rss      tw      fb
Keres

Abszolút hallás




Beszéljünk olykor másfajta hülyeségekről is, ne csak a politikaiakról (bár ha elég ügyesek vagyunk, ezekről is kiderül a végén, hogy hiszen van közük a politikához).

Ebben a hónapban harmadszor hallom a legkülönfélébb műsorokban ezt a hajmeresztő ostobaságot: „Igen, a gyerekek közül már sokan tudnak énekelni, mert abszolút hallásuk van”.

Akik ezt mondják, azoknak halvány fogalmuk sincs sem a zenei hallás, sem az éneklés-zenélés lényegéről. Ezeknek ugyanis a lehető legkevesebb közük van ahhoz, hogy valaki rendelkezik-e abszolút hallással, vagy nem. Énekelni az tud, aki elsősorban a relatív hallását (vagyis a hangok egymáshoz való viszonyának érzékelését) fejlesztette, emellett nemcsak a fejében képes megformálni egy dallamot, hanem annak hangképéhez a torkát is hozzá tudja igazítani, valamint képes átélni és mások előtt ki is kifejezni a zenében rejlő érzelmeket. Ebben az abszolút hallás csak annyiban segíti, hogy aki ilyennel rendelkezik, az gyorsabban és könnyebben megtanulja a darabokban a nehezebb hangzatokat. Az abszolút hallás ugyanis azt jelenti, hogy megtanultam kotta nélkül beazonosítani és a nevén nevezni minden egyes hangmagasságot. Vagyis: ha hallok egy 440 Hz-es magasságú hangot, akkor azonnal meg tudom mondani, hogy ez az egyvonalas a-hang. (Ma ez a közmegegyezéssel megállapított kamarahang, amelyhez az összes, mindig újrahangolandó hangszert hozzáigazítják a közös játék előtt.) A néhány herz-cel alacsonyabbról tudom, hogy „g” vagy „disz”, a magasabbról meg hogy „b” vagy „c”, sőt: kis gyakorlással fordítva is produkálni tudom a beazonosítást.

Ez olykor nemhogy megkönnyíti, hanem még meg is nehezíti a zenésznek készülő dolgát, mert arra csábítja őt, hogy racionális alapokra helyezze a zenét, és kevésbé érdekelje a zene lényege, vagyis az érzetek és érzelmi folyamatok kifejezése. Kétségtelenül sok olyan „-ista” vagy „-ás,-ós” (zongorista, brácsás, csellós) is mászkál a világban, akinek a zenében kizárólag az a lényeg, hogy mi után mi jön az alapanyagában, és mit kell a kottából akkurátusan „végrehajtani”. Ezek azonban nem művészek. Az ilyenekkel kínszenvedés a közös játék, és minden, csak nem zene, ami azután abból kijön. Úgyhogy már csak ezért sem érdemes a tudás tetejeként vagy legfőbb meghatározójaként emlegetni az amúgy tiszteletre méltó abszolút hallást.

És persze azért sem szerencsés, mert aki tudja, hogy mit jelent ez, de nem rendelkezik vele, azt szégyennel és szorongással fogja eltölteni, hogy lám, a társadalom őt nem is tekinti énekelni tudó lénynek. Hiszen most mondta bele a rádióba egy felnőtt, hogy az tud énekelni, akinek abszolút hallása van. A riporter pedig jóváhagyta.

Persze, amikor elveszett egy zenekar hangvillája és stabilan behangolt zongora sincs kéznél, akkor valóban nagy szolgálatot tud tenni, aki ilyenkor fejből megadja az a-t. Ám ettől még nem biztos, hogy jobban érti Beethovent és hogy őt kell kijelölni dirigensnek.

Ugye mondtam, hogy minden politika! Kacsintás

(Lévai Júlia)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!