Több fényt! Le az életellenes Európával!

Némiképpen meglepő, hogy a KDNP a haldokló Goethének a legenda szerinti utolsó szavait – Mehr Licht! – választotta honlapjának vezérjelszavává, de mindenképpen dicséretes önkritikára vall. Az alatta megjelenő közlemények nem egyszer valóban ilyesmit juttatnak az ember eszébe.

Február 10-én azt olvashattuk például, hogy a KDNP „élet- és természetellenesnek” tartja, ezért aztán, amint hatalomra jut, sürgősen el fogja törölni azt a módosítást, amely 2009 novemberében írta felül az óvodai nevelés 1996-tól életben lévő alapprogramjának szabályozását. A közlemény érdemes arra, hogy teljes terjedelmében itt álljon:

„Hiperliberális agyrém: nincs fiú, és nincs lány
Tudatosan kerülni kell a nemi sztereotípiák – a fiú-lány szerepek – erősítését az óvodákban – erre jogszabályban kötelezi a kormány a kisgyermekek nevelésével foglalkozó pedagógusokat. Az óvodai nevelés alapprogramjának november végi módosításában nemcsak a közkedvelt papás-mamás játékok korlátozását tartják kívánatosnak a döntéshozók, hanem elvárásként megfogalmazták, hogy az óvodapedagógusoknak biztosítaniuk kell a migráns családok gyermekeinek az önazonosság megőrzését, ápolását, erősítését.
A KDNP élet- és természetellenesnek tartja a kormányrendeletet. A nő és a férfi közötti különbség az alapja a családnak, az emberiség fennmaradásának. Hoffmann Rózsa, a párt oktatáspolitikusa azt mondta, kormányváltás után eltörlik a jogszabályt. A KDNP ugyanakkor külső szakmai ellenőrzési rendszer bevezetését sürgeti az oktatásban. Az intézkedés célja megerősíteni a pedagóguspályán a jó gyakorlati munkát, hogy ezáltal biztonságot adjon a pedagógusoknak, s ezzel egy időben kiszűrje, javítsa a gyengéket.”

Témánk szempontjából mellékes, ám ne hagyjuk mégsem szó nélkül, hogy Hoffmann Rózsának szabad azt ismételgetnie a pedagógusok bevezetendő külső ellenőrzéséről, amitől Sió László esetében eszeveszett gyorsasággal határolta el pártját a Fidesz szóvivője – s valami indoka csak lehet annak, hogy kettős mércét alkalmaz a Fidesz-KDNP-szövetség. Ha már a hagyományos nemi szerepeknél tartunk: kicsi az esélye, hogy itt a „nőtől nem határolódunk el” ősi parancsa érvényesülne, viszont rebesgetik, hogy Hoffmann fontos alakítója lehet majdan egy Fidesz-kormány oktatáspolitikájának, akár miniszteri tárcát is kaphat. Figyelmezzünk hát a szavaira.

Mit mondanak nekünk Hoffmann Rózsa mondatai? A cím – „hiperliberális agyrém” – arról árulkodik, hogy a KDNP még akkor sem képes leszakadni a liberalizmus mószerolásáról, ha már se liberalizmus, se liberális párt nincs a politikai palettán – nem példa nélküli viselkedés, nem kell ahhoz létezni, hogy zsigeri indulatokat váltsunk ki, jól tudjuk, a magyarok mérhetetlenül utálják a pirézeket – és még sok más, valóban létező etnikumot is.

A politikus azon háborog aztán, hogy az óvodában kötelező lesz tudatosan kerülni a nemi sztereotípiák erősítését, szegény gyerekek nem játszhatják ezentúl kedvükre a „közkedvelt papás-mamás játékot”, s még azt is elvárják az óvodapedagógusoktól, hogy biztosítsák a migráns családok gyerekeinek önazonosságuk megőrzését. Skandalum. Milyen attrakcióval állhatott elő novemberben az OKM, ami ennyire fölborzolta a KDNP oktatáspolitikusának idegeit?

A rendeletmódosítás „Gyermekkép” című fejezetében a következő áll, dőlt betű jelzi az újonnan betoldott részt: „Az óvodai nevelés gyermekközpontú, befogadó, ennek megfelelően a gyermeki személyiség kibontakoztatására törekszik, biztosítva minden gyermek számára az egyenlő hozzáférést, tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését, elősegíti a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos előítéletek lebontását.” Az „Óvodakép” fejezet pedig új bekezdéssel bővült: a nemzeti, etnikai kisebbséghez tartozó gyerekek nevelésén kívül rendelkezik „a hazájukat elhagyni kényszerülő családok (a továbbiakban: migráns) gyermekeinek” óvodai neveléséről, s azt írja, számukra „biztosítani kell az önazonosság megőrzését, ápolását, erősítését, a interkulturális nevelésen alapuló integráció lehetőségét, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelmét.”

A Magyar Hírlap, Hoffmann Rózsára is hivatkozva, lelkesen vetette rá magát a hírre, a cikk szerzője sajátos – csak az ő értelmezésében létező – definícióval állt elő: „a gender, az egyenlőség szellemiségében, értelmetlennek tartja a nemek megkülönböztetését, és az egyénre bízza a döntést, hogy melyik nemhez tartozónak vallja magát. Ezáltal mindenki eldöntheti, hogy hetero-, homo- vagy transzszexuálisként létesít kapcsolatokat, és ezeket a gender egyenrangúként kezeli.”

Ha már az újságírónak fogalma sincs a gender (dzsender, azaz társadalmi nem) fogalmáról, különösebb kutatómunka nélkül is könnyű lett volna kideríteni, hogy a „társadalmi nem” fogalma nem helyettesíti, hanem kiegészíti a biológiai nem fogalmát, s pusztán azt a fölismerést hangsúlyozza, hogy a nemek társadalmi szereposztása nem a köztük lévő biológiai eltérések szükségszerű következménye, hanem a szocializációval átörökített, tehát meg is változtatható társadalmi intézmény. Azaz: a nők nem azért vannak hátrányban a társadalmi életben, mert biológiai berendezkedésük erre determinálja őket, hanem azért, mert évezredek alatt olyan társadalmi rend alakult ki, amely a nők helyét a tűzhely mellett, a férfiakét pedig a munkahelyen és a közéletben jelöli ki. Amellett, hogy emberi jogi szempontból a világon mindenhol tarthatatlan ma már ennek az évezredes hagyománynak a védelmezése, empirikus kutatások százai bizonyítják, hogy a nemek kiegyensúlyozott szerepének megteremtése nemcsak igazságosabb, hanem gazdaságilag is jobban teljesítő társadalmat hoz létre, fizikailag és érzelmileg egészségesebb nőkkel és férfiakkal.

Nem szerencsés, ha az újságíró tájékozatlan és igénytelen, és ezért ordas baromságokat irkál – de végképp megdöbbentő, hogy egy oktatásügyekkel foglalkozó politikus nem tud különbséget tenni a „sztereotípia” és a „szerep” szavak jelentése között, és egyáltalán semmilyen fogalma nincs a társadalmi és biológiai nem fogalma közötti különbségről sem. Szintén talány, miért azonosítja a kereszténydemokrata politikusnő az így kapott „nemi szerepeket” a nemzést célzó szexualitással – más feltételek mellett ugyanis egyszerűen értelmetlen az a kitétele, hogy a sztereotípiáktól való megszabadulás életellenes. És itt jöhetünk nagyon zavarba, mert ha Hoffmann Rózsa számára a „nemi szerep” azonos a biologikummal és a szaporodással, akkor végül is hogyan kell elképzelnünk a közkedvelt papás-mamás játékot, aminek kultiválását a képviselőnő szerint már az óvodában sem szabad korlátozni?

Nem nagyon, de kicsikét azért azon is megütköztem, hogy valaki, aki neadjisten az oktatási tárca várományosa, de minden jel szerint legalábbis magas oktatáspolitikai pozíciót fog birtokolni, olyan messze jár Európától, mint Makó Jeruzsálemtől. A két kiegészítésből ugyanis üvölt, hogy az OKM olyan szempontokat, elvárásokat írt végre bele a rendeletbe, amelyek az Unióban nemcsak az oktatás- és kultúrpolitikában, de általánosságban is prioritásként fogalmazódnak meg.

Európa, szegény, nincs még annyira fölvilágosult, hogy megértse – mondhatni nem ragyogja még be a KDNP több fénye –, hiperliberális életellenessége miatt fogyik az európai. Sőt: egyes országokban, csak hogy hecceljék a magyar kereszténydemokratákat, direkte úgy alakítják a termékenységi mutatókat, hogy bebizonyítsák: minél kiegyensúlyozottabbak a viszonyok a nők és férfiak társadalmi szerepeiben, minél kevésbé patriarchális egy társadalom, minél inkább megvalósul a nők esélyegyenlősége, annál több gyerek születik. Az évtizedek óta tartó  esélyegyenlőségi mákonyhintés következménye mindenesetre az, hogy Európában nincs az az ultrakonzervatív politikus, pláne nő, aki a nőkkel és férfiakkal kapcsolatos előítéletek fontossága mellett merészelne kiállni, mint Hoffmann Rózsa teszi. Beleértve Európába a muszlim Törökországot. Azt a Törökországot, amely, annak ellenére, hogy egy ideje jócskán terjed a vallási fundamentalizmus, mégis mindent megtesz, hogy visszaszorítsa valahogy a keleten még mindig gyakori „becsületgyilkosságokat”, ahelyett, hogy kiállna konzervatív hagyományai és a saját kultúrájában érvényesülő női-férfi előítéletek mellett, amelyek életpártisága mindenki számára nyilvánvaló lehet, ha elolvas néhány történetet az apjuk vagy fivérük által megölt, például élve eltemetett lányokról.

Az összeurópai népbutítás a nők és férfiak „természetes” szerepeit illetően immáron odáig fajult, hogy a nők nemcsak írni és olvasni tanulhatnak, sőt egyetemre járhatnak, de választójoguk van, birtokolhatnak saját bankszámlát, horribile dictu egyedül is járhatnak az utcán, és viselhetnek nadrágot. Ez a nyugati kultúrmocsok már hazánkat is elöntötte, mégis van értelme, hogy oktatási intézményeink segítségével megvédjük előítéleteinket, mert szerencsére attól a szégyentől, amit a napokban Kanada vont magára, még nagyon távol vagyunk. Még megelőzhetjük, hogy ha majd olimpiát rendezünk, akkor nálunk is olyan természet- és életellenes fertővé váljon a megnyitóünnepség, mint Vancouverben volt. Nem tudom, miért nem találtak inkább egy délceg fiatalembert a himnusz eléneklésére, mellesleg hogyan lehet egy 19. századi művet jazzesítve előadni. Az olimpiai esküt a női jégkorong-válogatott kapitánya mondta, és már az is bornírt ötlet, hogy a nőknek egyáltalán megengedik egy ilyen echte férfias sport űzését a gyönge testükkel, ráadásul Hayley Wickenheiser duplán rossz példát mutat a kislányoknak: ő az első nő, aki mezőnyjétékosként a férfi profi ligában játszott. Mintha Kanadában nem lennének férfiak: a nemzeti zászlót is nő vitte, és mivel Clara Hughes nemcsak gyorskorcsolyázó, hanem országúti kerékpáros is, ráadásul mindkettőben több olimpiai érme van már, nem tudom, mennyi ideje lehet terítőt horgolni vagy recepteket cserélni a barátnőivel egy kis süti mellett. Nevetséges, hogy a nyolc zászlóvivő és az olimpiai fáklya négy lángra lobbantója esetében milyen kínosan ügyeltek az egyenlőségre, a lehető legrosszabb mintát adva. Mert ha még háziasszonyok vagy modellek lettek volna a mintaadó nők – de a zászló egyik sarkát Julie Payette vitte, aki természetellenesen férfias: nemcsak mesterségesintelligencia-kutató, ráadásul még kétszeres asztronauta is. Az meg végképp fölháborító, hogy még a zászló mellett díszőrséget álló Királyi Lovasrendőrség csapatában is voltak nők! Ezek után már csak iszonyodva vehettük tudomásul, hogy a megnyitó egyik csúcspontja Leonard Cohen világhírű Hallelujája volt, a végképp életellenes, leszbikusságát nyíltan vállaló, sajnálatos módon többszörös Grammy-díjas k.d. lang előadásában. A fertő maga. De mit várjunk Kanadától! A kormányzó sem fehér, és pláne még nő is, és nemcsak a migránsoknak biztosítják önazonosságuk megőrzését, de a babonás, szellemekben hívő rézbőrű vadakat sem átallják „első nemzetnek” nevezni.

Nekünk viszont, hálistennek, van okunk a büszkeségre. A nők és férfiak társadalmi szerepét meghatározó sztereotípiák sokkal teljesebben működnek, mint a bűnös Nyugaton. Van, amiben csak az átlagot hozzuk: nálunk is minden ötödik nő él élete során olyan kapcsolatban, amelyben partnere vagy volt partnere bántalmazza, itt is meghal közülük hetente legalább egy.

De lényegében minden másban lehagyjuk az életellenes Európát. A nők, nagyon helyesen, mert hát kisebbek is, butácskábbak is, sokkal kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak, minél magasabb szakértelmet igényel a munka, annál nagyobb a bérkülönbség. A természet rendje szerint munkanélkülivé is gyorsabban válnak, mint a férfiak. A munkahelyi és a fizetetlen (otthoni) munkát összeadva a magyar nők dolgoznak a legtöbbet, s úgy háromszor annyi fizetetlen munkát végeznek, mint a férfiak, és persze a legkevesebb a szabadidejük. Sajnos azt már nem tudjuk visszafordítani, hogy a diplomások között magasabb a nők, mint a férfiak aránya, de szerencsére a hatalommal, pénzzel járó döntéshozó pozíciókba nem engedjük őket, minek csacsogjanak ott az Akadémián, sok belőlük az az 5,5 százalék is, a Parlamentben meg épp elég 10 százalék, hogy virágként színesítsék a sötét öltönyöket. Az egyetemek, színházak, bankok, nagy cégek vezetése is komoly, emberes feladat, mi még pontosan tudjuk, hogy nem a gyengébbik nemnek való. A nők tovább élnek, de cserébe megkapják azt, hogy idős korukra sokkal többen elszegényednek közülük, és az egészségi állapotuk nekik sem jobb, mint a férfiaké, az érrendszeri betegségekben rég utolérték az erősebbik nemet, a pszichés betegségekben pedig háromszor annyi nő szenved, mint férfi – hát, nyafognak, tudjuk.

Pozícióink őrzése szempontjából igen megnyugtató, hogy a KDNP politikusnője kivont karddal száll szembe az esélyegyenlőség még távolról sem fenyegető rémével, mert jobb az elővigyázatosság. Játsszanak csak az ovisok papás-mamást: a fiúk verjék meg rendszeresen a lányokat, minden ötödiket legalább. A kislányokat idejében szoktassuk rá, hogy ne avatkozzanak komoly dolgokba, nem nekik való az, hanem a teremtés kis koronáinak. A leányok játsszanak Hamupipőkét, aki cseléd és szexbomba egyszerre, ráadásul engedelmesen várja a konyha sarkába húzódva, hogy hercege megmentse. A fiúknak tiltsuk csak meg, hogy teljességében megéljék és kifejezzék érzelmeiket, ne érzelegjenek, az nem fiús, és nehogy sírjanak, ha bármi fáj – katonadolog. A lányok ne játsszanak építőjátékokkal, autóval, mert az természetellenes, jobb, ha felnőtten is bizonytalanul, önbizalomhiányosan vezetnek. A fiúk kezéből tépjük ki a mackót és a babát, mert a végén még ferdehajlamúak lesznek, ad abszurdum pelenkázni sem átallanak majd apaként. Őrizzük meg óvodáink természetes és életpárti jellegét, akkor is, ha a torz erkölcsű Nyugat szimplán bunkónak néz bennünket miatta. Mit nekünk Unió, az előítélet-ellenes előítéleteivel!

A KDNP vezető oktatáspolitikusának nyilatkozata még két okból megnyugtató. A Fidesz az elmúlt hetekben emlegetett már svéd és finn modellt is, félő volt, hogy a norvég modell is eszükbe jut – ott ugyanis már 2007-re azt a célt tűzte ki a kormány, hogy az óvodapedagógusok legalább 20 százaléka férfi legyen, az 1993-ban bevezetett apasági szabadsággal pedig arra próbálják rávenni a férfiakat, hogy részt vállaljanak gyermekeik gondozásában és nevelésében – ne csak játsszanak a kicsivel, hanem teljes körűen képesek legyenek ellátni. Közben a nők elárasztották a közéletet: a képviselők és a kormány tagjai között csaknem 50-50 százalékban vannak nők és férfiak, de még azt is törvényben írták elő, hogy  a magántulajdonban lévő vállalatok vezető testületeiben is legalább 40 százalékban jelen kell lennie mindkét nemnek. Ezekkel a mesterkedésekkel végül azt érték el, hogy az ENSZ Fejlesztési Programja által közzétett, „Az életkörülmények fejlesztési indexe” című anyagnak a gazdasági és politikai életben megvalósuló esélyegyenlőségi rangsorában Norvégiát csak Izland előzi meg.

Biztató Hoffmann Rózsa nyilatkozata azért is, mert kitűnik belőle, hogy a KDNP végre visszatért évezredes értékeihez – nemrégiben aggasztó jelei mutatkoztak annak, hogy a trendet követve föladja nőkkel és férfiakkal kapcsolatos előítéleteit. 2007. március 1-jén ötpárti egyeztetés zajlott a Parlamentben, a fontos témákat tárgyaló egyeztetéssorozatot az egykori SZDSZ, az akkori témát a KDNP kezdeményezte: ez Magyarország demográfiai helyzete volt. Az összegyűlt, népes újságírósereg legnagyobb bánatára az öt párt minden fontos kérdésben egyetértett, többek között abban is, hogy komolyan kell venni azokat a tapasztalatokat, amelyek szerint elsősorban a nők esélyegyenlőségének megvalósulása növeli a termékenységi mutatókat. Az ötpárti egyeztetés konszenzusos véleményéről Harrach Péter tájékoztatta a sajtót, mint arról a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség is beszámolt.

Nem is gondolnánk, milyen fontos a KDNP harcos kiállása a nemekkel kapcsolatos előítéletek óvodai továbbörökítésének joga mellett: lassan a magyar kereszténydemokraták lesznek Európa védőpajzsa az esélyegyenlőség rémével szemben. 2004-ben ugyanis II. János Pál levelet intézett a Katolikus Egyház püspökeihez, amelyben arra szólítja föl az egyházi és világi hatóságokat, hogy a nők kapjanak megbecsülést, méltóságot – és jussanak végre hozzá vezető közéleti pozíciókhoz is, hogy ez által is jobbá legyen a világ. A levelet a Hittani Kongregáció akkori vezetője, Ratzinger bíboros szerkesztette, nem sokkal az előtt, hogy XVI. Benedek néven pápává avatták. Nincs hát mit tenni: a magyar kereszténydemokratáknak kell pápábbnak lenniük a pápánál is.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!