rss      tw      fb
Keres

Csak nézünk




Csütörtökön délelőtt minden híradásban elhangzott egy vaskos hazugság az IMF-tárgyalásokról. A hazugságot a miniszterelnök vezette elő, csatolt file-ja, a „polgári napilap” néven megjelenő agitprop kiadvány közvetlen részvételével.

Az országban kb. két-háromszázezer olyan ember él, aki tisztában van azzal, hogy

1. hogyan működnek azok a nemzetközi szintű mechanizmusok, amelyekkel az uniós országok pénzügyi konszolidációját szokták elősegíteni, 2. hogyan működik Orbán Viktor. Ezek otthon, vagy ahol éppen voltak a hír elhangzásának pillanatában, azonnal hangosan kimondták a hazugság ellentételezését: „Nem igaz, nincs olyan eljárás, nincs olyan helyzet, mint amit a miniszterelnök el akar hitetni velünk. Nem létezik, hogy az IMF olyanokat írjon le egy levélben, mint hogy ’azt ajánljuk, tessék szíves lenni csökkenteni a nyugdíjakat és a családi pótlékokat’. Mert még ha érintené is a témákat, ahhoz is az kell, hogy az egyes országok kormányai előzőleg ezt írják be az általuk felkínált garanciális lépések közé, és a pénzintézet a javaslatokat harmonizálva lássa az általános uniós normákkal”.

Ez azonban a hazugságnak nyilvánvalóan csak szűk hatáskörű, mondhatni kézműves kivitelezésű ellensúlyozása, ami társadalmi szinten akkor sem érvényesül, ha minden résztvevője belefektet valamennyi munkát a terjesztésébe. A többség erről tőlük csak esetlegesen, töredékekben fog értesülni, és nem biztos, hogy hinni fog nekik.

A többség ugyanis egyrészt évtizedeken keresztül – hol önhibájából, hol önhibáján kívül – elkerülte, hogy társadalmi-gazdasági-pénzügyi kérdéseken érdemben gondolkozzon, hogy gondolati következtetéseit összevesse a mindennapi vállalkozói-pénzkezelői gyakorlatával, vagy ha nem volt ilyen gyakorlata (nem „nem volt”, hanem nem is lehetett, csak egy elenyésző kisebbségének), akkor az ehhez szükséges alaptudásokhoz az országban uralkodó, általános társadalompolitikai műveltség révén hozzájusson.

Ugyanezen többség másrészt a hiányosságait azóta se nagyon pótolta, különösen, hogy az egyéb okokból médiacentrikussá vált világban végképp csak a fülén keresztül, vagyis a tévéhíradókból és rádióhírekből informálódik, és esze ágában sincs „mi mit jelent” típusú gondolatmeneteket olvasni olyan írásművekben, amelyek a „ki kinek az oldalán áll?” kérdésfelvetés megértésénél nagyobb erőfeszítést igényelnek. A többség számára tehát csak az a hír, ami az ember fülén át, lehetőleg egyszerű és képletszerűen megfogalmazott mondatokban jut be az agyába, és amelyet olyan személy szájából hallani, aki valamiféle tekintélyt képvisel a társadalomban. Egyszerűbben szólva csak az hír, amit bemondanak valamelyik közszolgálati csatornán, és amit vagy tévésztár, vagy szentéletű ember, vagy politikus mondott.

Jelen esetben tehát létre is jött egy olyan hír, amelyet alapvetően politikus tett közzé (most a politikusi szócső szerepével ne foglalkozzunk), el is jutott a többséghez – minden csatorna ettől zengett, egészen délután ötig. Ez a hír megjelenésétől számítva nagyjából hat-hét óra. Ami éppen elegendő idő ahhoz, hogy a többség magát hazafinak képzelő része (most azzal se foglalkozzunk, hogy ez mitől csupán képzelgés náluk) jól elmélyítse magában a hírnek az önigazolásra, valamint kormányrajongásra alkalmas részét. Az ő szemükben ennyi idő alatt a kormány bőven frenetikus sikerre tett szert, hiszen már hat-hét órája lehet tudni, megbeszélni, taxiülésből átkiabálni, hogy az IMF – tessék, megmondtuk – a magyar nép, az öregek és gyerekek kifejezett ellensége, valójában anyagyilkosok gyülekezete, Orbán pedig, tényleg, egy szabadságharcos.

Az már, úgy öt óra tájban, hogy valami újság – persze, tudjuk, a komcsi- meg liberálbérenc Index – idézett valamit az IMF leveléből, , maga vált a bagatell tipikus esetévé. Jön itt ez a netes lap, mindenféléket mond, hogy abban nem is az áll, meg nem is úgy áll; a fele népség meghallja, a jó részéhez már el sem jut – mitől volna hír, hogy miket beszél egy újság?

Olyan hírrel, amely szerint „ma délelőtt három sajtótájékoztató is volt, amelyen az ellenzéki pártok egyértelműen megfogalmazták, mitől hamisak az IMF követelésekről szóló információk, és miért képtelenség, amit Orbán állít”, ember nem zavarta meg a többség sikerélményét. Olyan hír volt csupán, amelyben az MSZP például említett ugyan valami hazudozást, és szokása szerint az anyjába küldte a miniszterelnököt, de hogy az Orbán által mondottaknak mi a lényege, és főképp hogy mi a cáfolata, arról egy szó sem esett.

Pedig délelőtt tízkor, esetleg még a déli híradásokban néhány százezer embert megakasztott volna, betette volna a bogarat a fülekbe, ha politikusok mondják, korrekt módon összeszedik, mitől hamis, miért képtelenség az orbáni szöveg. Ha meg lehet érteni tőlük, hogy nemcsak arról van szó: Orbán és ők szemben állnak (ezt tudjuk, ki a fenét érdekel már?!), hanem arról, hogy most akkor mi is van ezekkel a tárgyalásokkal. Mi értelmük van egyáltalán, mi szól mellettük, és mi ellenük.

De ez délelőtt nem történt meg, és ugyan már délután hatkor is késő lett volna, de akkor sem történt meg. Ezért az emberek jó része okkal gondolhatja, hogy ezek ott, az ellenzékben, egyszerűen nem is értik, mi zajlik az ilyen tárgyalásokon. Hogy képletszerűen, érthetően még akkor sem képesek megfogalmazni, ha az életük múlik rajta, pedig most az múlik, mert ekkora győzelmet rég nem arattak rajtuk.

Jelen pillanatban pedig az országnak a kisebb része úgy tudja, hogy „Orbán hazudott, de néhány óra alatt lelepleződött, tehát győztünk!”. És köreikben máris boldogan, elégedetten nekilátnak azt latolgatni, hogy vajon Orbán a labilis „idegállapota” (magyar ember ugyanis nem tesz különbséget a pszichés jellemzők és az idegállapot között) vagy a tudatos cinizmusa miatt megy bele ilyen átlátszó játékokba – ők ezt tekintik politizálásnak.

A nagyobbik fele pedig úgy tudja, hogy „Orbánnak van igaza, az IMF lelepleződött, tehát győztünk!” És köreikben máris boldogan, elégedetten nekilátnak azt latolgatni, hogy vajon Orbánt szentté is kell-e avatni, most rögtön, vagy elég, ha helyeslünk neki az IMF-tárgyalások elhessegetésében – ők meg ezt tekintik politizálásnak.

Mi pedig itt állunk, két, önmagát egyformán győztesnek képzelő országrésszel.

De hogy akkor mitől ilyen boldogtalan itt mégis mindenki!

(Lévai Júlia)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!