Példa a demokratikus közhatalom kialakítására: A rendőrség demokratizálása V.


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével          


5. rész: A foglalkozási kultúra reformja

A mai magyar rendőrség hatékonyságát sok tényező akadályozza, pontosabban minden egyes elem, amely hatással van rá, negatív következményekkel jár. Az az átalakítás, amibe 2010-ben belekezdett a Fidesz, tovább ront a helyzeten. A rendőrség demokratizálása szempontjából a három legfontosabb tényező a rendőrség foglalkozási kultúrája, az oktatás és a szervezeti rendszer, illetve az ezzel összekapcsolódó szervezeti kultúra.

Ezek közül talán a foglalkozási kultúra a legfontosabb tényező, hiszen ez határozza meg a rendőrök egész munkáját, átírja a jogszabályokat, akár ellentétes jelentést is adhat nekik, meghatározza a célokat és az eszközöket, amelyekkel elérésükre törekszenek. A foglakozási kultúra az, ami érzékelhetővé teszi a polgárok számára, hogy milyen szervezettel és miféle emberekkel is van dolguk, amikor a rendőrökkel találkoznak.

A rendőri foglalkozási kultúra négydimenziós térben alakul ki, vagyis ha demokratizálni akarjuk, akkor mind a négy dimenzióban radikális változásokat kell előidéznünk, mert – ahogy Ponsaers professor mondta a belga rendőrség reformjáról szóló konferencián – „nem elég csak egy ’kicsit’ reformálni”,* és én csak egyetérteni tudok vele. A dimenziók tehát a következők:

A társadalmi problémákhoz való viszony határozza meg a rendőri tevékenység fókuszát, vagyis azt, miként csoportosulnak az egyes események rendszerré a rendőrök közösségében. Ennek következtében kialakul az a kulturális szűrőrendszer, amely szelektálja az eseményeket, és egyeseket fontosnak, másokat lényegtelennek láttat.

Ha mai magyar rendőrséget nézzük, akkor társadalmi problémának minősül minden, amit a szegények, az alsó társadalmi csoportokhoz tartozók és főleg a cigányok tesznek. A mai magyar rendőrség (a jogalkotással és az igazságszolgáltatással együtt) érzéketlen minden más társadalmi problémára. A másik sajátossága a mai helyzetnek az, hogy a rendőrök a szervezeti igényeknek igyekeznek (és kényszerülnek) megfelelni, ezért azokat az eseményeket válogatják ki a napi eseménysokaságból, amelyek megfelelnek a felsőbbség elvárásainak. Jelenleg semmi sem szab gátat a rasszizmusnak, ahogyan semmi sem szab gátat az erőszakmítosznak. A megfélemlítés és a fenyegetés része a rendőrség módszertanának, ezért sokan szeretik félelmetesnek és fenyegetőnek tudni magukat. A helyzet paradoxona az, hogy közben ők is fenyegetve és elnyomva érzik magukat. Ez a nyomás általában a civil társadalom felől érkezik, és a rendőrökben sajátos szubkulturális hatásokat vált ki – olyanokat, mint az ostrom-mentalitás, a testületi szellem és a hallgatás kódexe. A magyar rendőrök két éve fenyegetettségben élnek, de nem a civil társadalom, hanem a politikai hatalom és rendőrséget vezető tábornokok ötletei fenyegetik az egzisztenciájukat és a szakmai értékeiket egyaránt. Pillanatnyilag nem tudjuk milyen irányba tolódott el a rendőri foglalkozási kultúra, de azt látjuk, hogy a rendőri vezetés szabad teret adott a cigányellenességnek, vagyis – úgy tűnik – látens szövetséget kötött a rendőrségen belül igencsak virulens egyik tradicionális magyar értékkel, a rasszizmussal.

A mai magyar rendőrség társadalmi problémákhoz való viszonya a demokrácia szempontjából maga az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma. A legtöbb esetben ugyanis, különösen az elmúlt két évben, a rendőrség beavatkozása, illetve tétlensége növelte a társadalmi feszültségeket és a konfrontáció valószínűségét a leginkább veszélyeztetett településeken. Ez már az az állapot, amitől Berkley minden demokráciát óvott, hisz manapság Magyarországon „minél aktívabb a rendőr, annál inkább erodálja a demokrácia alapzatát”.**

A civilekhez való viszony a társadalomba illeszkedés módjáról szól. Arról milyen módon tekinti magát a társadalomhoz tartozónak a rendőr, illetve a társadalom felett álló intézménynek hiszi-e a rendőrséget. Mivel a legtöbb esetben a civilek által keltett problémákkal foglalkozik (szerencsére csak ritkán kell a gödöllői ámokfutó rendőrhöz hasonlók után kutatnia), a társadalmat a problémák és a gyanús emberek kaotikus világának látja, illetve láthatja. Ha ez így van, akkor ezzel a civil káosszal szembeállítja a rendőrség szabályozott, engedelmes és számára átlátható világát, vagyis önmagát és a szervezetet is kiemeli a civilek zavaros világából. Ennek a viszonynak a másik oldala a rendőrség alacsony presztízse és a polgárok bizalmatlansága. Nem lehetséges ugyanis elnyernie a bizalmat annak, aki lenézi a másikat.

A hatalomhoz való viszony kétarcú, egyszerre szól a politikai hatalomhoz és a rendőr saját hatalmához való viszonyáról. Kiindulópontja mindaz, amit e sorozat második, „A hatalom identitása” című részében felvázoltam. A magyar rendőrség a rendszerváltás óta az államtól és nem a polgároktól származtatja a hatalmát. Az állam ebben az esetben nem absztrakció, hanem azokat a hivatalnokokat és politikusokat jelenti, akik az adott pillanatban megjelenítik. Ennek az lett a következménye, hogy a rendőrség nem kötődik a demokráciát megalapozó értékekhez és az ezeket megfogalmazó alkotmányhoz, sokkalta inkább kötődik és akar megfelelni a hatalom pillanatnyi urainak, akik a hatalmat személyes birtokukként, időnként személyes tulajdonságukként kezelték (mint Orbán Viktor, aki a hatalma nélkül emberként sem létezik). Mára ez úgy változott meg, hogy az alkotmány helyébe lépő alaptörvény, amely vallási és pártideológiát rögzít, kodifikálja ezt a gyakorlatot. A Belügyminisztérium mindent meg is tesz, hogy egyetlen rendőrnek se legyen kétsége, nem a polgárokat, hanem a Fidesz urait szolgálják. A politikai függőség és a politikai korrupció összetartoznak, de csak a szervezet legfelső szintjein, mivel a beosztottaknak mindebből csak az engedelmesség és a kiszolgáltatottság jut.


Our truth – flickr/the Ga

Nem kétséges, hogy a rendőr saját hatalmához való viszonyát nagymértékben meghatározza a politikai hatalomhoz való viszony, de az csak a háttere mindannak, ami a foglalkozási kultúrában a hatalom körül kialakul. Akár a szervezettől, akár a jogból, akár a politikai párt(ok)tól ered, a rendőrnek egymagának kell működtetnie a hatalmat, vagyis döntenie kell konkrét egyének konkrét cselekvéseiről – és bár lehet, miként azt egy már távozott magas rangú bíró állította, hogy a bírók automatikusan alkalmazzák a jogot (ámbár én ezt sem hiszem el), a rendőrök biztos, hogy nem így tesznek. A rendőrök önálló egyének, akik a rendőri közösség és a szervezet elvárásai és kényszerei, illetve az ezektől való szabadulás igénye alapján cselekszenek. Fontos lenne megérteniük a rendészetpolitika tervezőinek és irányítóinak, hogy a diszkrecionalitás jogát soha senki nem fogja tudni elvenni a rendőröktől, és minél inkább meg akarják fosztani őket tőle, annál nagyobb bajt idéznek elő. Jelenleg ennek egyik következménye az, hogy a rendőrök egy része személyes hatalmává változtatja át a kapott felhatalmazást.

A negyedik dimenzió a szervezethez való viszony. A magyar rendőrség hadseregnek képzeli magát, ezért úgy épül fel és úgy működik, mintha katonaság lenne – az ilyen szervezetet az irodalom paramilitárisnak nevezi. Nemcsak arról van szó, hogy a főtisztek katonai rangjelzésekkel páváskodnak, de mindenekelőtt arról, hogy az ilyen szervezet rendkívül zárt és merev rendszer, amely nem képes kezelni a változásokat, olyan szervezet, amelyben a hatalom és a dicsőség a felső, a munka és a felelősség az alsó szintek felé áramlik. Az egyetlen csatorna, amelyen az információk és a probléma-megoldási ötletek áramlanak, az a parancs. Semmi sem történhet parancs nélkül vagy a parancs ellenére – ha mégis előfordulna, akkor az az esemény nem is létezik. Ebben a szervezetben a beosztott semmi, a vezetői pozíció birtokosa pedig minden. A magyar rendőrség különös sajátossága, hogy körömszakadtáig ragaszkodik a szovjet rendőrségtől átvett kettős struktúrához. Az egyik struktúra (legalábbis látszólag) funkcionális és a beosztások szerint alakul, a másik pedig egy absztrakt pozíciót rögzít és a rendfokozatok szerint rendeződik. A rendfokozatok akkor is megőrzik a korábban elnyert pozíciót, ha ezt már elvesztette az illető. De ez még semmi, mert valaki a rendfokozatban akkor is képes emelkedni, ha az adott ember (többnyire férfi), már régen nyugdíjban van. Így lett tábornok nem is egy volt rendőr az egykori Rendőrtiszti Főiskolán. Az elnyert rang arra is jó, hogy a nyugdíjból bármikor vissza lehessen térni a szervezet élére.

Több mint negyvenezer nő és férfi dolgozik a rendőrség szervezetében, többségük hivatásként fogja fel a munkáját, rendkívül fontos tehát számukra, hogy milyen szervezethez tartoznak, mert az nemcsak a munkájukat, de az életüket is meghatározza. A jelenleg uralkodó csendőrkultúra engedelmességet követelő, irracionális rendszere tömegével taszítja a tanult és képzett rendőröket. Az elvándorlás elképesztően magas, aminek következtében a rendőrök átlagéletkora nagyjából harminc év. Az a szervezet, amelyben a hierarchia csúcsára legtöbbször nem a hozzáértésük, hanem politikai kapcsolataik révén került vezetőknek mindig igazuk van, és az állásával játszik, aki másként gondolja, teljesen alkalmatlan arra, hogy hozzájáruljon a biztonság kialakításhoz. Lehetetlen normális viszonyt kialakítani egy centralizált, hierarchikus és kaotikusan működő szervezethez.

A legjobb, ha egy ábrán mutatom meg, hogyan néz ki a magyar rendőrségben jelenleg uralkodó foglalkozási kultúra.


1. ábra - A rendőrség jelenlegi foglalkozási kultúrája

A rendőrség demokratizálásához mindegyik dimenziót meg kell változtatni, mégpedig nem is kicsit.

A mai demokráciákban társadalmi probléma mindaz, ami függőséget és/vagy kiszolgáltatottságot teremt. A mai magyar rendőrség egyrészt szenved a kiszolgáltatottságtól, másrészt maga is azok közé az intézmények közé tartozik, amelyek napról napra újratermelik a kiszolgáltatottságot. A rendőrök elutasítják ugyan a politikusoktól, tábornokoktól, vállalkozóktól való függést, és arról álmodoznak, hogy egyszer tőlük független, önálló hatalommá válhatnak, ugyanakkor természetesnek tekintik a romák és más nyomorban élők függő helyzetét. Ambivalens viszonyuk van tehát a társadalmi problémák társadalmi alapjaihoz.

A demokratizált rendőrségnek olyan kultúrára van szüksége, amelyik a társadalom egészére, minden egyes csoportjára és egyénére érvényesnek tudja és érzi a fenti definíciót. Az a rendőrség, amelyik nem hajlandó segíteni Magyarország leginkább kiszolgáltatott csoportján, a romákon, nem méltó a nevére! Az a rendőrség, amelyik csak úgy hajlandó és képes biztosítani a meleg méltóság menetét, hogy ketrecbe zárja, az a ketrecen kívül üvöltöző neonácik cinkosa! Akkor beszélhetünk biztonságról, ha a természetes módon felmerülő konfliktusokat az abban érdekeltek és az intézmények közösen képesek kezelni. Ennek pedig éppen az a feltétele, hogy az intézmények ne csak a jog, hanem a kultúra szintjén is irtózzanak mindenféle kiszolgáltatottságtól és függőségtől. A problémák kezelését pedig csak a közösségek és az intézmények (köztük a rendőrség) kooperációjával lehet megoldani.

Militarizált helyett civilizált rendőrségre van szükségünk! A civilekhez való viszony alapvetően megváltozik, amint a rendőrök maguk is civilnek és nem katonafélének tudhatják magukat. Ne feledjük el, hogy amennyiben a rendőrség militáris jellegű, akkor háborút csakis ellenünk, civilek ellen folytathat, mert az országon belül más ellenség nincsen (szerencsére kívül sincs)! Hisz a bűnözők is legtöbbször civilek, s ez valamennyiünket gyanússá tesz. A katonás rendőrség önmagára, pontosabban a parancsnokaira figyel és nem törődik tetteinek következményeivel, elég neki, ha a tábornokok elégedettek.

A civilizált rendőrség viszont azokra figyel, akiknek segítenie kell, hogy élhető közösségekben élhessenek. Része a közösségekhez tartozó intézményeknek és nem tájékoztatókat tart arról, hogy milyen nagyszerűen dolgozik, felsorolva a maga által kreált statisztikai adatokat, hanem igyekszik megérteni a társadalmi folyamatokat, a közösségi csoportok ezekre adott válaszait és amennyire csak tudja, előre felrajzolja ezeknek a folyamatoknak a biztonságot érintő következményeit, hogy még kellő időben a közösséggel együtt beavatkozhasson. Rendkívül fontos, hogy ez a kultúra egyetlen társadalmi csoportot sem rekeszt ki, mert axiómáiból egyértelműen következik, hogy akkor maga is konfliktusokat, sőt konfrontációkat gerjesztene.

A rendőrségnek nincsen önálló hatalma, felhatalmazását formálisan és speciálisan (a konkrét ügyekre vonatkozólag) ugyan a jogtól kapja, ám ez csak abban az esetben lehet hatékony, ha az adott közösség (nem csak a politikai és gazdasági hatalmasok!) elismeri és megerősíti. Ebből következően felhatalmazása a problémakezelésre szól, a rendőröknek pedig nemcsak hinniük kell ebben, de el kell fogadniuk azt is, hogy felelősek a közösségnek azért, ahogyan a tőlük kapott hatalmat alkalmazzák.

A szervezethez való jelenlegi negatív viszony akkor változhat meg, ha eltűnik a parancsuralom és a vele együtt járó alávetettség és kiszolgáltatottság. A vezetők és a beosztottak kultúrájának egyaránt változnia kell. A rendőrség nem szent tehén, amelyről nem szabad rosszat mondani még akkor sem, ha valóban szörnyű. Lehetetlen normális viszonyt kialakítani ahhoz a szervezethez, amely feltétel nélküli elkötelezettséget követel meg, s cserébe alattvalói helyzetet kínál. Az állandóan változó társadalmi környezetben a rendőrségnek arra van szüksége, hogy alkalmazottai együtt gondolkodjanak a megoldásokon, hogy a feladatorientált kritikát ne csak eltűrjék, de meg is követeljék. El kell feledni végre a szervezet (tulajdonképpen a vezetők) iránti lojalitást, hiszen csak az lehet valóban lojális, aki képes hozzájárulni a szervezet hatékony működéséhez, akinek vannak új ötletei és gondolatai.

Ha mind a négy dimenzióban egyidejűleg hajtjuk végre a változtatásokat, akkor kialakulhat a szolgáltató rendőrség és a demokrácia számára nélkülözhetetlen foglakozási kultúra, aminek a struktúráját a 2. ábra mutatja be.


2. ábra - A szolgáltató rendőrség foglalkozási kultúrája



* Paul Ponsaers (Professor of criminology & right sociology, Universiteit Gent): „Cultural reform” in Belgium. Reforming the police is more than changing structures, 7. o.; Előadás a “The Belgian police… A centre of excellence” c. konferencián 2007-ben.

** George E. Berkley: The Democratic Policeman, Boston, Beacon Press, 1969,  4. p.


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével          



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!