Szövegek és olvasatok – megjegyzések Gerő András cikkeihez


„Rendőr bácsi, tessék mondani, mit mutat az óra?”
„Bot, bot, karika, hóember.”
„Úgy tetszik érteni: 11:08?”
„Ne okoskodjál, öcsi, mert pofán váglak!”
Rendőrvicc boldogult ifjúkoromból


Az elmúlt hetekben Gerő András, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára két internetes cikkben (Akadémikus antiszemitizmus, 2012. június 30. – a továbbiakban: Gerő 2012a; Morális pánik – Ahogy én látom, 2012. július 18. – a továbbiakban: Gerő 2012b) és több televíziós műsorban is azt állította, hogy Romsics Ignác akadémikus, az Eszterházy Károly Főiskola egyetemi professzora újabb műveiben rejtett, illetve nyílt antiszemitizmus érhető tetten. Gerő néhány idézettel igyekezett bizonyítani, hogy Romsics olyan megfogalmazásokat használ, amelyek részei az antiszemita közbeszédnek, egyfajta antiszemita (szöveg)hagyomány elemei, ezért antiszemita olvasatuk is létezik. Gerő szerint Romsics ezzel mintegy a tudományosság rangjára emeli az antiszemitizmust.

Gerő András első írására a történész szakma aktívabb része meglehetős egyöntetűséggel reagált: több mint 300-an aláírásukkal csatlakoztak a Rubicon folyóirat tiltakozó nyilatkozatához – köztük egy sor egyetemi oktató, tanszékvezető, kutatóintézeti igazgató és munkatárs –, és visszautasították Gerő Romsicsot megbélyegző kitételeit, közülük többen rövidebb-hosszabb terjedelemben meg is indokolták álláspontjukat. De még a Gerő szempontjait megfontolandónak tartó kollégák egy része is túlzónak, illetve célt tévesztettnek nevezte az általa felhozott vádakat (Fazekas 2012, Krémer 2012, Vermes 2012). Voltak többen, akik több-kevesebb megértést tanúsítottak Gerővel szemben (Gerőné 2012, Krémer 2012, Vermes 2012), de a legtöbben nem is reagáltak érdemben a gondolatmenetére (Gábor 2012, Kovács M. 2012, Krausz 2012, Szvák 2012, Zsigmond 2012). Azóta sem találkoztam olyan írással, amelynek szerzője egyértelműen helyeselte volna Gerő András fellépését és gondolatmenetét. Az iránta megnyilvánuló szolidaritás kiváltója, úgy tűnik, az őt ért „ellentámadás” volt.

Többen is nehezményezték ugyanis, hogy Gerő véleményére a tiltakozók, úgymond, nem érvekkel, hanem egyszerű elutasítással válaszoltak. Mihancsik Zsófia, a Gerő-cikkeknek teret adó galamus.hu szerkesztője pedig jónak látta személyeskedésnek minősíteni a Romsics Ignác tanítványai és szerzőtársai által aláírt nyilatkozatot (Mihancsik 2012). Második cikkében Gerő András már a méltánytalanságot elszenvedő, megtámadott fél pozíciójába próbálta manőverezni magát (Gerő 2012), felesége pedig egyenesen azt állította, hogy Gerőt „rágalmazással rágalmazzák” (Gerőné 2012). Valamennyien elszántan próbálják elhitetni olvasóikkal – talán még saját magukkal is –, hogy Gerő „intellektuális, érvelt álláspont”-jával szemben csupán „üres deklarativitás, népfrontos akcionizmus”, áll szemben (Gerő 2012b), a Gyáni Gábor (Gyáni 2012), Székely Gábor (Székely 2012), Tamás Gáspár Miklós (Tamás 2012), Ungváry Krisztián (Ungváry 2012) és egy sor más történész által felhozott, Gerő gondolatmenetét érdemben bíráló észrevételek pedig irrelevánsak.

Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz: 1) a támadást Gerő András intézte Romsics Ignác ellen, 2) a tiltakozó nyilatkozatok és a bíráló hozzászólások a maguk keretei között pontosan rámutattak Gerő szövegértelmezési módszereinek és megállapításainak hibáira, 3) a személyeskedés mindenekelőtt Gerő említett írásaira és az őt támogató némelyik hozzászólásra volt jellemző.

*

Mivel Gerő András ezeket a cikkeit és televíziós megszólalásait történészi minőségében jegyezte, indokolt, hogy a történetírás szabályainak figyelembevételével tegyük mérlegre állításait és következtetéseit. Az alábbiakban erre teszek kísérletet.

Azonban rögtön le kell szögeznem, hogy megítélésem szerint Gerő András gondolatmenete annyira gyenge lábakon áll – tendenciózusan szelektált szövegekre épít, mondandója téves olvasatokon alapul, saját hipotéziseit érdemi indoklás nélkül bizonyítéknak tekinti, ráadásul több helyen önmagát is cáfolja –, hogy vitára valójában alkalmatlan, éppen ezért nem is érdemelne részletes bírálatot. (Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy a történészek részéről sem Romsics Ignác, sem más nem kívánt részletekbe menően reagálni Gerő valamennyi felvetésére. Hiszen mindez hosszadalmas és fárasztó, ugyanakkor végtelenül unalmas és triviális, ráadásul semmilyen intellektuális élvezetet nem nyújt.) Hogy most mégis rászánom magam erre, annak oka nem az, mintha a Romsiccsal szemben felhozott kifogásait komolyan venném, csupán az, hogy megmutassam, milyen ingatag minden részletében Gerő okfejtése.

Azok ugyanis, akik nyomon követik ezt a vitát, megérdemlik, hogy a Romsics Ignác „antiszemitizmusával” ne csupán Gerő önkényes szövegválogatásai és -értelmezései alapján szembesüljenek. És természetesen Gerő András is megérdemli, hogy emlékeztessem őt néhány alapvető szövegértelmezési szempontra.

Először néhány szót a történetírásról és a történész mesterségéről.

Munkája során a történész írott szövegekkel, valamint képi, tárgyi és hangdokumentumokkal foglalkozik. Először feltárja, majd összegyűjti és értelmezi e forrásokat, végül levonja következtetéseit. Munkájának minősége attól függ, milyen pontosan, részletesen és hitelesen sikerül ábrázolnia egy elmúlt kor eseményeit, viszonyrendszerét.

A történetírás egyik részterülete a historiográfia, egyfajta önreflexív diszciplína, amely magának a történetírásnak, egyes történészek, történész generációk munkásságának a kritikai bemutatásával foglalkozik. E téma érdekességét az adja – akár a laikus olvasó számára is –, hogy feltárul belőle, milyen ismeretekkel rendelkeztek, milyen módszereket alkalmaztak egy adott kor történészei, és milyen történelemképet közvetítettek a szélesebb közönség számára. Egy-egy historiográfiai tanulmány minősége attól függ, milyen pontosan, részletesen és hitelesen sikerül ábrázolnia a vizsgálat tárgyává tett történetíró tudományos tevékenységét, s hogyan sikerül elhelyeznie az adott kor szellemi környezetében.

A galamus.hu-n közzétett cikkeiben Gerő András voltaképpen egy ilyen historiográfiai vállalkozásba fogott – pályafutása során először –, amikor Romsics Ignác néhány írásának egy-két mondatát, félmondatát vette szemügyre. Gerő eljárása azonban merőben idegen a historiográfia gyakorlatától. A kiragadott idézeteket ugyanis nem Romsics életműve, de még csak nem is az adott tanulmányok, monográfiák saját szövegkörnyezetében vizsgálja, hanem egy önkényesen megválasztott, idegen – mint látható lesz: a szűkebb és tágabb szövegkörnyezettől gyökeresen eltérő – értelmezési keretbe helyezi őket. Egyetlen célja az, hogy kimutassa: ezek a szövegtöredékek beilleszthetők egy olyan antiszemita értelmezési keretbe, amely maguknak a szövegeknek is antiszemita jelleget kölcsönöz.

Gerő állítása szerint erre azért van szükség, mert Romsics saját értelmezés nélkül közli idézett állításait, így azokat – kontextus híján – Gerő, úgymond, kénytelen az antiszemita szöveghagyomány alapján értelmezni. Gerő eljárása kétszeresen is hibás: egyrészt semmi oka sincs arra, hogy kontextus híján éppen antiszemita értelmezési keretet válasszon a Romsicstól kiemelt szövegtöredékekhez, másrészt az idézett szövegeknek – Gerő állításaival ellentétben – minden esetben ott van a megfelelő szerzői kontextusa, ami éppen ellentétes Gerő antiszemita olvasatával. Gerő azonban ezt rendre elhallgatja olvasói elől. Eljárása ezért nem csupán szakmailag hibás, de olvasóival szemben félrevezető is, Romsiccsal szemben pedig egyenesen tisztességtelen.

Gerő tehát erre a szakmailag és morálisan ingatag alapra építi következtetéseit, melyek a következők:

1) Romsics újabb keletű írásaiban tetten érhető „a benne munkáló antiszemita gondolati konstrukció”, a „színtiszta antiszemita értelmezési konstrukció”, „a magyar antiszemita intellektuális hagyomány rehabilitálása”, a „burkoltabb antiszemita megoldás”, a „nyílt antiszemita olvasatú mondandó”, sőt „maga az antiszemitizmus” (Gerő 2012a);

2) Romsicsra jellemző az „antiszemita interpretációs sémák alkalmazása”, „él az antiszemita hagyomány alkalmazásával […] és az antiszemita értelmezési keretekkel”, újabb keletű munkássága „részévé vált az antiszemita intellektuális világ rehabilitálási folyamatának” (Gerő 2012b).

Gerő András ezenkívül két alkalommal is antiszemitának nevezi Romsics Ignácot. Ezt ugyan második írásában már tagadni próbálja, de tulajdon szavai szólnak ellene. Gerő Andrást idézem (Gerő 2012a) a saját kiemeléseimmel:

1) „Gyáni lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani. […] Gyáni okfejtését én annak idején túlfeszítettnek tartottam. […] Az idő meggyőzött: a lényegi állítás elutasításában nem volt igazam.”

2) „Úgy vélem helyes, ha mások is megtudják, amit erről gondolok. Például azok a baloldaliak is, akik elvileg elítélik a zsidóellenesség bármely formáját, ám miközben a mások antiszemitáit kárhoztatják, a saját antiszemitáikat – úgy látszik – fel sem ismerik. Legutóbb egy politikai jellegű rendezvényen a Demokratikus Koalíció és a Fapados Alapítvány (Mozgó Világ) mutatta fel a nekik tetsző akadémikust.” [Az utalás Romsics Ignácra vonatkozik.]

Nyilván Gerő is érezte, hogy túllőtt a célon, ezért második írásában az alábbi értelmezést fűzi gondolatmenetéhez. Ismét Gerő Andrást idézem (Gerő 2012b) a saját kiemeléseimmel:

Az antiszemita szó első, köznapi olvasatban azt jelenti: valaki vagy nyílt szóban, vagy tettben zsidóellenes.

Én – nem vitatva a kifejezés ebbéli tartalmát – itt nem ebben az értelemben használom. Nemcsak azért, mert az általam kritizált személy ismereteim szerint sem nyílt szóban, sem tettben nem nyilvánult meg zsidóellenesen. Sokkal inkább azért, mert az olvasatcentrikus megközelítésből válik – visszafelé – felfejthetővé az antiszemita hagyomány és értelmezési keret.

Romsics tehát nem köznapi értelemben és nem személyiségképletében, hanem gondolati konstrukcióiban él az antiszemitizmussal. Mondatai hordoznak antiszemita tartalmat és olvasatot.

Ebből következően hangsúlyozottan nem a személyt, hanem mondandójának azon részeit minősítem antiszemitának, amelyek mögött vagy antiszemita értelmezési konstrukció áll, vagy a szövegrész önmagában antiszemita olvasatú. Ha nem így gondolnám, akkor június végi írásom címének ezt adtam volna: Antiszemita akadémikus.

De én más címmel közöltem, amit el akartam mondani: Akadémikus antiszemitizmus. […]

Jelen esetben az antiszemita intellektuális hagyományban, illetve értelmezésben megfogalmazott mondandót hívom antiszemitának vagy antiszemitizmusnak. […]

Ezért írtam azt, hogy az antiszemitizmus elutasítása az antiszemita értelmezési keretek elutasítását is jelenti. Másként fogalmazva: az antiszemitizmus fogalma magában foglalja az antiszemita értelmezési kereteket is.”

Bár ez az önmagában is kínos, nyelvileg és tartalmilag egyaránt zavaros magyarázkodás meglepőnek tűnhet – hiszen merőben azon alapul, hogy Gerő önkényesen értelmez általánosan bevett fogalmakat –, valójában tökéletesen beleillik Gerő „érvelési rendszerébe”.

Gerő András ugyanis mindvégig önkényesen bánik az értelmezésekkel, és kizárólag a saját – téves – olvasatait tekinti relevánsnak. Már a Romsics által alkalmazott megfogalmazásokkal szemben támasztott kifogásait is arra alapozza, hogy azok antiszemita értelmezési keretben is értelmezhetők, tehát maguk is afféle antiszemita gesztusoknak tekinthetők.

A következtetés abszurditása – alapvető logikai hibája – persze első pillantásra is szembeötlő. Ám hogy részletesebben is megmutassam, miért téves Gerő koncepciója, most más irányból közelítek a problémához, és azt vizsgálom: vajon helyes-e antiszemita értelmezést tulajdonítanunk a Romsicstól származó szövegeknek? Meggyőződésem, hogy ez a releváns kérdés, nem pedig az, amit Gerő – implicite – föltesz: ti. hogy lehet-e antiszemita értelmezést tulajdonítanunk ezeknek a szövegeknek?

Lássuk tehát, melyek azok a Romsics Ignác írásaiból kiemelt szövegelemek, amelyekben Gerő András felismerni véli az antiszemitizmust! Gerő hét ilyen esetet említ:

1) „Előtörténet” (Gerő 2012a)

Idézet Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című összefoglaló művéből:

„A Forradalmi Kormányzótanács kezdetben 19, később – a helyettesek számának növekedése következtében – 34 tagból állt. Közülük 13 képviselte a kommunistákat, a többi a szociáldemokrácia különböző, főleg baloldali és centrista irányzatait. A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75 százalékot. Túlnyomó többségük városi, kispolgári környezetből emelkedett ki, míg Lukács György a nagypolgári hátterű, lázadó értelmiségi típusát képviselte.”

Érdekes módon Gerő nem az idézet eredeti helyét (Romsics 1999, 122. o.) adja meg, hanem abból a tanulmányból citál, amelyben Gyáni Gábor elsőként tette szóvá Romsics „félreérthető” fogalmazását (Gyáni 2003, 47–48. o.). Nem nagy dolog, de árulkodó apróság, és jellemző arra, hogyan kezeli Gerő András a forrásait. Az idézet eredeti szövegkörnyezetéből (Romsics 1999, 121–130. o.) ugyanis pontosan kiderül, miként mutatja be Romsics a Tanácsköztársaság politikai programját, társadalmi bázisát, vezetőinek rekrutációját.

Gerő azonban erről nem vesz tudomást, beéri azzal, hogy Gyáni egykori kritikájából kiindulva megállapítja: „Romsics nem teszi nyílttá, hogy saját, a tényközlést kontextusba helyező értelmezése miben tér el a hagyományként rögzült értelmezéstől”, márpedig Gerő szerint „a magyar tudástárban” a népbiztosok zsidó származásának felemlegetéséhez „kizárólag antiszemita értékelési sémák tartoznak”. Gerő szerint „Gyáni úgy véli, hogy Romsics rejtjelezi mondandóját, és a tényközléssel úgy tesz eleget a szakmaiság követelményének, hogy az értelmezés felelősségét az olvasóra hárítja. Összegezve: Gyáni lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani.” (Gerő 2012a)

Gyáni Gábor azóta cáfolta Gerő ezen utóbbi értelmezését (Gyáni 2012), ám Gerő úgy gondolja, mégiscsak ő tudja jobban, mikor mit és miért mondott Gyáni, s azt miképpen kell interpretálni. Amikor tehát a „vád tanújaként” megidézett Gyáni nem hajlandó asszisztálni a „vád” alátámasztásához, Gerő mint a „vád képviselője” azonnal megpróbálja hitelteleníteni őt. (Gerő 2012b)

Még ennél is különösebb azonban, hogy Gerő nem kíváncsi Romsics saját értelmezésére sem, vagyis mintegy figyelmen kívül hagyja a „vádlott” véleményét. Hogy miért, azt nem tudhatjuk. Amint Gerő András írja: „A hiány több nyelven beszél.” (Gerő 2012b) Történész körökben mindenesetre közismert, hogy Romsics már 2004-ben részletes magyarázattal reagált Gyáni bírálatára, s ez – mint látható lesz – módszertani szempontból már előre érvénytelenítette Gerő most felhozott vádjait. Romsics annak idején így írt:

„Úgy érzem, hogy idézett kijelentésem ilyen értelmezése nem kézenfekvő, sőt erőszakolt. Azt gondolom, hogy egy több mint 600 oldalas munka 3 mondatos »tárgyilagos tényközlését« - ha valóban rászorul – nem más szerzők idevágó mondatainak kontextusában, hanem saját szövegkörnyezetében, mindenekelőtt a Tanácsköztársasággal foglalkozó fejezet egésze alapján kell értelmezni. […] a magyar történelem más korszakaihoz hasonlóan a »proletárdiktatúrát« sem egyetlen vallási vagy etnikai csoport műveként, hanem a különböző társadalmi erők és ellenerők küzdelmeként fogom fel, és ábrázolom. Konkrétan: a Tanácsköztársaság támogatói közé sorolom a középrétegek egy részét, a szegényparasztság egyes rétegeit, elsősorban az uradalmi cselédeket, s mindenekelőtt az ipari munkásokat és bányászokat. Ellenfelei közé a »régi gazdasági, társadalmi és politikai elitet«, a középrétegek egy részét – név szerinti utalással a budapesti zsidó közép- és kispolgárság egyik reprezentánsának tekinthető Vázsonyi Vilmosra – és a birtokos parasztokat. (Romsics 1999, 126–127. o.)

De ha már a »diskurzushagyományhoz« nyúlsz, akkor miért idézed kizárólag a többé vagy kevésbé antiszemita szerzőket, s miért nem tekinted a hagyomány részének azokat, akik másféle – nem antiszemita – interpretációs lehetőségeket kínálnak? Például Bibó Istvánt, Fejtő Ferencet, Karády Viktort, vagy éppen Gyurgyák Jánost, akiknek és más mai szerzőknek a művei könyvem zömmel huszonéves olvasói számára bizonyára jóval hozzáférhetőbbek, mint az Északi fény, a Bujdosó könyv vagy a Vörös emigráció.

S vajon nem részei-e a »diskurzushagyománynak« saját idevágó korábbi munkáim, s az azokban esetleg fellelhető explicitebb interpretációs ajánlatok? Például első könyvem, amelyben a Tanácsköztársaság ellen lázadó Kalocsa környéki felkelők antiszemitizmusáról szólva ezt írom: »A Duna melléki ellenforradalom zsidóellenessége részben az elmúlt évek társadalmi, politikai és ideológiai viszonyaiban gyökeredzett, s mint a századvégen, századelőn és az I. világháború alatt, a Tanácsköztársaság idején is az iskolázatlan emberek társadalmi igazságérzetének torz megnyilvánulási formája volt. […] A Duna melléki ellenforradalom zsidóellenessége másrészről – s ez új momentum – a felkelők erős kommunistaellenességének volt megjelenési formája. A kommunisták = zsidók, illetve a proletáruralom = zsidóuralom téves gondolati azonosítást [kiemelés utólag – R. I.] pontosan rögzíti a Tanácsok Országos Gyűléséről készült jegyzőkönyv és több helyi forrás. Az érvelés alapjául az a szociológiai tény szolgált, hogy a forradalom országos és helyi vezetésében a zsidó értelmiség valóban jelentős szerepet vállalt.« (Romsics 1982, 147–148. o.) Vagy egy másik, 1982 és 1985 között közel 30 ezer példányban eladott munkám, amelyben ez olvasható: »A magyar társadalomfejlődés sajátosságaiból következett, hogy a zsidó értelmiség az első forradalom vezérkarában jelentős, a másodikéban döntő szerepet játszott. Ezt az ellenforradalmi propaganda kezdettől fogva úgy állította be, hogy a Tanácsköztársaság a zsidóság világuralmi törekvéseinek egyik megnyilvánulási formája. Azokat, akik ezt a teóriát gyártották, terjesztették, vagy egyszerűen csak elhitték, természetesen nemigen zavarta, hogy a vidéki vezetők között a magyar és egyéb nemzetiségű munkások, értelmiségiek és szegényparasztok voltak többségben.« [Kiemelés utólag – R. I.]” (Romsics 2004, 405–408. o.)

Romsics Ignác fenti észrevételei Gerő András felvetése esetében is relevánsak. Gerő ugyanis a Romsicsétól idegen diskurzusba akarja beleerőszakolni a szűkebb és tágabb szövegkörnyezetükből kiragadott szövegeket, miközben a Romsics művei által kínált kontextust figyelmen kívül hagyja, mintegy érvénytelennek tekinti. Ráadásul Gerő Romsicsnak ezt a direkt e célból előadott magyarázatát nemcsak negligálja, de még el is hallgatja olvasói elől, talán éppen azért, mert ha nem tenné, nem is folytathatná gondolatmenetét.

Gerő azonban folytatja:

2) „Antiszemita akadémiai székfoglaló” (Gerő 2012a)

Idézet Romsics Ignác A magyar történetírás gleichschaltolása című akadémiai székfoglaló előadásából:

„Az ország 1947-től felgyorsuló erőszakos szovjetizálása nélkül, amit csak kevesen láttak előre, a magyar történetírás európai színvonalon és az európai tendenciákkal összhangban folytathatta volna munkáját. Ez annak ellenére feltehető, hogy a Moszkvából hazatért emigránsokkal, a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészekkel és a mindenkori karrieristákkal megerősödött kommunista történész csoport a kezdet kezdetétől támadta az úgynevezett polgári történészeket.” (Romsics 2011c, 73. o.)

Gerő András olvasata szerint „a szövegben – mint kártevők – önálló entitásként szerepelnek »a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészek«”, holott „nehéz – mi több, lehetetlen – bizonyítani, hogy ezek az emberek a kommunista történészeken belül önálló egységet képeztek volna”. Gerő szerint az antiszemitizmus egyfajta megnyilvánulása az, hogy Romsics más történészek társadalmi hátterének bemutatásakor valamely társadalmi rétegre vagy foglalkozásra utal, „de a zsidó származás nála kiemelten külön csoportot képez. Ha következetes lenne, akkor a kommunista tábor feltérképezésénél mindenütt a szociális karaktert adná meg. Vagy – fordítva – másoknál is vagy etnikai, vagy vallási dimenziót említene. De így a sztálinisták tábora nála kárpitosokból, kispolgárokból és sértett zsidókból áll. Azaz a magyar történettudomány tönkretételéért beazonosíthatóan egyetlen származási csoportként a bosszúszomjas zsidók a felelősek.” (Gerő 2012a)

Gerőnek ezt a szövegszerűen és logikailag is teljesen megalapozatlan gondolatmenetét két okból is érdemes közelebbről szemügyre vennünk. Egyrészt azért, mert Gerő itt véli tetten érni Romsics feltételezett antiszemitizmusát a legtisztább formában. Mint írja: „Mi más ez, mint színtiszta antiszemita értelmezési konstrukció? Mi más ez, mint a magyar antiszemita intellektuális hagyomány rehabilitálása? Mi más ez, mint maga az antiszemitizmus? […] Az antiszemita értelmezés teljes erővel a nyakunkba zúdul.” (Gerő 2012a)

Másrészt azért, mert Romsicsot e ponton bírálva Gerő azt is leírja, hogy „a »korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó történészek« kifejezést – szerintem – miként legitim és miként érdemes használni, anélkül, hogy az olvasat antiszemitává válna” (Gerő 2012b). Mint látni fogjuk, a Gerő által megadott nem antiszemita értelmezés tartalmát tekintve pontosan megegyezik Romsics mondandójával.

A szöveget megvizsgálva azt találjuk, hogy Romsics – Gerő gondolatmenete szempontjából – két fontos állítást tett: a magyar történetírás „gleichschaltolásában” mások mellett részt vettek „korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészek” is, és ez a kommunista meggyőződésű csoport „a kezdet kezdetétől támadta az úgynevezett polgári történészeket” (Romsics 2011c, 73. o.). Gerő szóhasználatában azonban a kommunista történészekből egyszerre „kártevők”, a „korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészekből” hirtelen „sértett zsidók”, majd „bosszúszomjas zsidók” lesznek (Gerő 2012a).

E Gerő által használt kifejezések kétségkívül beleillenek az agresszív antiszemitizmus szókészletébe, de egyáltalán nem vágnak egybe Romsics megfogalmazásaival. Gerő korábban csak idegen értelmezést tulajdonított Romsics szövegeinek, ám most már idegen szavakat is igyekszik Romsics szájába adni. Feltehetőleg azért, mert csak így tudja saját gondolatmenetét életben tartani.

Gerő szerint Romsicsnak azt kellett volna bemutatnia, „hányfajta út vezetett akár a történetíráson belül is a harcos sztálinista identitáshoz”, ám e helyett Romsics, úgymond, „szimpla – és igénytelen – előítéletességgel kívánja a bonyolult kérdésre megadni az egyszerű választ” (Gerő 2012a).

Erről azonban szó sincs. Romsics valójában pontosan azt teszi, amit Gerő elvár egy nem antiszemita történésztől. Romsics ugyanis ugyanebben a cikkében több, különböző társadalmi és vallási közegből érkező kommunista történész és ideológus (Andics Erzsébet, Hanák Péter, Mód Aladár, Molnár Erik, Nemes Dezső, Pach Zsigmond Pál, Réti László, Révai József, Spira György) életútját ismerteti, illetve felvillantja egy-egy fontos mozzanatukat, s ezzel igyekszik megmutatni, hogy a társadalom különböző csoportjaiból érkező értelmiségieket milyen szociális helyzet és milyen személyes élmények fordították, vonzották a sztálinizmus irányába (Romsics 2011c, 71–80. o.). Ilyen motiváció volt többek között az alacsony sorból való származás, a gyenge megélhetést biztosító foglalkozás vagy például azok a „sérelmek”, amelyeket a magyar zsidók a két háború között, különösen 1938 után, merőben származásuk miatt szenvedtek el, s amely a holokauszt idején ért a csúcspontjára. Romsics tehát éppen azokat a személyes motivációkat veszi sorra, amelyeket Gerő hiányol. Gerő azonban egyszerűen elhallgatja ezt a tényt, hiszen csak így szuggerálhatja olvasóiba: Romsics antiszemita. Az effajta szelektív olvasás már önmagában is súlyos, a gondolatmenet egészét aláásó szakmai hiba, az a körülmény pedig, hogy Gerő egész érvelését – megtévesztő módon – erre alapozza, már a rosszhiszeműség gyanúját is felveti.

Második cikkében Gerő visszatér ehhez a kérdéshez, s Ungváry Krisztián észrevételeire (Ungváry 2012) reagálva – aki rámutatott Gerő olvasatának pontatlanságára – lényegében feladja eredeti, tarthatatlanná vált értelmezését. Már nem azzal vádolja Romsicsot, hogy merőben a zsidó származásból vezette volna le egyes történészek új, kommunista identitását, csupán azzal, hogy ennek az identitásváltásnak az oka nem a sértettség, hanem az üldözöttség volt. Mint írja: „nem a sértettség, hanem az üldözöttség dominál; az üldözöttség a faji alapon definiált zsidóságot érinti” (Gerő 2012). Csakhogy Romsics nem egyszerűen sértettségről – vagyis afféle bizonytalan eredetű, személyes megbántottságról – írt, hanem konkrétan a zsidóság faji alapú diszkriminációjából, majd üldöztetéséből fakadó sérelmek elszenvedéséről, amint az cikkéből (Romsics 2011c) pontosan ki is derül. S ez tartalmilag pontosan egybevág Gerő elvárásaival.

Gerő eközben azt is felrója Romsicsnak, hogy a zsidó identitás és a kommunista meggyőződés bonyolult viszonyrendszerével, illetve az elsőnek a másodikba való átfordulásával kapcsolatban elmulasztotta idézni Hanák Péter történész példáját. Gerő szerint Hanák „elég plasztikusan megírta, hogy az ő zsidó identitása – ami a sokféle zsidó identitás közül csak az egyik volt – miként változott sztálinistává, s aztán mindez miként omlott össze”. Csakhogy Hanák sem visszaemlékezésében (Hanák 1993), sem abban az interjúban, amelyet Mihancsik Zsófia készített vele a Gerő András főszerkesztésében megjelenő Budapesti Negyed című folyóirat számára (Hanák 1998), nem beszél zsidó identitásának elhagyásáról. Megemlíti azokat az okokat, amelyek őt az antifasizmushoz és a baloldalisághoz – először a szociáldemokráciához, majd a kommunizmushoz – vonzották, de nem szól arról, mennyiben érintette ez zsidó identitását. Ezzel kapcsolatos leglényegesebb gondolatait így foglalta össze:

„A szocializmus számomra nem hibátlan logikájú rendszer, nem dacpolitika volt, hanem újonnan felépülő identitás, új hit és hívő közösség, ami nélkül aligha élhettem volna túl a háború és az üldözés infernóját. Hogyan is lehetett volna ép ésszel, ép lélekkel túlélni a rúgásoktól kék-zöld foltos inaskodást, […] és aztán 1942-től a munkaszolgálatot. Kibírtam volna-e eltorzult szadisták és hivatásos bűnözők veréseit, a mindennapos megalázásokat, a módszeres páriasorba süllyesztés kínjait, […] ha nem lett volna erős váram az új hit, ha nem bíztam volna a győzelemben. […] Mi más adott volna erőt 1944 őszén, amikor a munkaszolgálat kényszerlágerré változott, hogy háromszor is megszökjek, s aztán Ungvártól Pécsig vagy 600 kilométert tegyek meg, november-decemberben, jórészt gyalog, néha kocsin, olykor ágyúszállító tehervagonban? És mi adott volna erőt a hír elviseléséhez, hogy a nyáron egész családomat deportálták, és megölték Auschwitzban, ha nem a munkásöntudat s egy új világteremtés beteljesülő ígérete? Nekem a szocializmus adta vissza az emberséget s aztán 1944 végén az életet, amikor országok, városok, házak és sorsok omlottak össze. […] Az előzmények ismeretében nem nehéz kitalálni, mit tehetett egy lágerből szabadult, magára maradt fiatalember, akit a szocializmusba vetett hit tartott életben. […] azonnal beléptünk a kommunista pártba. […] A radikális változást, az új világot a kommunista párt ígérte, és mi, bár a fényes szeleknek csak távoli fuvallatát éreztük, mi is holnapra vártuk a megváltást, holnapra akartuk megforgatni az egész világot. A párt akkor sokkal több volt, mint az egyik politikai szervezet: elvtársi közösség a láger kényszerközössége helyett, család az elpusztult család helyett.” (Hanák 1993, 18–19., 30. o.)

Hanák Péter ezen sorai tehát – mint arra már Gyáni Gábor is rámutatott (Gyáni 2012) – nemhogy cáfolnák, de éppenséggel megerősítik Romsics állítását.

3) „Antiszemitizmus mint antisztálinizmus” (Gerő 2012a)

Idézet Romsics Ignác Clio bűvöletében című összefoglaló művéből:

„Az új politikai és kulturális elit egészéhez hasonlóan tehát a vezető történészeken belül is megnőtt a zsidó származásúak aránya. A hatalom sáncain kívülre került, sőt gyakran durván diszkriminált régi értelmiségiek közül sokan ezért nemcsak az 1948 után kialakult kommunista diktatúrát, hanem annak történetírását is gyakran illették »zsidó« jelzővel.” (Romsics 2011a, 359. o.)

Gerő András szerint Romsicsnak nyilvánvalóvá kellett volna tennie, hogy „a régi értelmiségiek egyfajta antiszemita tartalmú kritikai alapállás miatt nevezték – pontatlanul – »zsidó«-nak a sztálinista-kommunista történetírást” (Gerő 2012a). S még azt is a szemére veti, hogy Romsics emberileg érthetőnek mutatja be a háttérbe szorított történészek zsidózását.

Gerő második észrevétele egyszerűen téves, immár a sokadik erőltetett, elfogult olvasat, amit az idézett félmondat sem eredeti kontextusában, de még kiragadott formájában sem indokol. Az az elvárás pedig, hogy egy általános idézetként jelölt, szembeszökően sztereotip megállapításról a szerzőnek egy tudományos összefoglaló műben ki kellene mondania: „Vigyázat, itt egy sztereotip megállapítással van dolgunk!” – nos ez az elvárás teljesen komolytalan. Alapvető tétel, hogy minden szövegnek igazodnia kell a megcélzott olvasóközönség elvárható szövegértési színvonalához. Egy egyetemi tankönyvnek szánt historiográfiai összefoglalásban a Gerő által reklamált magyarázat teljesen fölösleges, sőt éppenséggel erőltetett volna.

4) „Intellektuális szakmai ár” (Gerő 2012a)

Idézet Romsics Ignác A trianoni Magyarország első két évtizede című ismeretterjesztő cikkéből:

„A hátrányokat szenvedő csoportok közül egyre, a zsidóságra [végül] csaknem teljes pusztulás várt.” (Romsics 2012, 117. o.)

Gerő András itt egyfelől a megfogalmazás túlságosan „steril” voltát kifogásolja. Mint gúnyosan megkérdezi: „Olyanok lettek volna ők [ti. a magyarországi zsidók], mint Pompei [helyesen: Pompeii] lakói, akiket a természeti katasztrófa, a vulkán kitörése elpusztított? Olyanok lettek volna, mint az ázsiai cunami áldozatai, akiket a szökőár elsodort? Professzionális szempontból (is) nem az lenne a helyénvalóbb megfogalmazás, hogy a zsidók nagy részét meggyilkolták, a zsidóság döntő többségét kiirtották?” (Gerő 2012a) Ugyanitt Gerő azt is nehezményezi, hogy Romsics egy elképzelt osztályzás keretében erős közepesre értékelte a Horthy-korszak politikai összteljesítményét, amivel azt sugallta, hogy a korszak gazdasági és kulturális sikerei mintegy kiegyenlítették a holokauszt borzalmait. „Amit Romsics ebben az esetben a történeti megítélésben és megfogalmazásban tanúsít, azt relativizálásnak is hívhatjuk, s ennek adott esetben bizonnyal oka a benne munkáló antiszemita gondolati konstrukció” – mondja Gerő András (Gerő 2012a).

Abban egyetértek Gerő Andrással, hogy politikai rendszerek és korszakok efféle iskolás osztályozásának nincs értelme, hiszen ezek sokszínűségét lehetetlen egy amúgy is bizonytalan mércéül szolgáló „érdemjegybe” belesűríteni. Nem is hiszem, hogy az ötlet Romsics Ignáctól eredt volna, aki éppen arról ismert, hogy mindig igyekszik adatgazdagon, sokoldalúan, leegyszerűsítésektől mentesen bemutatni témáját.

Gerő következtetései azonban ezúttal is megalapozatlanok. Romsics cikkéből ugyanis nyilvánvaló, hogy a „hátrányokat szenvedő csoportok” nem valamely természeti katasztrófa, hanem a kormány diszkriminatív politikájának áldozatai voltak, ezért Gerő gúnyolódásának sem alapja, sem értelme nincs. Már csak azért sem, mert Gerő – olvasóit ismét félrevezetve – Romsicsnak csak az egyik mondatát idézi (azt is pontatlanul), de a következőt már nem. Romsics két, egymást értelmező mondata így hangzik: „A hátrányokat szenvedő csoportok közül egyre, a zsidóságra végül csaknem teljes pusztulás várt. Az 1944-es deportálások áldozatainak száma mintegy félmillióra tehető.” Úgy tűnik, Gerő András még a haláltáborok áldozatait is cinikusan arra használja fel, hogy egy gúnyos beállítással hamis vádat koholjon Romsics ellen.

Ami pedig az ominózus „közepes vagy annál valamivel jobb” osztályzatot illeti, azt Romsics – Gerő sugalmazásával ellentétben – nem a Horthy-korszak egészére, hanem annak első két évtizedére (az 1920–1939 közötti 20 évre) adta, amint azt a tanulmány beharangozója és utolsó fejezete szó szerint el is mondja. Magyarország 2. világháborús szereplése és a  holokauszt tehát eleve nem tárgya a cikknek, a háborús évekre Romsics csak egy rövid kitekintés erejéig utal a cikk legvégén. Ezek a lakonikus értékelés kiegészítését szolgáló, kitekintő mondatok pedig éppenséggel lerontják az első két évtized teljesítményére adott, erős közepes osztályzatot. Romsics cikkének Mérleg című zárófejezetét idézem a saját kiemeléseimmel:

„Összegezve a két évtizedes út eredményeit és hiányosságait, pozitívumait és negatívumait, a Horthy-kornak véleményünk szerint közepes vagy annál valamivel jobb osztályzat adható. Az árnyoldalak közé tartoztak a több szempontból anakronisztikus társadalmi viszonyok és az antidemokratikus politikai rendszer. A hátrányokat szenvedő csoportok közül egyre, a zsidóságra végül csaknem teljes pusztulás várt. Az 1944-es deportálások áldozatainak száma mintegy félmillióra tehető. A többmilliós nagyságrendet kitevő szegényparasztok reménytelenül várták a földreformot; a nagybirtokrendszer mind a mezőgazdaság modernizálását, mind a falusi nyomor felszámolását akadályozta. A pozítívumok közé sorolhatjuk a modern szociálpolitika számos elemének bevezetését, az oktatás kiemelt támogatását és a kultúra sokszínűségét. Az 1938 és 1941 közötti revíziós eredmények idején a külpolitika is »sikerágazatnak« tűnt. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a »siker« kérészéletű. Az 1944–45-ös inferno az egész 1920 utáni revíziós politika értelmét megkérdőjelezte.” (Romsics 2012 117. o.)

Gerő András azonban ezt is elhallgatja olvasói elől.

5) „Az antiszemita értelmezés kiegészítő példái” (1) (Gerő 2012b)

Idézet Romsics Ignác Rendszerváltások és számonkérések 1918–1920 című konferencia-előadásából:

„A különítményesek tevékenysége és a büntetőjogi perek mellett ekkor is létezett az internálás intézménye. Ezt először 1919. augusztus 20-tól alkalmazták azokkal szemben, akik, »konkrét bűncselekmény elkövetésével nem gyanúsíthatók, vagy az perrendszerűen rájuk nem bizonyítható«. Később, 1919 decemberében a fenti rendelet kiegészült a következő szemponttal: internálni lehet bírósági ítélet nélkül, azaz egyszerű rendőrségi eljárás keretében a gazdasági okokból káros egyéneket is. Nem nehéz megfejteni, hogy kik is voltak ezek a gazdasági okokból káros egyének. Nyilvánvalóan a feketézők, lánckereskedők, akik között természetesen nagy számban akadtak zsidók.” (Romsics 2011b, 49–50. o.)

Gerő András szerint az egyébként kifogástalan szöveg utolsó mondatában a „természetesen” szó beiktatása „miatt az egész mondat egyértelmű antiszemita értelmezést kaphat és kap is”. Gerő még hozzáteszi, hogy bár „nagyon is életszerű, hogy voltak köztük [ti. a feketézők és a lánckereskedők között] zsidók is, s még az is lehet, hogy sokan”, mégis ez a „stilisztikai fordulat” antiszemita jelleget kölcsönöz a szövegnek. (Gerő 2012a)

Gerő megjegyzéséből nyilvánvaló, hogy nem akarja megérteni: Romsics itt az antiszemitizmus – és minden egyéb, kizárólag sztereotípiákon és előítéleteken, és nem közvetlen tapasztalatokon alapuló eszme – közismert működési mechanizmusára mutat rá, amely a legkisebb visszaigazolás (ebben az esetben a zsidó közvetítő kereskedők tevékenységének árfelhajtó hatása) esetén is a legsúlyosabb vádjait látja bizonyítva. Romsics megfogalmazása pedig arra utal – ráadásul Gerővel egybehangzóan, még ha Gerő elszántan igyekszik is ezt félreérteni –, hogy a lánckereskedők között természetesen voltak zsidók, ahogyan természetesen voltak katolikusok, reformátusok, evangélikusok, sőt talán még buddhisták is, hiszen a hiperinfláció időszakában nagyon sokan foglalkoztak ilyesmivel Magyarországon. Többnyire természetesen éppen azok, akik korábban is kereskedők voltak, s köztük – ez társadalomtörténeti közhely – felülreprezentált volt a hazai zsidóság.

6) „Az antiszemita értelmezés kiegészítő példái” (2) (Gerő 2012b)

Utalás Romsics Ignác Clio bűvöletében című összefoglaló művére. Gerő András itt Csunderlik Péter recenzióját idézi:

„Mindenképpen föl kell hívnom a figyelmet Romsics egy problémás eljárására, miszerint zárójelben megadja az idegen, születési nevet [például Marczali (Morgenstern) Henrik], ezzel pedig akaratlanul is egy névvizsgáló vagy antiszemita hagyományt idéz fel, amitől egyszer sem határolódik el. Hogy mire gondolok, azonnal szembetűnő lehet bárkinek, amint fellép Kun (Kohn) Béla vagy Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Persze nem maga a születési név megadása a bajos, hanem a zárójel. A hasonló zárójeles megjelölések ugyanis mintegy metaforaként működnek, miszerint a magyarban ott van az alien, ami csak kitörésre vár, ahogy a szélsőjobboldali elbeszéléstoposz szerint a tanácsköztársaság az asszimilálatlan zsidó elemek műve volt. Romsics maga is érezhette, milyen diskurzusba manőverezi magát, ha ezt a koncepciót következetesen végigviszi, ezért az igazán kényeseknél a főszövegben nem, csak a névmutatóban adja meg a judeobolsevizmus metonímiáiként működő Kohnt és a Rosenfeldet. Hovatovább, ahogy Romsics a jelen felé közelít, az immáron többé-kevésbé kortárs történészek esetében a zárójeles megoldást felváltja a politikailag korrekt »eredetileg X«, »Y néven született«.” (Csunderlik 2011, 104. o.)

Gerő egyetértőleg idézi Csunderlik következtetését, miszerint Romsics „antiszemita hagyományt idéz fel”, s hogy „valamilyen szinten […] tudatában volt annak, hogy antiszemita hagyományt idéz fel a könyvben, s az időben előrehaladva változtatott a névközlési módszeren” (Csunderlik 2011, 104. o.).

Csunderlik és Gerő részéről egyaránt erős túlzás ebben bármiféle antiszemita utalást fölfedezni, hiszen Romsics itt csupán a 19. század végén és a 20. század első felében jelentkező asszimilációs folyamatot kívánja illusztrálni. Romsics egyébként nem csak a zsidó, hanem a német származású történészek névváltoztatásait is rögzíti, azzal a céllal, hogy megmutassa, milyen fontos szerepet játszottak a szakszerű történetírás magyarországi meghonosításában és művelésében. S miután felsorolást ad a 19. század második felének jelentős történetíróiról (szükség esetén zárójelben megadva az eredeti családnevet is – Romsics 2011a, 108–109. o.), mindjárt magyarázatot is ad eljárására, megemlítve a névváltoztatások és az ehhez sok esetben tartozó vallási-etnikai-nyelvi identitásváltások tényét (Romsics 2011a, 110. o.). A Gerő által oly sokszor alaptalanul hiányolt nem-antiszemita kontextus tehát itt is kéznél van – csupán egyet kellett volna lapoznia.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy ez a magyarázat egyes 19. századi történetírók (Érdy János, Hunfalvy János, Hunfalvy Pál, Vámbéry Ármin) és néhány 20. századi történész és közéleti személyiség (Kemény G. Gábor és Mód Aladár, illetve Kádár János, Kun Béla, Mindszenty József, Rákosi Mátyás) esetében elmaradt. Csakhogy Érdy és Vámbéry kivételével az idegen hangzású, eredeti családnév kizárólag az egyébként a kiadó által összeállított névmutatóban szerepel – a legfrissebb biográfiai sorozat, az Új Magyar Életrajzi Lexikon adatai alapján. A tágabb kontextusból persze valamennyi esetben nyilvánvaló, hogy a névváltoztatás döntően a teljes társadalmi elismertség és a többségi társadalom magasabb régió felé törekvő csoportok, túlnyomórészt a városi középrétegek asszimilációjának jele. S bevallom, a magam részéről kissé bizarrnak tartom azt a feltételezést, hogy Romsics épp egy szakkönyv névmutatójában kívánt volna kódolt antiszemita üzenetet elhelyezni olvasói számára. Már csak azért is, mivel az itt név szerint említett személyek többsége nem volt zsidó származású.

7) „Az antiszemita értelmezés kiegészítő példái” (3) (Gerő 2012b)

Utalás Romsics Ignác Magyar sorsfordulók 1920–1989 című tanulmánykötetére.

Gerő András itt azt kifogásolja, hogy a tanulmányok között nincs olyan, amelyik részletesen foglalkozna az 1944–45-ös eseményekkel, elsősorban a magyarországi vészkorszakkal. Végül megfogalmazza következtetését: „Ha ugyanis közel félmillió magyar zsidó halálba küldése, a magyar társadalomból való végleges és visszavonhatatlan kimetszése Romsics számára nem magyar sorsforduló, akkor ő 2012-ben nem tekinti a korabeli államhatalom által faji alapon zsidónak tekintett személyeket a politikai és kulturális értelemben felfogott magyar nemzet integráns részének. Az »ő« sorsfordulójuk nem a »mi« sorsfordulónk.

Maradjuk inkább abban: 1944 kihagyása szakmai amatőrizmusra [sic!] vall, aminek lehetséges egy erőteljes antiszemita olvasata is.” (Gerő 2012b)

A magam részéről úgy vélem, hogy egy ilyen tanulmány beiktatása csakugyan indokolt lett volna, mert a német megszállás, a holokauszt, az elügyetlenkedett „kiugrás” és a szovjet megszállás csakugyan olyan események voltak, amelyek egyfelől lezártak egy korszakot, és megnyitottak egy újat, másfelől az ekkor bekövetkezett veszteség – emberéletben, erkölcsiekben és anyagiakban – valóságos nemzeti katasztrófát eredményezett.

Ugyanakkor arra is emlékeztetnem kell az olvasót – és Gerő Andrást –, hogy az egyszerzős tanulmánykötetek sohasem lépnek fel a teljesség igényével, sohasem egy-egy téma átfogó feldolgozására vállalkoznak – mint a monográfiák és a kézikönyvek –, hanem arra szolgálnak, hogy a szerző által az évek során elkészített és bizonyos tematikai egységbe rendezhető írásoknak keretet adjanak. Az ilyen tanulmányok mindig az adott szerző önálló kutatásaira támaszkodnak, márpedig Romsics köztudottan nem holokauszt-specialista, viszont elismert kutatója a 20. századi magyar állami szuverenitás és területváltozások kérdéskörének.

Minderről nyilvánvalóan Gerő András is tud, hiszen 1993-ban maga is publikált tanulmánykötetet Magyar polgárosodás címmel (Gerő 1993). Ebben a kötetben Gerő egyetlen tanulmányt sem szentelt sem a jobbágyfelszabadításnak, sem a mezőgazdaság fokozatos tőkés átalakulásának, sem a külföldi vállalkozó családok magyarországi megtelepedésének és a dualizmus kori iparfejlődésben játszott szerepének, sem a gazdasági-pénzügyi intézményrendszer kiépülésének, sem a társadalmi egyesületek gyors ütemű szaporodásának, sem az alsó- és középfokú iskolahálózat folyamatos szélesedésének, sem az alfabetizáció terjedésének, sem a felsőfokú képzés fejlődésének, sem a szakmák professzionalizálódásának, sem a jogszolgáltatás intézményi modernizálódásának, sem a nem zsidó kisebbségek asszimilációjának és önérvényesítésének, sem a szekularizációnak, sem a sajtó információ- és véleményközlő tevékenységének stb. stb. Ha e hiányok okát firtatva Gerő saját logikáját vennénk kölcsön, azt kellene feltételeznünk, hogy szerinte ezek a jelenségek nem tartoznak a magyar polgárosodás tárgykörébe.

Holott erről szó sincs. Gerő András pontosan tudja – annak idején még le is írta –, hogy egy tanulmánykötetnek nem feladata egy-egy téma átfogó bemutatása. Említett kötetének előszavában a magyar polgárosodásról mint történeti témáról így írt: „Történészgenerációk s pályatársak munkájának sokasága kell ahhoz, hogy a teljes folyamat akár csak megközelítő részletességgel is kirajzolódjék. Így tehát csak magyar polgárosodásról, s nem a magyar polgárosodásról szólhat a cím.” (Gerő 1993, 13–14. o.) Amit tehát Gerő ma számon kér Romsicstól – aki egyébként csak magyar sorsfordulókról, s nem a magyar sorsfordulókról adott közre tanulmányokat –, azt annak idején eszébe sem jutott számon kérni saját magától.

Ugyanebből a szempontból érdemes szemügyre vennünk azt a kötetet is, amely 1989-ben jelent meg Gerő András szerkesztésében Sorsdöntések címmel (Gerő 1989), s mindössze három szerződés – az 1867. évi kiegyezés, az 1920-as trianoni béke és az 1947-es párizsi béke –, valamint néhány hozzájuk kapcsolódó fontosabb dokumentum szövegét közli. Hiányoznak tehát – a teljesség igénye nélkül – a Monarchia szövetségi szerződései és a világháború idején Németországgal kötött külön szerződései, az 1918-as és 1919-es „rendszerváltó” törvények, az 1938–1941 közötti terület-visszacsatolásokat rögzítő törvények, a Magyarország második világháborús elkötelezettségét megalapozó háromhatalmi egyezmény csatlakozási jegyzőkönyve, a Varsói Szerződés stb. stb. Pedig Gerő a kötet előszavában azzal kecsegteti olvasóit, hogy a közölt források „olyan döntésekről tanúskodnak, amelyek 1867-től napjainkig meghatározták – és meghatározzák – Magyarország határait, helyzetét. […] olyan könyvet akarunk az olvasó kezébe adni, amely a magyar nemzettudat neuralgikus pontjaihoz kapcsolódik.” (Gerő 1989, 9. o.) Vajon Gerő András úgy véli, hogy a kötetéből kimaradó dokumentumok nem voltak meghatározóak Magyarország állami berendezkedése és nemzetközi helyzete szempontjából, és nem kapcsolódnak a magyar nemzettudat neuralgikus pontjaihoz? Ha ugyanis elfogadnánk Gerő túlfeszített, erőszakolt értelmezését, akkor ebben az esetben is „szakmai amatörizmusra” kellene gyanakodnunk.

Erre azonban semmi okunk. Mint említettem, a tanulmánykötetek sajátja, hogy nem törekszenek teljességre. A tematikai hiányosságokból csak arra következtethetünk, melyek azok a témák, amelyekkel az adott szerző nem foglalkozik intenzíven. Romsics Ignác kutatási területén pedig – mint láttuk – kívül esik a holokauszt.

Összefoglaló munkáiban azonban Romsics megfelelő részletességgel foglalkozott e témával, méghozzá olyan módon, ami – tudomásom szerint – nem áll ellentétben Gerő András ízlésével. Az azóta négy kiadást megért, Magyarország története a XX. században című könyvéről 1999-ben éppen Gerő tartott elismerő könyvbemutatót a könyvfesztiválon, és nem emelt kifogást Romsics holokauszt-interpretációja ellen.

Gerő András Sorsdöntések című kötete a jelen vita szempontjából egyébként még egy vonatkozásban érdekes. Gerő ugyanis, aki most az explicit „anti-antiszemita” kontextust kéri számon Romsicstól – mint láttuk: részben fölöslegesen, részben alaptalanul –, annak idején, az 1980-as évek végén még erénynek tartotta a történész szűkszavúságát, és távol állt tőle a tények magyarázata. A Sorsdöntések előszavában így írt: „A dokumentumok előtt rövid és szikár összekötő szövegek vannak: senki ne számítson tehát arra, hogy a magyarázó részek megítéléséhez kész mintát nyújtanak. Véleményt kialakítani mindenkinek magának kell – mi »csak« tényekről számolunk be.” (Gerő 1989, 9. o.)

*

A fentiekben bemutattam, miért tartom alaptalannak Gerő András Romsics Ignác ellen intézett verbális támadását. Meggyőződésem, hogy hasonló megfontolások vezették azokat is, akik aláírásukkal tiltakoztak Gerő akciója ellen. Azok, akik részletesen is bírálták Gerő cikkeit, ezeket az érveket vonultatták fel és másokat is.

Úgy tűnik, Gerő András minderről nem hajlandó tudomást venni. Második cikkében megismételte, sőt az abszurditásig fokozta vádaskodásait, miközben igyekezett lekicsinyelni a koncepcióját ért tárgyszerű kritikákat, azokat egyszerű pánikreakciónak nyilvánítva. A legkellemetlenebbeket (Babarczy 2012, Kőbányai 2012, Sándor 2012, Tamás 2012) meg sem említette, másokat (Fazekas 2012, Gyáni 2012) önkényesen értelmezett, egyet pedig (Ungváry 2012) visszautasított. Az állításait bíráló nyilatkozat aláíróit – köztük több neves külföldi történészt is – azzal intézte el, hogy szakmán kívüli szempontok vezették őket, gesztusuk csupán „üres deklarativitás, népfrontos akcionizmus”, amelynek „egyetlen célja, hogy egy érvelt véleményt kifejtő személyt pellengérre állítson”. Gerő még azt is fontosnak látta hozzátenni, hogy a magyarországi történészek nagy többsége – Gerő szerint a szakma 95 százaléka – nem ült fel a provokációnak, mert úgy vélte, „a deklaráció nem váltja ki az érvekkel lefolytatott vitát”. Ugyanekkor „intellektuális szervilizmus”-nak nevezte azt a nyilatkozatot, amelyben Romsics Ignác volt tanítványai és szerzőtársai mutattak rá Gerő véleményének megalapozatlanságára. (Gerő 2012b)

Úgy vélem, Gerő Andrásnak ezekkel az elhárító gesztusaival nem kell külön foglalkozni, mert azok nem egyebek, mint első indulatból fakadó, ösztönös védekező reakciók. Figyelemre méltó azonban az a kísérlete, hogy megfejtse: vajon miért volt ilyen gyors és egyöntetű a bírálók reakciója. Gerő ezt így magyarázza: „Nagyon egyszerűen szólva: sok ember nem érzékel antiszemitaként olyasmit, ami valójában az. […] Hogy jövök én ahhoz, hogy antiszemitának nevezzem azt, amit ők nem tartanak annak? S miután senki sem szereti, ha az önértékelését és az önképét megkérdőjelezik, ezért izomból elutasítóan reagál.” (Gerő 2012b)

A kulcskérdésre, ti. hogy hol kell megvonnunk az antiszemitizmus határvonalát, nem könnyű válaszolni. (A magasugrásban sem 5 centiméterre, vagy 5 méterre teszik a lécet, mivel az egyiket bárki könnyedén átlépné, a másikat viszont senki sem tudná átugrani.) Nyilvánvaló, hogy különbség van egy zsidóvicc recitálása és egy antiszemita motivációjú utcai támadás között, hogy az ennél súlyosabb esetekről már ne is beszéljünk. Ám az az állítás, hogy a Tanácsköztársaság népbiztosainak több mint kétharmada zsidó származású volt, önmagában éppúgy nem antiszemita (vagy filoszemita) töltetű, mint ahogy nem feltétlenül filoszemitizmus (vagy antiszemitizmus) az, ha megállapítjuk, hogy a magyar Nobel-díjasok és olimpiai bajnokok között jóval több zsidó származású honfitársunk van, mint azt az országos arányszámuk sugallná.

Ha komolyan vennénk Gerő András szövegkritikai módszerét, akkor valójában egyetlen olyan állítást sem tehetnénk, amelyben előfordul a „zsidó” szó mint a társadalmon belüli kört (akár egyszemélyes halmazt) definiáló kifejezés, anélkül hogy fejünkre idéznénk az antiszemitizmus vádját. Hiszen az antiszemita szöveghagyományban magához a „zsidó” szóhoz is negatív konnotációk társulnak. Gerő azonban megfeledkezni látszik arról, hogy Magyarországon más szöveghagyományok is élnek, s ezekben sem a szóhoz, sem a szót tartalmazó mondatokhoz nem tapad antiszemita értelmezés. Ilyen például per definitionem a történeti értekező próza – és Romsics írásai természetesen ebben a kontextusban értelmezendők –, amelynek szabályai megkövetelik a „harag és részrehajlás nélküli” tudományos tárgyalásmódot, s amely nem mondhat le arról, hogy a köznyelvben esetleg sztereotipizált kifejezéseket visszanyerje a racionális értelmezés számára. Anélkül, hogy elmerülnék a példák tengerében, csak annyit említek, hogy a tudományos próza teljes joggal alkalmaz olyan, a társadalom egyes csoportjait jelölő – bizonyos szöveghagyományokban negatív konnotációkkal terhelt – kifejezéseket, mint (betűrendben) „cigány”, „fasiszta”, „kommunista”, „náci”, „nyilas”, „paraszt”, „szovjet” stb. Ha nem így tenne, azzal vagy tabusítaná a fenti kifejezéseket, vagy – ami ugyanilyen rossz – végleg kiszolgáltatná azokat a különböző elfogult értelmezéseknek.

Hogy tehát hová tegyük az antiszemitizmus „mércéjét”, azt – két cikke után már biztosan állíthatjuk – valóban nem Gerő András útmutatásai alapján kell meghatároznunk. Természetesen nem a személye, hanem szakmailag hibás módszerei miatt. A szerzői szándékot semmibe vevő, megtévesztően szelektív szövegválogatásai, önkényes szövegértelmezései, a közmegegyezéssel ellentétes, zavaros fogalomhasználata, megalapozatlan következtetései és sorozatos önellentmondásai azt bizonyítják, hogy e téren nem bízhatunk meg az értékítéletében. S ha ő mindezt úgy fogja fel, hogy „intellektuális, érvelt álláspont”-jára ellenfelei „izomból elutasítóan” reagálnak, azzal tulajdonképpen maga vágja el a vita fonalát.

Az persze igaz, hogy Gerő András – mint arra felesége rámutatott – „akkor és úgy használ indulatos kifejezéseket minden zsidóellenességgel szemben Magyarországon 2012-ben, amikor és ahogyan csak akar” (Gerőné 2012). De vajon miért éppen Romsics Ignác műveivel kívánja Gerő András illusztrálni az „antiszemita szöveghagyomány” továbbélését? Vajon csakugyan úgy gondolja, hogy Romsics írásai szolgáltatják erre a legjobb példát? Erre csak Gerő András adhatja meg a választ. A magam részéről mindenesetre úgy vélem, van valami mélyen tragikomikus abban, hogy a mai magyar közélet és a mai magyar történetírás szereplői közül Gerő éppen Romsics vélt antiszemitizmusát igyekszik kipellengérezni.

Ám ha már Romsicsot választotta céltáblának, vajon miért nem valamely tudományos folyóirat hasábjain vezette elő gondolatmenetét? Vagy miért nem valamely más szakmai fórumon bocsátotta vitára koncepcióját? Hiszen módja lett volna rá könyvismertetés, recenzió, tanulmány vagy tudományos konferencia keretében előadni nézeteit, sőt akár személyesen Romsics Ignáccal is közölhette volna aggályait, akivel – mint állítja – jó viszonyt ápol.

Gerő András azonban más utat választott, s inkább a szakkérdésekben tájékozatlan, de a markáns megfogalmazásokra annál fogékonyabb nagyközönséghez fordult. Feltehetőleg azért, mert a történészek körében, akik az átlagnál jobban ismerik Romsics munkásságát, nemigen aratott volna sikert megalapozatlan vádaskodásával. Gerő András sugalmazásával ellentétben éppen ezt bizonyítja a több mint 300 szakmabeli tiltakozó aláírása. És ugyanezt jelzi a Romsics Ignác 13 tanítványa és szerzőtársa által jegyzett nyilatkozat is – egyik aláírója én voltam –, amelynek konklúziója: „Gerő András az írásával mindenkinek ártott – leginkább mégis talán saját szavahihetőségének.” (Tanítványok 2012)


 

Zeidler Miklós történész (Fotó: kalligram.com)


Az íráshoz lásd: A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai

Hivatkozások

Babarczy 2012    Babarczy Eszter: Ki antiszemita? – www.orulunkvincent.blog.hu

Csunderlik 2011  Csunderlik Péter: A hetedik te magad légy. Kommentár, 2011/6. sz. 97–106. o.

Fazekas 2012      Fazekas Csaba: Rezignált hozzászólás az antiszemitizmus-vitához. – www.galamus.hu

Gerő 1989           Sorsdöntések. A kiegyezés – 1867. A trianoni béke – 1920. A párizsi béke – 1947. Összeállította, szerkesztette, az előszót és a magyarázó jegyzeteket írta: Gerő András. Az anyaggyűjtésben és a szerkesztésben közreműködött: Bíró Judit, Nóvé Béla. Budapest, Göncöl [1989]. – www.galamus.hu

Gerő 1993           Gerő András: Magyar polgárosodás. Budapest, Atlantisz, 1993.

Gerő 2012a         Gerő András: Akadémikus antiszemitizmus. – www.galamus.hu

Gerő 2012b         Gerő András: Morális pánik – Ahogy én látom. – www.galamus.hu

Gerőné 2012       Gerő Andrásné Bíró Judit: Írjuk alá mi is… – www.galamus.hu

Gyáni 2003          Gyáni Gábor: Posztmodern kánon. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003.

Gyáni 2012          Gyáni Gábor: Az antiszemitázó Gerő András. – www.rubicon.hu

Hanák 1998         Szétszakadt nemzedék. Mihancsik Zsófia beszélgetése Hanák Péterrel. Budapesti Negyed, 1998/4. sz. 13–32. o.

Hanák 2003         Hanák Péter: Ragaszkodás az utópiához. Budapest, Liget, 1993.

Kovács M. 2012  Kovács M. Mária: Szakaszolás a történelemben. – www.galamus.hu

Kőbányai 2012    Kőbányai János: Vészcsengő. – www.rubicon.hu

Krausz 2012        Krausz Tamás: Aránytévesztés felső fokon. – www.oroszvilag.hu

Krémer 2012       Krémer Balázs: „Így zsidózunk mi!” – www.galamus.hu

Lázár 2012          Lázár György: Azért Gerőnek is van igazsága. – www.galamus.hu

Mihancsik 2012 Mihancsik Zsófia: Olvasói etika – adalék a Gerő-vitához. – www.galamus.hu

Romsics 1999      Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999.

Romsics 2004      Romsics Ignác: Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Budapest, Osiris, 2004.

Romsics 2011a    Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Budapest, Osiris, 2011.

Romsics 2011b    Romsics Ignác: Rendszerváltások és számonkérések 1918–1920. In: Identitásaink és (el)hallgatásaink. A XXI. Század Intézet évkönyve. A kötetet összeállította és szerkesztette Fricz Tamás, Lánczi András. Budapest, XXI. Század Intézet, 2011. 43–51. o.

Romsics 2011c    Romsics Ignác: A magyar történetírás gleichschaltolása. Rubicon, 2011/5. sz. 68–82. o.

Romsics 2012      Romsics Ignác: A trianoni Magyarország első két évtizede. Mérlegen a Horthy-korszak. Rubicon 2012/1–2. sz. 109–117. o.

Sándor 2012        Sándor Klára: Tiszta beszéd. – www.galamus.hu

Szvák 2012          Szvák Gyula: Különben mit ér a mestersége? Egy vita a Facebook-on. – www.oroszvilag.hu

Tamás 2012         Tamás Gáspár Miklós: Ki az antiszemita? – www.rubicon.hu

Tanítványok 2012 Tanítványok és szerzőtársak: A történész felelősségéről. – www.galamus.hu

Ungváry 2012     Ungváry Krisztián: Az antiszemita (értelmezési keret) – www.rubicon.hu

Vermes 2012       Vermes Mátyás: Az akadémiai antiszemitizmushoz. – www.galamus.hu

Zsigmond 2012    Zsigmond Anna: A Romsics-vitához – Zsigmond Lászlóról.www.galamus.hu



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!