rss      tw      fb
Keres

Olimpiai végjegyzetek



Az az igazság, hogy ha tehettem, megint inkább az Eurosporton néztem az olimpiát. Két okból. Egyrészt mert szeretem a sportot, és nem szeretem a sportról szóló beszélgetéseket sport helyett. Másrészt mert szeretem a versennyel együtt élő és lelkes kommentátorokat, de nem bírom elviselni a meghatottságtól művileg elcsukló hangú riportereket, nem szeretem, ha a kommentátor azt akarja belémbeszélni, hogy Berki Krisztián aranyérmét tulajdonítsam annak, hogy a magyarokon isten áldása van, nem szeretem, ha a kommentátor, aki nekem kéne hogy beszéljen, tegeződve giccses és egyoldalú képzeletbeli beszélgetésbe fog az éppen győztes kajakos hölggyel, és nem szeretem, ha a magyar versenyzőt két hellyel előrébb látja, mint ahol szemmel láthatólag van. Az az igazság, hogy ha rákényszerültem a Magyar Televízió olimpiájára, kevés kivételtől eltekintve egyfolytában visszasírtam Vitray Tamás közvetítéseit.

Nem mindenben felelek meg persze a drukkeri kívánalmaknak sem, mert bár nagyon drukkoltam minden magyar versenyzőnek, azt sajnáltam egy kicsit, hogy a furcsa nyelvű kis sziget, Izland 320 ezer lakójától a magyar kézilabdacsapat vette el az örömet és az egyetlen esélyt arra, hogy esetleg valamilyen érmet szerezzenek. Nagy megelégedéssel töltött el viszont a Trinidad és Tobago-i gerelyhajító aranyérme – ez az egy lett nekik –, és 1500-on a rettenetesen boldog két török hölgy győzelme. És tudom, hogy nem divat, de szeretem az amerikai atlétákat és úszókat (Carmelita Jeter és Ryan Lochte a kedvencem), ezzel szemben nem szeretem az amerikai kosarasokat. És így tovább, de a saját rokonszenveim és meghatódásaim részletezésétől megkímélem az olvasót.

Aztán őszintén bevallom, eszembe jutott az is, hogy a fantasztikus úszó Gyurta Dánielből politikus lesz, akárki meglássa. Akit az édesanyja gondolata visz be a célba, aki 15 millió magyar nevében úszik, és az aranyérme másolatát elküldi a tavasszal elhunyt norvég mellúszó, Alexander Dale Oen családjának, aki amerikai mintára a szívére tett kézzel hallgatja a magyar himnuszt, az vagy nagyon érzelmes, vagy nagyon tudja, hogyan kell beszélni és viselkedni. De ha valóban csak nagyon érzelmes, mint azt Aczél Endre feltételezi, ennek az érzelmességnek az iránya őt is nagy eséllyel oda viszi a Fidesz-nagygyűlések pódiumára, ahogyan az Egerszegi Krisztinával megtörtént, és Dzsudzsák Balázzsal is majdnem (lásd: Nyílt levél Dzsudzsák Balázsnak). Csak remélni tudom, hogy a jó szerencséje vagy az értelmessége (Aczél Endre ismét) megkíméli őt ettől a sorstól.

Gondolkoztam azon is, hogy a Fidesz politikusai kisajátították-e valóban az olimpiai győzelmeket. Arra jutottam, noha ismétlem, nem a Magyar Televíziót néztem, hogy talán még nem. Egyetértek Fazekas Csabával, „azzal önmagában még nincs baj, ha politikai vezetők is sütkéreznek a sportsikerek fényében, lelátón tapsolnak és tévékamerák előtt kitüntetéseket adnak át”. Bár ez utóbbi túlmegy a tűréshatáromon: illetéktelen beavatkozásnak és gusztustalan haszonszerzésnek tartom, ha miniszterelnök ad át aranyérmet a győztesnek.


Debreceni úszó EB – MTI/Illyés Tibor 

Szerencsére London még nincs a Fidesz kezén, úgyhogy Orbán Viktor a szabadsága alatt nyugodtan járhatott fociedzésekre Felcsúton, és nézhette az olimpiát a tévében. Nem az én ízlésem szerint való persze a „világ tetejére” címezni az olimpikonoknak gratuláló levelet, és azt se értem, hogy jön Széchenyi egy ilyen levélbe, de biztos vagyok benne, hogy Orbán rajongóinak a könnye is kicsordult ekkora miniszterelnöki szív láttán. Hogy Kósa Lajos a lelátóról nézhette a kézilabdameccseket és Risztov Évát, azért legfeljebb irigylem (a mezét persze, amelyben a Hyde parki tónál megjelent, nem), és Áder János is miért ne szurkolhatott volna Londonban a magyaroknak, hiszen királyok, hercegek és brit miniszterelnökök is ültek a lelátókon. Bár valószínűleg nem haverkodtak csupa nemzetiszínbe öltözött drukkerekkel. (Megjegyzem, borzalmasabb színösszeállítást ruházatként nehéz elképzelni, mint a mi nemzeti színeinket.)


Fotó: mob.hu 

Borkai Zsoltnak egy nyilatkozatát hallottam, az teljesen rendben volt, arról beszélt, ami a dolga, és nem emlegette a siker kizárólagos forrásaként sem a kormány nagylelkű sporttámogatását, sem a nemzeti együttműködés rendszerét.

Hogy lesz-e valóban és milyen mértékű sikerkisajátítás, az egyrészt ma dől el a Syma-csarnokban, ahol a „75 sportolóból álló delegációt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Borkai Zsolt MOB-elnök köszönti”, másrészt augusztus 20-án, a Puskás Stadionban, ahol a Gyulai István emlékverseny végén hivatalosan is megünneplik majd az olimpikonokat.

A kulturális kisajátítás terhét persze máris folyamatosan leveszi a szegény agyonterhelt magyar kormánypolitikusok válláról a jobboldali sajtó (lásd ismét Fazekas Csaba írását), némely szorgalmas egyházi méltóság (lásd: Az olimpikonokért adnak hálát a Szeged-Csanádi Egyházmegye hívei), a „15 millió” külföldre szakadt részei, persze Gyárfás Tamás, az úszószövetség elnöke, aki saját mentori szerepét úgy emlegette Risztov Éva mellett, hogy egyben alázatosan át is engedte Kósa Lajos fideszes politikusnak – ő tudja, miért –, és sokan mások.


Forrás: debmedia.hu 

Hogy a nemzeti önbecsülést hogyan lehet úgy előadni, hogy az bevonó és ne kirekesztő legyen, hogyan lehet úgy kulturális hagyományokat tálalni, hogy a világ otthon érezze bennük magát, hogyan kell megfűszerezni ötlettel, humorral, öniróniával a nemzeti önképet, hogyan beszélhet egy nemzet az emberiség (John Lennon) és a szabadság (George Michael) nevében, hogyan tisztelheti meg a világ színe előtt saját névtelen (olimpiai-faluépítő és önkéntesen segédkező) polgárait, politikai vonzalmaiktól függetlenül, azt egyelőre csak az angolok tudják. Azt meg, hogyan szólhat egy világesemény az ember teljesítményéről, boldogságáról és fájdalmáról, csak az olimpia tudja.

Ha nem mi, magyarok rendezzük.

(Mihancsik Zsófia)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!