rss      tw      fb
Keres

Kérdés a hívőkhöz




Azért azt hittem, az ostoba politikai talpnyalásnak erre a szintjére még várni kell pár évet, de nem, az Orbán-rendszer épülésének üteme szédítőbb, mint korábban gondolhattuk volna. Konkrétan arra célzok, hogy már van jobboldali tollforgató, aki a londoni olimpián elért sportsikereket a „nemzeti együttműködés rendszeréből” fakadó mentális következményként fogja fel, és cikkét szerkesztősége nyilvánosságra is hozza. (Nem tudom, hány olyan ország akad 2012-ben rajtunk kívül, ahol a sportsikereket közvetlen összefüggésbe hozzák az államot irányító politikusgárdával, persze az olyan példákat leszámítva, mind Észak-Korea.)

Sinkovics Ferenc a Magyar Hírlapban megjelent Válasz a celebeknek című cikkéről van szó, amelyben először is leszögezi: jelentősége kell hogy legyen annak, miszerint a Pekingben szerzett 3 aranyérmet Londonban a magyar sportolók több mint megduplázták. Megállapítja azt is, hogy csak a materialisták nem tulajdonítanak jelentőséget ennek a szoros összefüggésnek. Kimondatlan következmény, hogy akkor a nem materialisták (az idealisták), pontosabban a világegyetem működését valamely természetfeletti törvényszerűséggel magyarázók (egyszerűbben: a hívők) meg vannak győződve a négyévenkénti aranyéremszám és az aktuális politikai rendszerek összefüggéseiről.

„Egy nemzet sportteljesítményei pontosan mutatják az adott nép pszichikai és mentális állapotát” – szögezi le, és példaként felhozza, hogy milyen fontos volt lélektani szempontból (Nyugat-)Németország számára az 1954-es VB-döntőben elért siker. Utóbbi kétségtelenül így igaz, csak épp pont az ellenkezőjét jelenti, mint amit a publicista ki akar hámozni belőle. Egy világraszóló sportsiker óriási tartást és jogos nemzeti büszkeséget adhat egy országnak és/vagy egy népnek. (Ilyen példát mi is tudhatunk, legismertebb talán az 1956-os melbourne-i olimpia magyar-szovjet vízilabdameccse.) De már a szocializmus idején is hüledeztünk azoktól a hivatalos szövegektől, amelyek szerint a politikai berendezkedés minősége a sportsikereken is tanulmányozható. Már csak azért is, mert az Egyesült Államok és a Szovjetunió a sportban egyaránt nagyhatalomnak számított, és itt bizony defektet kapott a magyarázat.

Erre most jön egy magyar hírlapos szösszenet, amelynek konklúzióját talán sok jobboldali és Fidesz-hívő komolyan gondolja: „Nyilván nem téved, aki azt mondja, a pekingi sovány siker a Gyurcsány-éra általános depressziójának tükre volt. És London? Mintha már nem lennénk depressziósak.” Aha. A pekingi sovány aranytermés oka abban keresendő, hogy sportolóinkat megbénította a Gyurcsány-kormánnyal szembeni közutálat. Nem is volt miért lelkesedniük, alig lehetett rájuk erőltetni az atlétatrikót, fürdőgatyát, dzsudogit. (Cseh László is Michael Phelps előtt nyúlt volna a célba, ha nem hangzik el két évvel korábban az őszödi beszéd.) Hihetetlen, milyen ostobaságokat képesek komolyan venni a jobboldalon. Mert ha ez ilyen direkt módon igaz volna, akkor a magyar nép 1952-ben volt a legkevésbé depressziós (16 aranyérem a helsinki olimpián), 1976-ban viszont már négyszer olyan depressziós volt (4 aranyérem Montrealban). Továbbá ugyanolyan mentális állapotban volt közvetlenül a rendszerváltás előtt illetve után (1988-ban és 1992-ben 11-11 aranyérem). A gondolatmenetbe nehéz lenne beleszuszakolni annak magyarázatát, hogy miért szerzett a legfényesebb medálból a magyar delegáció az első Orbán-kormány idején ugyanúgy 8-at, mint a „szoclib” kormány idején (2000-ben, illetve 2004-ben), és a tétel cáfolatára pont annyi példa hozható, ahány olimpiai éremtáblázatot tanulmányozunk. Ha komolyan vesszük az idézett gondolatot (amitől Isten ments!), akkor a vízilabda-válogatottra és Vajda Attila kenusra nem hatott az újabb keletű nemzeti lelkesültség, szinte érthetetlen, hogy 2008-ban az általános depresszió közepette hogyan nyerhettek.

Már csak azért is butaság minderről beszélni, mert a londoni olimpia valóban óriási siker a magyar sport számára, jogosan lelkesít minden magyart. (Talán a jobboldalon azt is nehezen viselik, hogy a baloldaliak is pont ugyanúgy örültek Berki Krisztián lólengés-gyakorlatának, Risztov Éva célbaérésének stb., mint ők. De hát ez végül is a kirekesztő nemzetfelfogással még meg is magyarázható.) Egy kis ország, kis nép világraszóló sikere ez, hadd legyünk már rá mindannyian büszkék. Bár magam nem tulajdonítok nagy jelentőséget az aprólékos sportstatisztikáknak, amelyek nemcsak lakosságszámra, hanem GDP-re, országterületre, átlaghőmérsékletre és minden egyéb mutatóra lebontják az egy ország által szerzett aranyérmeket. Még csak annak sem, hogy másoknál többet vagy kevesebbet nyertünk-e. Nyolc aranyérem (nem megfeledkezve a kivételesen gazdag és ugyanolyan elismerésre méltó sportteljesítményeket tükröző ezüst- és bronzérmekről) önmagában óriási siker és nem csak azért, mert a románoknak vagy a szerbeknek kevesebb van, vagy épp azért, mert Kínában sokkal többen laknak.

Egy olimpiai sportsikerben amúgy sok minden kifejezésre jut. Nyilván fontos, hogy milyenek egyes sportágaknak az adottságai az adott országban, milyen hagyományokkal rendelkezik (nem véletlen, hogy Jamaica rövidtávfutásban, Kenya, illetve Etiópia hosszútávfutásban nagyhatalom, s ezeket az országokat hiába keressük a vízilabdatornák mezőnyében), milyen az edzőképzés és az utánpótlás, a sport társadalmi megítélése stb. A politikai rendszerrel nyilván közvetett módon összefüggnek a sportsikerek, hiszen nem mindegy, hogy milyen feltételeket biztosít az állam a sportolóinak, mennyire becsüli meg vagy épp akadályozza őket. Elhiszem, hogy az Orbán-rendszer kiemelten kezeli a tömeg-, illetve a versenysport támogatását (hagyjuk most, hogyan és milyen okokból), de azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy alig két év alatt a semmiből, sőt mínuszból jutottak a magyar sportolók a londoni éremtáblázatok előkelő pozícióiba.


Ez még a debreceni EB – Orbán, Kósa, Gyárfás, illetve Kiss László és az úszóválogatott (a debrecen2012.com cikkének címe: Orbán Viktorral úsztunk a boldogságban)

Az idézett cikk azonban nemcsak ostobaság, hanem veszélyes irányú is. Hiszen ha feltételezzük, hogy Orbán Viktor hatalmát tükrözik a sportsikerek, onnan csak egy lépés, hogy ezért például a sportolók is köszönetet kell hogy mondjanak neki, illetve hogy azok, akik nem aranyérmet nyertek, valójában szégyent hoznak politikai rendszerünkre és így tovább. Azzal önmagában még nincs baj, ha politikai vezetők is sütkéreznek a sportsikerek fényében, lelátón tapsolnak és tévékamerák előtt kitüntetéseket adnak át. De ne essünk át a versenyló másik oldalára. Érdemesebb volna meghagyni a sikereket a sportolóknak és az értük lelkesedő (politikai hovatartozás szerint definiálhatatlan) szurkolóknak. Ne akarjanak már újmódi jobbos ideológusok rátelepedni arra, amiért sok-sok edzéssel, lemondással, kitartással küzdöttek sportolóink földön, vízen, tatamin.



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!