rss      tw      fb
Keres

Hócipő – Orbán: 600–600




Kicsit visszamegyek az időben, de ennek lesz jelentősége.

Őrzök néhány Ludas Matyit is itthon. Köztük egy 1967-es számot, amelynek címlapján az Egyesült Államokat jelképező „Joe” guggol a földgömbön, és iszonyú erőlködéssel tart egy pecabotot, amelynek végét a Tonkini-öböl vizében húzza le valami erő. „Joe” mellett a Szovjetuniót szimbolizáló „Iván” áll, figyelmeztető ujjal és összeráncolt szemöldökkel: „Vigyázz, Joe! Aki zavarosban halászik, sose tudja, mit fog ki!”

Hogy kerül ide „Iván” mint a vietnami háború értelmetlenségének adekvát figyelmeztetője? És éppen 67-ben, amikor az Egyesült Államok háborús politikáját kifejezetten az amerikai belső demokratikus erők, ellenzékiek és polgárjogi szervezetek kezdték gyengíteni? Abból az időszakból nézve nagyon egyszerűen: magyar embernek az olyan kifejezéseket, mint „polgárjogi szervezet” vagy „ellenzék”, kizárólag negatív értékítélettel volt szabad értelmeznie, hiszen ezt kívánta tőle az egypárti berendezkedés feltétlen elfogadása. Ezért a vietnami háború ügyében sem polgárjogi szervezet, sem ellenzék nem képviselhette a „Jó”-t, vagyis a háborúellenességet. Viszont ki az, aki minden időben képviselhette? Hát a szovjet „Iván”. Ennyi. Hogy aztán ki és min tudott nevetni a Ludas akkori „vezérviccén”, azt ma már nem könnyű kitalálni – talán egyszerűen a gyerekes káröröm volt benne átélhető. Hogy alulmaradt a nagy ellenség, az USA! Majd az ember továbblapozott, és következett a hétköznapi humor, a rendszeren belüli, immár szabadon bírálható idétlenségekről, furcsaságokról, emberi gyarlóságokról vagy a helyzetek komikumáról – ezen már tényleg lehetett szórakozni.

Egy városka terén, két torony közt kifeszített kötélen motoros halad, mintha cirkuszban lennénk. Alul a közönség, kitekert nyakkal. A motorossal szemben, a kötél bal szélén két, csámpás rendőr feszít (el lehet képzelni: a grafikus Sajdik), tárcsával, gumibottal, a sildes sapka által is garantált magabiztossággal. Egyikük szalutál, és azt mondja: „Jó napot kívánok, alkoholszondás vizsgálat!”

Nahát, ilyeneken röhögtünk a nyolcvanas évek végéig.

Amikor azután egyszer csak – konkrétan 1989. október ötödikén – berobbant a Hócipő nevű szatirikus kéthetilap.

Az ország ekkor éppen túlvolt a Nagy Imre-temetésen, Kádár halálán, sőt, Pozsgay önátmentési kísérletén is, melynek okán éppen szerveződött az első igazi népszavazás. Néhány tabu már ledőlt, de a többség még alig tudta elképzelni, hogy egyáltalán létezik hazai ellenzék, és hogy életképesek az alternatív pártok. A szabad beszéd sem volt még mindennapos. A nyilvánosság hangneme az utcán, boltban, tévéképernyőn még majdnem ugyanúgy őrizte zártságát és merevségét, mint addig. A többség óvatos volt, de nyitott.

Hócipő-címlapok a kiállításról (forrás: hocipo.hu)
Kattintás a képeken: galéria

Ebben a közegben szálltam fel a hatos villamosra új és ismeretlen szerzeményemmel, a Hócipő egyik első számával, és még fogalmam se volt, mi vár rám, amikor belenézek. Megjegyzem a körülöttem ülőknek-állóknak sem, hogy rájuk mi vár.

Én egy ideig megpróbáltam úgy röhögni, ahogyan azt egy magában olvasónak illik: fuldokolva. A lap egy nyelvlecke paródiánál nyílt ki, amelynek turista főhőse egy szovjet kiskatona volt 1956-ból. Nem biztos, hogy mindenre jól emlékszem, mert huszonhárom év telt el azóta, és épp ez a szám már nincs meg, de az biztos, hogy a „turista” kifejezetten udvarias, tankönyvi szerkesztettségű mondatokban – bár nyilván kissé tört magyarsággal – kereste a Szuezi-csatornát a Corvin-köznél. Épp ott, ahol én a villamossal jártam. Majd miután ugyanolyan udvarias, a fontosabb elemek ismétlési lehetőségére is ügyelő mondatokban eligazítást kapott a saját hollétéről, megköszönte, és elment leverni a forradalmat. Hogy „Iván” volt-e a neve a nyelvleckében, arra már végképp nem emlékszem.

Ma már nem könnyű érzékeltetni, hogy mitől is volt olyan végtelenül felszabadító akkor, 1989-ben ez a szöveg, amely végül is nem tett mást, mint hogy amúgy ismert tényeket hirtelen átemelt egy másik közegbe, és nagyon éles megvilágításba helyezett. Ötvenhatról egyenként sokan sok mindent tudtunk, és június 16-ától kezdve egyértelmű volt, hogy közösen is máshová helyezzük el az eseményt, mint ahol addig tartottuk(ták), de ez még csak az objektív tények, valamint a drámai jelentések felszabadítását jelentette. Az, hogy most hirtelen a dolog groteszk oldala is felszabadulhat, még annak is váratlan volt, aki nem esett áldozatául a tabusításnak. Ez az írás megelőlegezett valamit, ahová a közérzület még egyáltalán nem jutott el, és ahová az ember még egyedül sem érkezett meg feltétlenül. Ahhoz, hogy egy egész ország nézzen a humor távolságtartásával a saját történelmére, rengeteg közösen végigélt, végigbeszélt idő kell, négy hónap ehhez kevés. Ezt a felmérhetetlen időt ugrotta át nagyon bravúros, és ezáltal ellenállhatatlan és meggyőző módon a paródia. És ettől hatott rám lórúgásként.

A hatos viszonylat közönsége nem nézhette tétlenül, hogy én az ő kirekesztésükkel fetrengjek ott a röhögéstől, ezért először csak egy kis belekukkantást kértek, azután körbe ment a lap a villamoson, miáltal én meg körbe mentem a villamossal. Már abban sem vagyok biztos, hogy végül egyáltalán elmentem-e oda is, ahová készültem, mindenesetre aznap a Hócipő jóvoltából egy időre a legnagyobb derű uralkodott a sínek felett.

Most, október harmadikán – ahogyan írták a meghívóban: pontosan két nappal a Hócipő 23. születésnapja előtt – elmentem az újság címlapkiállításának megnyitójára, a Radnóti Miklós Művelődési Központba, annak is a Rekreációs teremhez kapcsolt előterébe*. Iszonyú huzatos terem, és mintha még a számomra elviselhetetlen légkondicionálást is bekapcsolták volna egy időre. (Aki elmegy és érzékeny a huzatra, vigyen túlélő-felszerelést.) Mindenesetre így az én komfortérzetemnek lőttek, és valószínűleg ezért is felejtettem el végül megkérdezni, hogy ki volt a fent idézett frenetikus írásmű szerzője, amiért is elnézést kérek.

A Hócipő címlapjai – hogy magam is megfeleljek egy nyelvlecke követelményeinek és szabályosságának – „hűen tükrözik és mintegy a teljesség igényével mutatják be” azt az újfajta humortechnikát, amelyet a lap az addigiakhoz képest bevezetett. A Ludas amúgy szintén zseniális grafikusai-humoristái fantáziarajzokat tettek közzé, általuk kitalált (és persze kiélezetten karakteres) figurákkal, és alattuk állt a szöveg. Tegyük hozzá, egyszer-egyszer ők is játszottak azzal, hogy fotókat kértek az olvasóktól. Most, az új lapban azonban konzekvensen a realitás jelent meg a képeken, és ez vált az arculat lényegévé: fotók politikusokról, egyéb közéleti személyekről, elkapott, naturális pillanatokról, és ezeket kommentálja mindig a szöveg. Ez pedig sokkal tágabb teret nyit a kép és a szöveg kapcsolatának, mint a karikatúráknál.

Bevallom, én azt szerettem a legjobban, amikor ezt a játékot még továbbtekerték egy kicsit, és rejtvényként tették közzé a képeket, olyan alternatív megoldásokkal, amelyek közül az egyik ráadásul még igaz is volt. Példa, 1996-ból: Az előtérben egy nő, kezében dossziéval, mögötte Medgyessy Péter. Lehetséges értelmezések: 1. Pénzügyi háttér 2. Követő emberfogás.

Visszatérve a címlapokra: a kép–szöveg-ütközések sem érdektelenek rajtuk, de talán még izgalmasabbak az évek és a folyamatok, amelyeket felidéznek. És amelyektől a végén inkább szomorú lesz az ember, mint vidám. Ám hogy ez oldódjon, a kiállítás megnyitóján bemutatott hatszázadik Hócipőn a hátlapot tették főszereplővé a szerkesztők. Azon ugyanis egy adventi Orbán-naptár virít, amelyen lehet huzigálni a piros kereszteket, 2014. május 25-ig. Ezúttal azonban nem a kép alá tettek „igaz–nem igaz” válaszlehetőségeket, hanem fölé írtak egyetlen értelmezést: „Orbánnak már csak 600 napja van hátra”.

Ebből értettem meg, hogy a szülinapi ünnepséget miért hozták két nappal előbbre: hát azért, hogy kijöjjön a hatszáz ide, és a hatszáz oda. A Hócipő kezdetétől kettesével mért hetek száma (= 1 lapszám) pontosan annyi legyen, mint amennyi napja Orbánnak még marad. Fogalmazhatjuk ezt így is: ahány napot sikerült eddig megvidámítania a Hócipőnek egy-egy számával, kéthetenként, most ugyanannyit szeretne vidámmá tenni naponként is, a napok fogyasztásával.

Fogalmam sincs, hogy a matematikában mi a neve ennek az arányításnak, de azt tudom, hogy én azért a kép alá oda tudnék írni még egy értelmezést. Hogy ugyanis Hócipő – Ellenzék: 600–600.

Ám hogy a felkiáltójel vagy a kérdőjel illik-e utána, azt nemhogy eldönteni nem tudom, de belegondolni se merek.



* „600. Hócipő – Világnemzeti kiállítás
Párizs, London, Róma és New York után az Újlipótvárosban!

Tárlat a szatirikus kéthetilap 23 éves történetének 60 legjobb címlapjából. Megtekinthető október 10-ig minden nap reggel 10-től zárásig (legalább 18 óráig, színházi előadások napjain 22 óráig) a RaM – Radnóti Miklós Művelődési Központban (Budapest XIII., Kárpát utca 23.)”



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!