Hová lett Werbőczy a Szent Korona-tanból?!

Alighanem a hét legkétségbeejtőbb mondata hangzott el csütörtökön reggel, Boross Péter szájából. Így szólt: „A közvélemény eddig minimális tájékoztatást sem kapott a Szent Korona-tanról, és ez tarthatatlan”. (Klubrádió, június 24., Reggeli gyors).


Werbőczy István (16 századi
portré) – Wikipédia

A Szent Korona-tan köztudottan Werbőczy Hármaskönyvének része, és mint ilyen, időtlen idők óta iskolai tananyag, hiszen az 1514-es Dózsa-féle parasztháború megtorló intézkedéseinek, majd az ezt követő második jobbágyságnak a jogi kereteit adta. Kétségtelen, hogy például abban a korszakban, amelyben én is érettségiztem, a történelemoktatásban bizonyos dolgokat elhallgattak, sőt, át is értelmeztek, az 1500-as évekre vonatkozóan is. Ám ezek épp hogy nem a Szent Korona-tant érintették. De ha már így adódott, Boross kijelentése nyomán érdemes összevetnünk, mit is hallgattak el akkor, a munkásság magasabbrendűségét hirdető ideológia jegyében, és mit is hallgatnak el ma, a származási kötelékek mindenhatóságától bódult nacionalizmus időszakában.

A szocialista oktatásnak az volt az egyik vezérfonala, hogy az akkori kommunizmus minden jelenségének meg kell találni az előképét a múltban, és erre kell fölépíteni a történeti folytonosságot. Ezért elsősorban azt hallgatták el, hogy a Dózsa-féle parasztháború a polgárosodni vágyó, de a polgárosodásában akadályozott, jobb módú parasztok lázadása volt. Mi úgy tanultuk, hogy szegénylázadás volt. Arról az 1504-es törvényről, amely megtiltotta a parasztok számára a külföldi marhakereskedést (ami pedig a fölemelkedés egyik legfontosabb lehetősége volt abban a korban), egyáltalán nem tanultunk. Hiszen ha említették volna, akkor a „polgár”, valamint a „kereskedés” szó pozitív jelentéstartalmai is érvényesültek volna, azzal meg volt bajuk egyébként is, éppen elég. Legalább még itt meg akarták őrizni az elnyomott rétegek helyzetének fekete-fehér bemutatását, hogy Dózsát a forradalmár kommunista vezér elődjeként, a háború résztvevőit pedig a mélyszegénység miatt lázadó proletárok őseiként tudják bemutatni. Ezért még azt a szót sem ismerhettük meg, hogy „polgárparaszt”. Így persze nem volt könnyű elmagyarázni, hogy azok az emberek akkor miért láttak épp a török elleni keresztes háborúban kitörési lehetőséget, és miért ragaszkodtak annyira a katonáskodáshoz – nem is értettünk belőle egy árva szót sem. Kellett hozzá vagy húsz év, hogy azután a gyerekek tankönyveiből megtudjam: a katonai érdemeket vagyonnal jutalmazza az állam, azért akarták annyira. A földesurak viszont az aratási időre hivatkozva akadályozták a hadba vonulást, és ezzel ismét lehetetlenné tették mások vagyonhoz jutását.

Az viszont egyáltalán nem ütközött a kor ideológiájával, hogy kellő részletességgel ismertessék a felkelést követő megtorlásokat, és ezt meg is tették, kiegészítve Ady ide vonatkozó írásaival. Ezért arról nagyon is részletesen „tájékoztattak” minket, hogy mit jelentett Werbőczy Tripartituma, s hogy az miként vált a jobbágyokkal szemben a kollektív büntetésként érvényesített bosszú törvényes eszközévé. (Helyesen tették, egy kamasz igazságérzetének szüksége van az ilyen történetekre.) Annyiban pedig igaza van Boross Péternek, hogy ma is ezt kéne tenni: ma sem kéne elhallgatni semmit. Ám, mint tapasztaltam, Boross nem arra gondolt, amire ez ügyben gondolni illik. Hogy ugyanis nem kéne elhallgatni, milyen érdekek is hozták létre ezt az elméletet. Hogy Werbőczy a bosszúvágytól lihegő, a hatalmát misztikus őstörténettel igazolni vágyó és ennek jegyében a magyar társadalmat hosszú időre végzetesen kettévágó, fejlődésében megrekesztő hatalmaskodókat szolgálta ezzel. Azokat, akikre nagyon is hasonlít néhány mai hatalmaskodó. De Boross inkább egyfajta ellen-elhallgatással él. Ő most éppen azt nem mondja el, a Szent Korona-tan sűrű emlegetésekor, hogy mit jelentett Werbőczy neve és szerepe, jogrendjének érvényesítési rendje akkor, amikor életbe léptették a Tripartitumot. Egy szót sem szól arról, hogy a tan legfőbb mondandója ez volt: A nemzet a nemességgel azonos, s ezt kell szolgálnia a jogrendnek is. A nemzetfogalom értelmezése pedig egy gyermeteg, egyszersmind célirányos eredetmítoszon alapult, éspedig ezen: a Szittyaföldről (értsd: a szkíták területéről) érkező hunok – akiket a korban azonosítottak a magyarokkal – maguk választottak elöljárót, illetve királyt, így a nemesség és a királyi hatalom szétválaszthatatlan egységet alkotott. Ez azt jelenti, hogy a király nem az ország egészét képviseli, hanem egy eszmei egység megtestesítője. Ennek alapján vált a Korona is ugyanúgy megszemélyesített tárggyá (mintha ez az animizmus valamiféle magasabb rendű eszmeiség kifejeződése volna, holott csupán a gyermeki gondolkodás szerves, és a felnőtté válás során művészivé szublimálódó része). Werbőczy szerint a szittyák közössége kettészakadt, amikor veszély idején a király körbehordoztatta a véres kardot, és a „gyávák” nem jelentek meg a haza védelmére. Ezeket a közösség kivetette magából, és szolgasorba taszította.  A „gyávák” voltak a későbbi jobbágyok elődei, akiknek tehát Werbőczy korában azért nem lehettek szabadságjogaik, mert ősapáik az erkölcstelen viselkedésükkel örökre eljátszották őket. A jogok sokaságával jutalmazott nemesek viszont úgymond harcos szittya őseik méltó utódai – ezért kell kimondani velük kapcsolatban az egy és ugyanazon szabadság elvét.


Tripartitum – 1799-es kiadás – Wikimedia

Boross ezzel kapcsolatban arról sem beszél, hogy Werbőczynek az elmélet érvényesítéséhez hazudnia kellett. El kellett hallgatna, hogy a nemességen belül eltérő szabadságjogok voltak, hiszen a familiárisok kevesebb, a bárók több joggal rendelkeztek. Másfelől arról sem szólt, hogy eddig a jobbágyoknak szintén voltak bizonyos szabadságjogaik. A mezővárosok polgárainak pedig a létét sem említette, hiszen az ő jobbágyi helyzetüket a szittya-elmélet nem magyarázhatta. Valószínű, hogy a király (II. Ulászló) épp e torzításai miatt nem szentesítette a könyvet, amiről Boross ugyanúgy nem beszél, pedig ez a tény is a magyar történelem része.  Ráadásul Werbőczy később, a bányászlázadások idején (1525-26) megölette a bányászok vezetőit. Mindezek miatt neve a felvilágosult polgárság megjelenésekor végképp az úri önkényen és osztálygőgön alapuló rend szimbólumává vált. Vajon Boross milyen polgári hagyományokra gondol, amikor egy polgárinak nevezett párt szócsöveként be akarja emelni egy modern, polgári alkotmány előszavába a Szent Korona-tant? Amelynek egyetlen vonatkozását emeli ki: a nevetséges, infantilis megszemélyesítést, amellyel az elődeink – tisztán uralmi érdekektől hajtva – szellemet képzeltek bele egy még oly értékes, de semmiképp sem lelkes, hanem egyszerűen szimbolikus tárgyba? Épp hogy lerántva ezzel a szimbolikus jelleget, amely ezt a tárgyat a magyar történetiség szerves részévé teszi? Tegyük hozzá: a többszörös, meglehetősen prózai történetű ellopdosásával együtt, amelyek szintén tények voltak.

Boross szerint még a jogászok sem tanulnak a Szent Korona-tanról. Nem igaz, minden szakkönyvben ott van: az a jelentősége, hogy Werbőczy elsőként szól a szokásjog és az írott jog megkülönböztetésének fontosságáról, továbbá hogy Hármaskönyve nélkülözhetetlen és igen gazdag forrásanyag a korról. Emellett magába foglalta a király és a nemesség közötti balansz lehetőségét.

Néhány szó erejéig azt is érdemes mindezek mellé ide tenni, hogy mit mondanak a nácik, akiknek Boross paríroz a Szent Korona-tan népszerűsítésével. Ők az alábbiakat mondják, miközben percig sem titkolják mai, területszerzési vágyaikat:

„Az úgy nevezett Szent Korona-tan nem lassú jogi „fejlődés” eredményeként jött létre, hanem alapelemei kezdettől fogva feljegyeztettek a magyarság lelkében. Ez a magyarázata annak, hogy Mettensis [a mai Metz, L.J.] ostrománál, a 451-es év feltámadás vigíliájakor, egyedül Szent István kápolnáját hagyták a hunok érintetlenül. [Nb. Metzben minden egyéb, keresztény templomot leromboltak, ennek tehát gyakorlati oka lehetett, és nem meggyőződésbeli, LJ.] (…) Atillát pedig a korabeli hagyomány Isten ítéletének végrehajtójaként tartotta számon. Troyes ostrománál az Aranylegenda és a későbbi kompilátorok (Thuróczi is), egy különös beszélgetést örökítettek meg Szent Lupus és Atilla között. A püspök felteszi a világ meghódítójának a kérdést: Ki vagy te, ki e földet pusztítod és taposod? Atilla erre így felelt: Ego sum Atilla, rex hunorum, flagellum Dei. Mire Lupus nagy sóhajtások közben, egy szójátékkal élve így válaszolt: Én meg Farkas (Lupus), óh jaj, Isten nyájának pusztítója, aki megérdemeltem Isten ostorát.
Már Atilla kortársai tudták, hogy Atilla küldetése a világban elhatalmasodott istentelenség és hűtlenség büntetése
. (…)
A hun király égi parancsa volt a rossz eltüntetése a földről, és a világ megtisztítása”.

Mint látható, a szöveg az „Isten ostora” kifejezés leleményes átértelmezése. Az ostor nem a váratlanul érkező és a térségen végigcsapó, kiszámíthatatlan erőszak megtestesítője, hanem a büntetve térítés szándékának kifejezése. A Szent Korona-tan itt a magyarság lelkébe van beleírva, más említésekkor egyenesen a génjeibe. Az, hogy akkor még se állam, se király, se korona nem létezett nálunk, lényegtelen. Ami pedig Attila keresztényesítését illeti, annak egyszerű a magyarázata: az államalapítás képessége náluk ugyancsak kizárólagos magyar, genetikailag meghatározott adottság (mint tudjuk a negyvenes évekből, a zsidókkal szembeni egyik leghangosabb vád éppen e képesség elvitatásán alapult), amely azonban szervesen összekapcsolódott a kereszténység felvételével. Ezért kell visszamenőleg is minden képzelt vagy valódi ősünket keresztényesíteni, így lett Attilából is hittérítő. Mindenki mástól pedig azt kell elvárni, amit a szöveg példázata is tanúsít: más népek kötelesek elismerni a magyarság felsőbbrendűségét. A gond mindig azzal volt – írják több helyen is –, hogy egyesek nem akartak meghajolni, és nem akartak a magyarok bocsánatáért esedezni. A harciasságnak kizárólag ez volt az oka (őket, lássuk be, kénytelenek voltak lekaszabolni), mert egyébként a szittyák utódai azokkal, akik már meghajoltak előttük, szelíd bárányként viselkednek (ld. Szörényi-Lezsák musicaljének perverzióját is: az agresszor bocsát meg a legyőzötteknek).

De lépjünk tovább az idézett szövegben: (A rendszerváltók) „tudták, a céljuk a nemzeti erőktől elvett vagyon szétosztása (privatizáció-privo=fosztani) [J, ezek szerint az „exspoliat” meg a „magán”, LJ] a nemzetközi finánctőke bérencei között.(…) Az ország nagy része már ráébredt, hogy átverték és ezért gyökeres változást akar. (…) A rendszerváltozás győztesei viszont ezt nem akarják. Nem szeretnék, hogy az alkotmány módosítására és a Szent Korona jogaiba való visszahelyezésére sor kerüljön. Ugyanis a Szent Korona vagyona és jövedelme (Szűz Mária öröksége) azt is jelenti, hogy az alapvető stratégiai vagyontárgyaknak (víz, energia, MÁV, MALÉV, stb.) a Szent Korona tulajdonában kell örökösen maradnia! A föld külföldiek kezén nem maradhat, és a milliárdos privatizátorok is rosszul járhatnak [?? LJ]. Mivel ezt ők nem akarják, ezért az általuk létrehozott ’nemzeti médiával’ és ’nemzeti szervezetekkel’ próbálják félrevezetni az embereket. Azok az emberek, akik a rendszerváltás győztesei, számadás és bocsánatkérés nélkül nem jöhetnek át a nemzeti oldalra és nem lehetnek vezetők, ünnepelt sztárok. [Itt rémültem halálra! LJ] Ezért készítik elő, ha már nem képesek fenntartani a jelenlegi hatalmukat, a saját szájuk íze szerinti rendszerváltoztatást”.


A szentkorona felajánlása – Szakolca, plébániatemplom – bucsujaras.hu

Ma egy egész társadalomnak kell ezek miatt a röhejes célok miatt futnia kitartóan iszonyatosan fölösleges köröket, hónapokon át. De nem tehetjük meg, hogy nem futjuk végig őket, mert az ideológia, amelybe becsomagolták a célt, veszélyes és rombolja a demokráciát. S hiába, hogy hosszú távon a Szent Korona-tanra épülő szándékoknak nyilvánvalóan semmi jelentőségük nem lesz, az addig eltelő időben kisemberek sorai fogják felhatalmazva érezni magukat arra, hogy ők is tegyenek valami jó erőteljeset Szűz Mária örökségéért, s a politikusok zavartalanul rongálhatják a körülöttünk élő országokkal a kapcsolatainkat, ha már ez alkotmányadta joguk. A Szent Korona körüli viták utcájánál zsákutcásabb terep a világon nincsen, legfeljebb még az otthoni pálinkafőzés forradalmi útját lehet ilyenként említeni.

Coda

Csütörtök reggel a szokásosnál is kevesebb empátia kellett ahhoz, hogy az ember szánni kezdje az egykori miniszterelnököt. Boross Péter, akár az imamalom, szinte az unalommal küszködve mondta, mondta a szöveget a Szent Korona-tanról, mintha kényszer diktálná neki. Szinte drukkoltam, nehogy a riporter érdemben belekérdezzen, és egyértelművé váljék, hogy Borossnak ehhez az egészhez mennyire semmi köze. Egy mondata nem volt, amely arra utalt volna, hogy az életében bármikor is érdekelte volna a téma. De hát miért is érdekelte volna?! Sem egykori, vendéglátós korszakában, sem későbbi, politikusi időszakában a Tripartitumnak ugyanúgy nem volt aktuális jelentősége a közéletben, ahogyan a józan ész szerint ma sem lehetne aktualizálható jelentősége. Ő mégis úgy tett, mintha a teljes felnőttségében ennek az archív értéknek az újjáélesztése kötötte volna le a mindennapjait. Szemben másokkal, persze, akik viszont bűnös módon elhanyagolták. De ahhoz már elég sok időt megélt, hogy tisztában legyen egyrészt az öncsalás fogalmával, másrészt azzal, hogy azért a hallgató sem egészen hülye, s hogy mindez a kellő feszültséget okozza benne. Azt reméltem, egyszer csak megszakítják őt a reklámok és a hírek, hogy ne kelljen tovább a saját maga állította kényszerben vergődnie. De nem várta ki: ő maga szakította meg saját magát. Köhögőrohamot kapott, s a szó szoros értelmében fuldokolni kezdett. Ő az életkorára fogta, én pedig csendben megadtam magam bizonyos szlogenek hatalmának. S megállapítottam, hogy ez az, amikor nincs apelláta.

Tetszik, nem tetszik, az öncsalásainknak Freud az ura. S ha ő úgy akarja, önként fulladunk bele.

***

Emlékeztetőül:


Ady Endre:
Ülj törvényt, Werbőczi
Szende Pálnak küldöm

Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák.
A Föld nem tud futni,
Csak a Földnek népe
S ezer Kinizsi sem
Térülhet elébe.

Nagy az idegen Föld,
Sokasul az útja,
Tegnap csatatér volt
S ma puszta a Puszta:
Éhes magyaroknak
Nem futja a kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekedjük.

Verekedés közben,
Hajh, ürül a korcsma,
Menekül az inség
Szökve, bukdácsolva.
Bécsben a korcsmáros
Tán még nem is sejti,
Vagy ha tán sejti is,
Könnyen elfelejti.

Éles a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zselénszky gulyása,
Tisza urak csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nem lett volna.

Elmegy a kútágas;
Marad csak a kútja,
Meg híres Werbőczi
Úri pereputtya.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.

***

Ady Endre: Werbőczi és az ő népe (részlet)

(…) Az úri, halódó Magyarországnak méltó prófétája volt ő, Werbőczi István. Pártvezérnek, diplomatának, palatinusnak, bírónak, tudósnak és szónoknak egyformán magyar. Ha föl lehetne támasztani, át lehetne hozni a mi korszakunkba. Amitől az isten mentsen meg bennünket, mert esze, ravaszsága s faló kedve a mai kis werbőcziek összeadott eszénél, ravaszságánál és faló kedvénél is nagyobb volt. Züllöttebb volt akkor az ország még mai züllöttségénél is. Werbőczi alkalmas időben született, kegyetlen tudatossággal emelkedett. Becsapott mindenkit, s nem volt pör vagy kár, ami ne őt gazdagította volna. Tudott kegyes lenni mindenkihez, akiből kihúzhatott valamit. Az első magyar politikus volt ő, ki krétával számította ki, hogy a nemzetieskedés, vagy mai szótárunk szerint, hazafiaskodás, kitűnő üzlet. Dehogy volt ő a köznemesség vezére az oligarchia ellen, mely oligarchiába olyan félelmes erővel harcolta föl magát. Neki elég volt egy szónoklatot kivágni a tanulatlan, korhely, már akkor is üres nótákon sírva vigadó falusi köznemesek fegyveres tábora előtt. Ez a tábor őt vezérének fogadta, s hogy anakronok legyünk, revolvert adott a kezébe, s Werbőczi megrevolverezte a királyt, a leendő királyt, a főnemességet, mindent. Úgy ítélt, mint bíró, ahogyan a fülemile-pör bírója, ővele lehetett beszélni. Egyszerre volt hű embere Ulászlónak, Lajosnak, az utánunk vágyódó Habsburg-ősnek, Zápolyának. Neki mindenki eszköz volt más ellen önzsebe s új és új donációs levelek számára. Végül nem volt Magyarországnak vármegyéje, ahol neki falvai ne lettek volna. Az utána következő nagynevű hazafiaktól és hazaárulóktól a modern minisztériumi panamázókig mindenki az ő tanítványa. Még csak az sem új nacionalista ötlet, hogy az egri püspök adjon pénzt a hazafiaknak, mert neki van.  Werbőczi éppen az egri püspököt pumpolta úgy meg, hogy a püspök ország-világ előtt jajgatott. Azután minden mindegy volt neki túl a hatalmon, pénzen és birtokon. Ne legyen királyválasztói jog, jöjjön idegen dinasztia, söpörjön el mindent a török áradat. Becsapott mindenkit a jobbágyokon kívül, mert a jobbágyoknak nem is ígért semmit. Polgárság akkor még csak egy-két német városban volt, de ezeknek is kimutatta a foga fehérjét. Hanem a jobbágyok nyöghették századokig az ő kegyetlen ütéseit: a Tripartitum, mely egyébként egy alacsonyrendű osztrák törvénykönyv mintájára készült, s egész jogászi működése a jobbágyság örökös leigázására s az úri Magyarország végtelenítésére készült. A populus Werbőczianusnak - kijavítjuk - nem is prófétája, de Messiása volt.
Sírhat, imádkozhat a populus Werbőcziánus, van miért. Werbőczi István még adathatott magának kétszer nemzeti ajándékot azokkal a jobbágyokkal, akiket igás állatokká tett. Az új jobbágyok fölemelték fejüket és kezüket. Pusztuljon a Werbőczi népe, a világ leghaszontalanabb, kitartott osztálya. „A Vezuv haragszik, bömböl a föld, fekete az ég, forr a tenger, Szent Januárius, segíts.” A populus Werbőczianus érzi a vesztét, sír és imádkozik: Csönd legyen Hunniában, csitt.

Budapesti Napló 1907. október 8.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!