Buzgó esdeklés a „Nemzeti Könyvtár” ügyében
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. október 18. csütörtök, 03:33
Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott tevékenysége egykor biztos bekerül a történelemkönyvekbe, ha másként nem, illusztrációként. Az Alaptörvény-népszerűsítésért felelős, abban igen kreatívnak és agilisnak bizonyult színidirektor feladatköre alaposan kibővülhetett, múlt héten nyilvánosságra került akciói nyomán ugyanis már akár kurzus- és kultuszteremtésért felelős államtitkár is lehetne. (De facto már az is.) Történt, hogy október 3-án bemutatták a „Nemzeti Könyvtár” néven indított könyvsorozat első köteteit, az ott megfogalmazott programnyilatkozatot csak részben kellett buzgó tudósítóknak közzétenni. Ugyanis a kabinet honlapjára is büszkén tették ki a nagyívű kulturális kormánypropaganda alapinformációit, sőt önálló oldalt is szentelnek a vállalkozásnak. (Persze egyes híradások azért szolgáltak újabb tanulságos adalékokkal, például itt.) Kerényi azóta a Klubrádiónak illetve az ATV Start plusz című műsorának is kifejtette a program lényegét, amelyet valóságos küldetésként, misszióként értelmez, nyilván nem függetlenül Orbán Viktor rendszerteremtő szándékaitól, és annak hamisítatlan agitprop jellegű népszerűsítésétől.
Semmiképp sem lehet azt mondani, hogy az orbáni rendszer ideologikus megalapozását és népszerűsítését kapkodva összetákolt propaganda útján valósítanák meg, épp ellenkezőleg: jól kidolgozott, koncepciózus programról van szó. Kiválasztottak öt jelentős személyiséget (Tormay Cécile, Esterházy János, Kós Károly, Bethlen István, Bánffy Miklós), akiknek 2013 végéig időben arányosan elosztva köztéri szobrot (emlékművet) állítanak, ezen alkalmakból az aprólékos gonddal szerkesztett „Nemzeti Könyvtár” elnevezésű sorozat összesen 24, majd terveik szerint több száz kötetét adják ki, amelyek „vezérkönyve” az említettek által írt vagy hozzájuk kapcsolódó mű lesz. A programokat minden esetben konferenciákkal, a köztévén sugárzott emlékműsorokkal gazdagítják. Az alkalmankénti „könyvkupacokat” is tematikailag sokszínűen állítják össze (ennek mintapéldája az október elején publikált hét könyv): a magyar szépirodalom maradandó alkotásai mellett útirajzokat, meséket, gasztronómiai kézikönyveket, nevezetes hősöket és ünnepeket stb. is megjelenítő „családi olvasmánytárat” kívánnak az olvasók kezébe adni.
Más kérdés, hogy nem mindenkiébe. A kétségtelenül sokszínű és túlnyomórészt a művelt magyar olvasó könyvespolcán helyet követelő művek (most például Jókai-regény, Herman Ottó ornitológiai, két Gundel vendéglátástörténeti alapművei stb.) „Nemzeti könyvtárba” fűzésével nyíltan az Orbán-rendszer ideológiai arculatformálását, a rendszer híveinek öntudatra nevelését kívánják előmozdítani. Kerényi Imre legalább nem kertel, nem bízza az elemzőkre, hogy kihámozzák szavainak valódi, rejtett üzenetét: „Ez egy kultuszkönyvtár” – szögezte le, mondván: „minden politikai rendszer törekszik és törekedjen is arra, hogy filozófiáját megjelenítse épületekben, szobrokban, könyvsorozatokban”. S nehogy eltéveszthető legyen a mostani politikai rendszer mibenléte, hozzátette, hogy a „Nemzeti Könyvtár” valójában a „békemenet” résztvevőinek szól, célja a „még mindig uralkodó balliberális irodalmi kánon” ellensúlyozása.
Ha esetleg lett volna kétség bárkiben, hogy az Orbán-rendszer nemcsak a gazdasági életben vagy a politikai intézményrendszerben kíván alapvető fordulatot elérni, hanem a fejünkben, lelkünkben is, akkor ezzel végleg leszámolhat. A saját képére akar formálni mindannyiunkat, új fogalmakat sulykol belénk, a régieket pedig új tartalommal tölti meg – ma még megjósolhatatlan, hogy milyen sikerrel. A „Nemzeti Könyvtár” ennek az ideológiának a jegyében született, vélhetően csak egyik eleme lesz a Fidesz-vezérkar által kitalált, a magyar történelem és kultúra kiemelkedő személyiségeit, alkotásait először szelektáló, aztán újraértelmező, majd – hogy, hogy nem – a „nemzeti együttműködés” orbáni rendszerébe csatornázó ideológiának. Különben miért ajánlanák már most a „békemeneteseknek”, vagyis a kormánypárt mellett demonstráló híveknek? Kerényi cáfolja, hogy az ő álláspontja (miszerint minden politikai rendszernek szükségképpen ki kell termelnie a saját, kulturális teljesítményekben, közterekben, épületekben, művészetben, irodalomban tükröződő egyéni arculatát) a diktatúrákkal állítható párhuzamba, de téved. (Nemcsak ebben.) Azt mondja, az európai királyságok ugyanúgy, mint az Egyesült Államok demokratikus kormányai mind ezt csinálták, beleértve hazánkban a rendszerváltás óta kormányzó baloldali kabineteket is. Ilyen irányú szándékokról akár még vitatkozni is lehet, de hogy tényszerűen nem ez és nem így történt, könnyen belátható. A hatalomgyakorláshoz gyártott ideológia, az ennek alárendelt központi (állami) kultúragyártás, továbbá a mindennek tananyagba, közterekre való erőltetése az autoriter, illetve diktatórikus rezsimek tulajdonsága. Demokráciákban a kormányok nem egy párt híveinek gyártanak kultúrát (pláne nem ideológiát), a nemzeti irodalom, képző- és építőművészet nagyjainak megjelenítését pedig nem rendelik alá önnön hatalmuk fenntartásának. Kerényi Imre mindezt teljesen másképp látja: „Nélkülözhetetlen, hogy a politikai hatalom hirdesse az eszméit, így komplett a dolog, így érthető, így nyerhet újabb választást, ha úgy tetszik.” (A választási győzelem, mint a „Nemzeti Könyvtár” aktuális célja különösen árulkodó megfogalmazás.) Sőt, azon reményének is hangot adott, hogy „a másik oldal is kézbe veszi és nem fog neki fájni, sőt felfedez benne olyat, ami neki is sajátja lehet”, bár ez a „békemenetes” küldetéstudat mellett inkább csak az ideológia fogyaszthatóbbá tételét szolgáló gondolat.
Triumph des Willens (képek Leni Riefenstahl filmjéből, 1938) – flickr/aldie
Párhuzamként talán sokan emlékeznek még arra, hogy a 20. század különböző szorítású autoriter rezsimjei hogyan akarták a múltat – ha már végképp eltörölni nem sikerült – végképp újraértelmezni. Az államszocialista (Rákosi-, majd Kádár-) rendszerek például a forradalmi munkásmozgalom, a kommunizmus előképeit látták a történelmi személyiségekben, irodalmi alkotásokban. (Akkor is, ha nem voltak ott. Másokat pedig egyszerűen kiszelektáltak és kiretusálni igyekeztek.) Csak egy példa: egy 1980-as években készült „Történelmi arcképek” című, iskolai és egyéb nyilvános használatra szánt fotósorozat Szent (akkor: I.) Istvántól többek között Dózsa Györgyön, Thököly Imrén, Széchenyi Istvánon, Táncsics Mihályon, Károlyi Mihályon, Kun Bélán, Fürst Sándoron keresztül Kádár Jánosig rajzolta meg a magyar történelem kiemelkedő személyiségeinek ívét. Az irodalomtörténetben is tanúi lehettünk hasonló kísérleteknek.
Gyorsan szögezzük le, hogy nem a „Nemzeti Könyvtár” egyes köteteivel van probléma (ellenkezőleg!), hiszen az önmagában nem kis örömre ad okot, hogy például Jókai igényes és olcsó kiadásban kerülhet az olvasók kezébe. (A konkurens kiadóknak nyilván más erről a véleményük, de ebbe most ne menjünk bele.) Hanem az, hogy mindezt egy hamis ideológiának rendelik alá, a valóban nemzeti kánonból kiragadva a pártpropaganda puszta eszközévé akarják tenni.
De van még más érdekesség is. A fent említett öt személyiség kiemelt fontosságát Kerényi Imre azzal indokolta, hogy mindannyian „Trianon tanúi”, akik nemcsak írásaikkal, hanem cselekedeteikkel is hozzájárultak 1920 után a haza felemelkedéséhez. Mindebben annak a korábban is tapasztalt tendenciának a megerősítését fedezhetjük fel, miszerint az Orbán-rezsim egyre leplezetlenebb szimpátiával fordul a 20. századi előképének tekintett Horthy-rendszer iránt. Az egyre ideologikusabb fellépésű Kerényi szerint a programindításra kiszemelt (amúgy finoman szólva vitatott személyiségnek számító, egyes pontokon szerinte is vállalhatatlan) Tormay Cécile „Régi ház” című regényét a miniszterelnöki megbízott a „magyar Buddenbrook”-nak minősítette – ez még utalható az „ízlések és pofonok” kategóriájába. (Szerb Antalnak amúgy más volt a véleménye az egyébként – ne hagyjuk figyelmen kívül! – Trianon előtt keletkezett regényről.) Az már azonban meghökkentő, hogy Kerényi több interjúban is elmondta, miszerint három magyar író volt Nobel-díj-várományos: Herczeg Ferenc, Wass Albert és Tormay Cécile. Ez önmagában nem igaz (ld. erről például itt), az újmódi kánonban amúgy is kiemelt szerepű Wass Albert esetében pedig a jobboldali legendárium része (lásd például itt vagy itt). Ilyesmivel azért nem ártana tisztában lennie a honi kultúraformálásban ilyen kivételes pozícióval és hatalommal rendelkező személynek.
Kerényi inkább a baloldal „nemzetköziségéről”, a jobboldal ab ovo „nemzeti” jellegéről elmélkedik (nem ismerős ez az ideológia valahonnan, pontosabban valakitől?), s még azzal is összekapcsolta, hogy ugyebár egykor „a baloldal rárontott nemzetére”. (Ehhez már tényleg csak az kellett volna, ha hozzáteszi, hogy „amint arra Orbán Viktor rámutatott”…) Persze lehet azzal egyetérteni, hogy „le kellene konferenciázni” például az 1919-es Tanácsköztársaság történetét, csak ebben a kontextusban már félni kell attól, hogy a történeti múlt egyes kérdéseiről már csak az orbáni ideológia szemüvegén keresztül tudnak majd az illetékesek „vitatkozni”. (Vagyis az értékelés a vita előtt már készen is van.) A „Nemzeti Könyvtár” vállalkozása már a programindítás kezdetén egyoldalú, a Horthy-korszak iránti nosztalgiától terhes. (Az pedig már az élet vicces fordulata, hogy a hivatalos honlap szerint a könyvsorozat kiadóhivatalát az érdeklődők Budapesten a Somogyi Béla utcában találják.)
Említsük meg még, hogy „Nemzeti Könyvtár” néven nem ez az első magyar könyvsorozat, több is ismeretes. Az első ilyen nevű kezdeményezés Toldy Ferenc irodalomtörténész (1805-1875) nevéhez fűződik, aki terjedelmes tanulmányt szentelt az ötletnek az alábbi címen: A nemzeti irodalom ismeretének viszonyáról a nemzeti élethez, és buzgó esdeklés a „Nemzeti Könyvtár” ügyében. (Új Magyar Múzeum, 1851. I. köt. 329–344. p.) Toldy Ferenc számára a „Nemzeti Könyvtár” elnevezés egészen más üzenetet hordozott, mint manapság Kerényi Imrének. Szó sincs – amúgy az ügy iránti elkötelezettségtől lelkes – írásában politikai rendszer kiszolgálásáról, s nemcsak azért, mert a nyomasztó Habsburg-abszolutizmus elején adott hangot töprengéseinek. (Sőt, mintha épp annak ellenére vetette volna papírra gondolatait.) Hanem arról írt, hogy össze kell gyűjteni a magyar irodalom, történetírás, egyáltalán a szellemi élet meghatározó műveit (terjedelmes jegyzéket közölt a tizenhat „osztályba” tervezett könyvsorozatba szánt szerzőkről és műveikről), amelyekben a legfontosabb szempontot a szellemi értékeinkre való figyelemfelhívásban, a nemzeti kultúra iránti elkötelezettségben és annak a következő nemzedékekre való átörökítésében jelölte meg. Nem aszerint válogatott, hogy mi szolgálja a politikai hatalom érdekeit és mi nem, mit és hogyan lehet valamiféle mesterséges kánonba kényszeríteni. Akkor a „Nemzeti Könyvtár” a teljesség igényével fellépő, értékeket felkutató és közkinccsé tevő vállalkozásnak számított. Mint Toldy írta, arra törekedett, hogy „az irodalom a nemzet szellemi közkincse gazdagítására ismét közvagyonná legyen, a többi mívelt népek kegyeletét és bölcs gondoskodását követve, mindent, mi bármely tekintetben becses, új kiadások által ismét fel kell élesztenünk”.
Ismételjük: egy ilyen vállalkozásban nyomdafestékre méltó, „mi bármely tekintetben” – vagyis nem egy politikai párt érdekei szerint – „becses”. Ezért ma is érdemes lenne „Nemzeti Könyvtárat” indítani, az ezért való „buzgó esdeklés” ma sem hiábavaló. A 19. század tudósa ehhez tette hozzá: „Nemzeti bűnt követünk el, ha ezt tenni még tovább is elmulasztjuk.”
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
