Hívjatok meg kereszténydemokratát is – hátha!

Előbb-utóbb minden kiegyenlítődik – mondta bennem az örök naiva, amikor szombaton, egy családi eseményen mintegy mellesleg az én egykori, tizenhárom éves lényem, továbbá Gárdonyi Géza és Mekcsey nevű regényalakja is elégtételt kapott.

1961-ben a gangon ültünk, nagyjából ilyen tájt, júniusban. A viceházmester fia, Patruska Bálint bejelentette, hogy csakis én lehetek a felesége. – Nagy esküvőnk lesz, és téged majd Patruska Bálintnénak fognak hívni! – lelkendezett. S bár én halálosan szerelmes voltam, elsősorban a Patruska szinte szó szerint kökény szemeibe, amit mondott, mély csalódást keltett bennem. Először is utáltam urizálni, tehát már a nagy esküvő se tetszett. Amellett akkor is úgy gondoltam: nem vagyok én telek, hogy ráírassanak egy férfira, csak mert majd együtt élünk. „Patruskááánéééé!” – ezt meg különösen rémesnek találtam volna. Van nekem rendes nevem, maradok annál. Így aztán még össze se házasodtunk, máris kitört nálunk az első, és végül szakadáshoz vezető, családi vita, melynek során én egyszer csak bementem a lakásba, és kihoztam Gárdonyi Géza Egri csillagok című könyvét. Akkor még nem érzékeltem, kívülről nézve milyen hatást kelt az ilyesmi, ma már látom, mindazonáltal ma sem igen tennék mást, legfeljebb másképp tenném. Mert amit felolvastam, ahhoz azután valóban egész életemben tartottam magam. Azt a részt adtam elő ’61-ben, a gangon, amelyben Éva és Gergő egy mezőn, minden hivatalosságot nélkülözve, felnéztek a szép, magas égre, és egyszerűen "összeadták magukat", úgy, ahogy voltak. Se pap, se egyéb hatalom képviselője ott nem volt. Egyedül Mekcsey állt mellettük, meghatódva, ő mondta ki az áment. Igaz, Vicuska aggályoskodott picit, de hát férfi írta a regényt, mit várunk?! Becsületére legyen mondva, Gárdonyi ezt a női figuráját olyanra formálta, hogy legalább fejlődőképes legyen. Mekcseyvel meg ezt mondatta: „No, én ilyen házasságot még sose láttam. De érzem, hogy ez szentebb és erősebb házasságkötés, mint az lett volna, amit Gyaluban kötött volna kilenc pap előtt a tekintetes asszony”.

– Látod, nekik se kellett felhajtás, elég volt a szerelmük, meg a hitük abban, hogy ami igaz és szép, az érvényesül – próbáltam a magam és a Mekcsey oldalára állítani Patruskát, de már nem lehetett. Győzött a korszellem, az irodalom meg én pedig a porba kényszerültünk.

Most szombaton viszont mindnyájan kimentünk egy szabad mezőre, hogy ott esküvőt tartsunk, és én végre visszahelyezhettem a méltó helyére a magam, Gárdonyiéval közös igazságát. Százszor megköszöntem a sorsnak, hogy legalább a gyerekeink generációjának most már szabadon kijuthat az, amiért nekem vadul és értelmetlen harcok árán, magamat nem egyszer nevetségessé téve kellett megküzdenem. Őket semmi se kényszeríti fölösleges és megalázó harcokra – néztem rájuk, elégedetten. „Hoppá”, szólt közbe itt a közéleti énem: már hogyne akarná kényszeríteni?! Van nekünk jobboldali kormányunk, abban kereszténydemokrata pártunk, benn, a hatalomban, s másról sem beszélnek, mint ugyanazokról a szabadságtalanságokról, amelyek a rendszerváltásig gúzsba kötötték az embereket, és amelyeket most, íme, vissza akarnának hozni. Talán el kellett volna hívni közülük egyet-kettőt, hátha megértenék, mennyire fölösleges, amit ők akarnak. De ezt hangosan ott ki nem mondtam – eddig sosem adtam okot arra, hogy megharagudjanak rám a gyerekek, ez aztán végképp nem annak az ideje volt.

Az esküvőt hosszas felkészülés előzte meg: a Lány és a Fiú (utóbbi külföldi, s egyelőre csak franciául és angolul beszél) felkérték közös lánybarátjukat, J-t, hogy legyen ő a ceremónia-mester. A konzultációk során J. számára összeállt egy sillabusz, amelyben ott volt, mi milyen sorrendben következik. Minden kultúra szertartásából átvették, ami nekik a legjobban tetszett, és szépen felépítettek egy személyre szabott rítust.

Az előző napon nekem is jutott egy pici feladat: mint az ortodox keresztény szertartások ismerőjének, tudnom kellett volna, hol lehet búzát kapni, hogy koljivó – darált búzából főzött, dióval, mazsolával, mandulával gazdagított édesség – készülhessen. Nem tudtam jobban, mint aki magára vállalta, de találtunk búzát, és szombatra ott volt a mezőn a koljivó is.

Ötkor a kedvemért elállt a szél, és mi a magaslatról, ahol addig gyülekeztünk, elindultunk a völgyecskében fekvő rétre. A Lányt és a Fiút karéjban körbefogtuk – volt, aki rögtön leült egy pokrócra, volt, aki csak később –, s a fotókon másnap láttuk, hogy még az egyévesek arcára is a tökéletes, őszinte odafordulás ült ki.

J. odavezette a párt egy hordó mellé, amelyben tűz égett, és balkáni szokás szerint háromszor megkerültette velük a tüzet, amely itt most az oltárt is jelképezte.

Ezután felolvasta a Bibliából az Énekek énekének azt a részét, amelyben a másik testének dicsőítése a téma.

Ekkor ért egy kis meglepetés, mert kiderült, hogy létezik olyan József Attila vers, amelyre nem emlékszem. Egy barátjuk olvasta fel, magától értetődő természetességgel.

Ezután – nem tudtam megjegyezni, de mondjuk balinéz szokás szerint – J. egy vörös fonállal összekötötte a Lányt és a Fiút, a csuklójánál. A Lány papája ekkor hangosan kifejezte aggodalmát, amely nem volt egészen alaptalan, de végül komolyabb balestet nem okozott, hogy a szertartás végéig ezzel az istránggal kellett mozogniuk.

Ekkor már négyen álltak a kör közepében, mert J. mellé a tolmácsolás megkönnyítésére odalépett még egy lánybarátjuk. A két „főszereplőnek” ekkor istrángostól le kellett ülnie egy pokróc közepére, amit sikerrel abszolváltak. A Fiún volt a sor, hogy elsőként megossza velünk, miért éppen a Lányt választotta, és hogy mit szeret benne.

Azzal kezdte, hogy a világ, amelyben élünk, éppen hajlamos arra, hogy elveszítse az illúziókat. Ő ezzel tisztában van, de amióta megismerte a Lányt, úgy gondolja, van értelmük az illúzióknak, mert kettejük közt mégis valóra válnak. Ő pedig most, a maga mikrokozmoszában szeretné kijelölni azt a helyet, ahol lehetnek illúziói, és amely biztos pont: nem fog eltévedni. „Ez a hely melletted van” – mondta a Lánynak, és nekünk is, akiknek ettől át kellett éreznünk minden kijelölt helynek a jelentőségét. Azután megosztotta velünk, hogy mit szeret a Lány szemén, arcán, száján, és főként a nyaka hajlatán. Ez utóbbi részletezése kis zavart okozott a versengve tolmácsoló lánybarátoknál: hirtelen nem találtak rá az „önfeledt” szóra, amely pedig fontos olyankor, amikor az ember a másik nyaka hajlatába teszi a fejét. De aztán közösen összehoztuk. A szüleim, harminc-negyven évvel ezelőtt, elájultak volna az ijedtségtől. Hogy lehet ilyesmit, nagy nyilvánosság előtt kimondani?! És még szépnek is találni?! Jézus Mária! De ma már ők is másképp lennének ezzel.

„Egyesíted szellemeddel mit zord erkölcs szétszakít” – szólal meg bennem ilyenkor mindig az Örömóda, és csak sajnálni tudom, aki nem érti: az nem is erkölcs, ami csak korlátokat tud felállítani – erkölcs az, amely a szabadságon és a szépségen alapul, és amely kimondatja az emberrel az összetartozás igazságait, és ezzel létrehozza a kölcsönös megtisztelés auráját is.

A Fiú, csuklóján a vörös fonállal, elmondta még, hogy miért szereti, ahogyan a Lány a munkáját végzi. Miért fontos neki az odaadása, a szenvedélyessége, amellyel beleveti magát egy-egy feladatba, s hogy mennyire tetszik a következetessége. Hogy sosem alkuszik meg, és tudja, hogy soha nem is fog megalkudni.

„Jobb, ha visszafogod magad, édes fiam, azt egyetlen férfi sem szereti, ha egy nőnek ennyire fontos a hivatása! Legalább titkold!” – a „bezzeg az én időmben!” formula mögött erre vonatkozóan ez áll. Álmomban vissza ne jöjjön az az idő.

Azt kérdezte J. ezután a Lánytól, hogy „És Te? Te miért szereted őt?”

– Hát ezért! – zúgott a kórus a családi gyülekezet tagjaitól, a réten. Már csak azért is beleénekeltünk, hogy időt adjunk a Lánynak, torokszorítása feloldására.

– Hát ezért – kezdte a mondandóját ő is –, mert tudsz beszélni, te tökéletesen meg tudod fogalmazni, ami a lényeg. És mert mindig nyújtasz valami újat. A kettőnk története úgy kezdődött, hogy beléd szerettem, aztán elkezdtelek megismerni. És még mindig van mit megismernem rajtad. Emellett szeretem a döntéseidet, szeretem, hogy mindig van súlya annak, ahogyan választasz. Szeretem én is a szenvedélyességedet, és a gyengédségedet is. Tudsz finom lenni. És ami a legmeglepőbb a számomra: te vagy az egyetlen ember, akire nem tudok haragudni. Soha. Bármit teszel, haragot nem keltesz bennem.

Jött még ezt követően mindenféle észak-japáni, kelet-inka és nyugat-piréz szokás, melynek jegyében meg kellett etetni egymást savanyú citrommal, erős paprikával és édes mézzel, jegyajándékot kellett egymásnak adni (a Fiú egy iránytűt kapott, ami rímelt az egyik mondatára), el kellett ültetni közösen egy fácskát, és nekünk meg (ez igazán ismerős) rizst kellett rájuk szórni. Mígnem ott álltak végül, összeölelkezve, egy elvarázsolt arcú, minden ízében önfeledt gyülekezet közepén, a beálló, bársonyos csendben. Valakinek ki kellett mondania, hogy „mostantól házastársak vagytok”. Nekem jutott eszembe, én mondhattam ki – hálás vagyok a megtisztelő lehetőségért.


Wings – flickr/emarquetti

Aki nem érti, járjon utána, menjen el minden hasonlóra. Szeretek ábrándozni és szeretek jóhiszeműnek lenni. Ezért most is azt mondom: előfordulhat, hogy a legmegátalkodottabb uralkodni vágyót is megérinthetik az igaz dolgok. És akkor az sem akar többé kiürült, idegen rítusokat másokra ráerőltetni. Felfogja, hogy mindig az a jó, ha olyanok szentesítik az emberek összetartozását, akikre az valóban rá tartozik. És hogy ha ez a család és a barátok köre, akkor ők azok, akik az együttérzésük révén hitelesen képviselik a szükséges jóváhagyást. Még megérhetjük, hogy egyszer egy idióta, magát istennek képzelő politikus odamegy, és ő is inkább bevonódni akar, nem felülírni a mások igényeit. Koljivót eszik, és férfi létére hibátlanul tisztába teszi a rá bízott tíz-tizenkét hónapost, ahogyan az a réten többször is megtörtént, más férfiakkal. S látá, hogy ez jó, a felülírást pedig abbahagyá.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!