebontására. Angela Merkel maga köré gyűjtötte a rendszerváltás egykori szövetségeseket, kiemelt helyen Gorbacsovot és Lech Walesat, de a politikai első vonal Németországban másodlagos. Ott, ahol az emlékezetipar nagyon pontosan és hatékonyan működik, a rendszerváltás emlékezete közös gyakorlat. Az emlékévben a főszereplő a démosz, akivel és aki által az események akkor történtek. Hallom, hogy a korabeli tüntetéseket „modellálják” köztereken, újra játsszák, újraélik 1989-et. A falat játékosan és szimbolikusan dominóból rakták újra Berlinben, hogy könnyen lehessen gyakorolni a faldöntő-falbontó gesztust. (Falon innen és túl most is „láthatatlan határ” választja el a gazdag déli és a szegény északi városnegyedet Berlinben, de ez már másik törés, és az új korszak gondja.)
Eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha Budapesten próbálnák „modellálni” nosztalgikus és jól megrendezett tüntetések keretében a rendszerváltás évét. 2006-ban „spontán módon” igyekezett ismételni a tömeg az 1956-os eseményeket. Így demonstrálta azt, minden tanulmánynál, felmérésnél sokkal pontosabban és hatásosabban, hogy a magyar társadalom semmire sem emlékszik a saját, ötven évvel ezelőtti forradalmával kapcsolatban, nem is érti, és nem is akarja érteni. Egészen biztos vagyok benne, hogy 2009-ben egy hasonló kísérlet hasonló következménnyel járna. Jobb is, ha otthon marad mindenki, a húsz évvel ezelőtti események emléke sem elevenebb, mint az ötven évvel ezelőtti történéseké.
Kérdés persze, hogy nincs-e mélységesen igaza György Péternek abban, hogy az 1956-os forradalmat a magyar politikai osztály árulta el 1989 után. És ezzel a történelmi árulással nemcsak a korabeli eseményeket hamisították meg újra, és időt állóan, hanem lehetetlenné tettek minden fajta továbblépést.
Milyen jelentése van ma Magyarországon annak a szónak, hogy tüntetés? Tiltakozás? Egyáltalán, milyen jelentése van még annak a szónak, hogy köztér? Hogy 1956 nélkül nincs 1989, és hogy 1989 nincs és nem is volt – közösségi élményként és cselekményként –, azt csak most látni igazán, 2009-ben. Nincs mire emlékezni, nincs kikkel, nincs hol és különösen nincs is miért.
Magyarország a civil passzivitás és tehetetlenség szűk, zajosságában is néma tere, húsz évvel a rezsimváltás után (maradjunk Bence György fogalmánál). Ennek az évfordulónak a nem-helye.
Románia viszont tetthely, nem is akármilyen. Mi az, ami jellegében és jelentőségében úgy felidézhető, mint a Berlini fal felszámolása? A temesvári tüntetés emlékezete? Az ünnepi év nagy ötlete az Romániában, hogy szobrot állítanak annak, aki húsz évvel ezelőtt Temesváron a tömegbe lövetetett. Gusa tábornok személye a makacs nyom, és nem a temesvári tömegé, inkább rá emlékezik a román társadalom, mint a valamikori egyetemistákra. És talán szükség is van egy ilyen közepesen sátáni, szoborrá szelídített, türelemmel rehabilitált figurára. Ha nem egyeznének ki az egykori hatalom egykori emberének nagyon is jelen való szellemével, vajon mit-kit lehetne felidézni? A Ceauşescu házaspár közszemlére tett holttestét? A rendszerváltás itt egy kellőképpen fel nem derített gyilkosság története, sok millió szemtanúval és tettestárssal. Nem ismertek az indokok, részben ismertek a körülmények, és egyáltalán nem tisztázottak a következmények.
Erre mondta azt Angela Merkel a napokban, hogy „felemelő” forradalom volt. Hát nem volt felemelő 1989, sem akkor, és most sem az az emléke. Sem itt, sem sehol Kelet-Európában. Kushadunk vele.
