Olimpia – nem a nemzet fontos, hanem a teljesítmény



Itt az Egyesült Államokban is ünneplik a sportolók teljesítményét, de az érmeket nem a nemzeti nagyság bizonyítékaként lobogtatják a politikusok.

Budapesten Semjén Zsolt miniszterelnökhelyettes szerint a jó olimpiai szereplés bizonyítja, hogy egy létszámában kis nép is lehet nagy nemzet. A magyar olimpikonokért határon innen tízmillió, a határon túl pedig ötmillió magyar szorított. Tényleg? Honnan tudja? Először is nincs 15 millió magyar a földgolyón, és én tapasztalatból tudom, hogy a határon túli magyarok nem a budapesti kormány elképzelései szerint szurkolnak.

Áder János köztársasági elnök szerint sok ország örülne annak, ha sportolói annyi érmet nyertek volna a londoni olimpián, mint a magyar kajakosok. A mérleg még szebb is lehetett volna, ha 200 méteren Janics Natasa aranyérmet nyer. Azonban „Szeged büszkesége”, a háromszoros olimpiai bajnok, ebben a számban bronzéremmel lepte meg a nemzetet.

Janics Natasa és a magyar nemzet? Janics Jugoszláviában született, édesapja Milan Janic, aki az 1984-es Los Angeles-i olimpián ezüstérmet nyert hazájának. Natasa 2000-ben még szerb színekben versenyzett, majd magyar állampolgárságot kapott. Ugyanakkor két bátyja, Mico, illetve Stjepan pedig horvát állampolgárságot szereztek, és ott versenyeznek. Hatalmas képzelőerő kell ahhoz, hogy Janics Natasa sikereit a magyar nemzet életerejének megnyilvánulásaként értékeljük.

Élsportolók villámgyorsan változtatnak állampolgárságot, ha jobb edzési lehetőséget és több támogatást kapnak. Az olimpiai sportoknak a színpompás megnyitó ünnepélyen kívül vajmi kevés köze van a nemzetekhez.

Argentína legjobb asztaliteniszezője egy kínai, aki nemrég még a kínai csapatot erősítette, és egy koreai nyert érmet Japánnak íjászatban. Becky Hammon amerikai kosárlabdázónő, miután 2008-ban nem került be az amerikai válogatottba villámgyorsan orosz állampolgárságot kapott, és oroszként Pekingben bronzérmet szerzett. A britek most benevezett sportolói közül nyolcan korábban más nemzetet is képviseltek az olimpián, és több mint egy tucat sportoló azután kapott brit útlevelet, miután London 2005-ben megkapta az olimpia rendezési jogát. Abeba Aregawi az etióp csapat tagjaként érkezett a londoni olimpiára, de ott kiderült, hogy közben Svédország is állampolgárságot adott neki, és a svédek azt követelték, hogy svéd színekben fusson.

A magyar kézilabdás Nagy László először spanyol állampolgárságát intézte, hogy Londonban a spanyol csapata tagjaként küzdhessen, de amikor jobb ajánlatot kapott Veszprémtől, a jövőjét már csak Magyarországon tudta elképzelni, és a magyar csapatban játszott. Pelle Anikó vízilabdás 2004-ben még magyar színekben szerepelt az olimpián, most viszont az olasz csapat tagjaként Londonban.

Százával szerepeltek az olimpián olyan élsportolók, akik állampolgárságot váltottak. Ők jól tudják, hogy az olimpián nem a nemzeti hovatartozás, hanem a teljesítmény számít.

Persze a nacionalizmus Közép-Európában még ma is része az élsportnak. Az eurosport.pl lengyel sportoldal beszámolt Kozák Danuta két londoni aranyérméről, megírták hogy édesanyja lengyel származású, majd megjegyzik, hogy Kozák is egyike azoknak a lengyel gyökerekkel rendelkező sportolóknak aki „más országok színeiben versenyeznek”.*

Félreértés ne legyen, nagyszerű dolog, ha a polgárok élvezik az országok közötti versengést, és honfitársaiknak szurkolnak. De Magyarországon mostanában megbillent az arány, a sport kizárólag a nacionalista kormánypolitika eszközévé vált. Kevés szó esik arról, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, vagy arról, hogy az olimpiai mozgalom az internacionalizmus jegyében született, a világ sportolóinak barátságáról szól, és arról, hogy a jó teljesítmény független attól, hogy melyik ország színeiben indul a versenyző.

(Lázár György)



* Lásd erről Aczél Endre írását (a szerk.)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!