A világ baseballdöntője – 2. számú előmeneteli (és marslakó-) jelentés
- Részletek
- Offtopic
- 2012. október 27. szombat, 06:26
- Hanák András–Mihancsik Zsófia
Hanák András–Mihancsik Zsófia: A világ baseballdöntője – 2. számú előmeneteli (és marslakó-) jelentés
Hanák András
A világ baseballdöntője – 2. számú előmeneteli jelentés
A baseballdöntő során beteljesülő Végzet nem tegnap kezdődött. Mint minden jól megkomponált végkifejlet, már akkor útjára indult, amikor még nem lehetett tudni, meddig jutnak és milyen viszontagságok közepette győzedelmeskednek az Óriások (Giants) a Nemzeti Ligában. A postseason szakaszban 2-0-s hátrányból álltak fel a Cincinnati Vörösök (a Reds) ellen, és 3-1-es állásból fordítottak a szintén vörös pintyőkék, a St. Louis Cardinals ellen. A cardinals madarakat én eddig vörösbegynek hittem, de ornitológusok szerint inkább pintyek ezek a vörös színárnyalatban pompázó kis madárkák. Győzelmük annyira valószínűnek tűnt 3-1-nél, hogy a tudósító már ízlelgette első tudósításának szalagcímét: a Tigrisek felfalják a Vörösbegyeket. Vagy netán fordítva: az lett volna az igazi hír. Nem így lett, a vörösbegyszerű pintyőkék alulmaradtak az Óriásokkal szemben.
A St. Louis Cardinals logója
És így visszatekintve aligha tagadható, hogy e végkifejlet jelentős állomása volt idén az a nap, amikor az Óriások pihentek. A tudósító pedig a városban járt, éppen szeptember 15-én érkezett meg, helyi idő szerint délután négy órakor. A leszállás előtt pár perccel a napsütésben jól lehetett látni Golden Gate hidat, az Alcatraz börtönszigetet, a „másik” hidat, és a város két stadionját: a baseball meccseknek otthont adó AT&T stadiont és a San Francisco 49ers otthonát, a Candlestick Parkot.
A szerző felvétele
Puhán landoltunk, az útleveleket ellenőrző hatóság örömmel üdvözölt „ismét otthon”. Fél hatra már szállásunkra értünk, és a 2 plusz 11 órás repülőút után elkezdtük tervezni az esténket, egy kicsit azt is figyelembe véve, hogy otthoni idő szerint már hajnali három óra volt. Tudtam, hogy másnap a bukósisakos focisták, a San Francisco 49ers a Detroit Lions csapatát fogadja (ezek nem rokonai a Tigriseknek), ám a legolcsóbb jegy 150 dollár volt. Így aztán passzoltuk a lehetőséget. Néhány internetes klikkelés alapján kiderült, hogy aznap nem lesz baseball meccs. A több mint 40 ezer nézőt befogadó stadionban aznap a Rigolettót játszották – élő közvetítésként a város operaházából. Erre viszont már nem kaptunk jó jegyet, így a kínai negyedben töltöttük el az estét. Ezen a szombat estén a stadionban pontosan az a Végzet teljesedett be, amelyet Verdi megkomponált. Rigoletto elhozza a korcsmárostól a zsákot, amely hite szerint a galád mantuai herceg ledöfött testét tartalmazza, és ennek tudatában éppen a beteljesült bosszú áriáját énekeli, miközben a háttérben megszólal a „La donna e mobile” ária, amelyet még a baseballrajongók is jól ismernek. Jó részük már azt is pontosan tudja, hogy ha ezt a herceg énekli, akkor nyilván nem ő van a zsákban. Ezt én is pontosan így következtettem ki ötven évvel ezelőtt az Erkel színház egyik vasárnap reggeli diákelőadásán, amikor Melis György játszotta Rigoletto szerepét.
Másnap elmentünk az operaházba, ahol a délutáni matiné az előző esti Rigoletto előadás ismétlése volt. Jegy híján a bejárat mellett elhelyezett nagy kivetítőn követhettük az eseményeket. Történetesen éppen akkor értünk oda, amikor Rigoletto átveszi a zsákot. A jelenet már több mint százötven éve ugyanaz, jómagam már ötven éve térek vissza hozzá, és mi tagadás, minden alkalommal azt várom, hogy egyszer a herceg legyen a zsákban. Eddig ez még nem jött össze.
No de rendben, ne húzzuk-halasszuk a lényeget: a második meccset is a Giants nyerte, igaz nem pontosan úgy – mindig azonos módon –, ahogy Rigoletto döbben rá a véres valóságra minden egyes előadáson. Ezúttal a dobók jeleskedtek. Egészen a hetedik inning közepéig jól ment a dobás, ám akkor bejöttek a váltó dobók (akiket relief pitchersnek neveznek): a Tigriseké igencsak elbizonytalanodott, a keze megremegett, és ezt az Óriások kihasználták. Két pontot értek el, és így a második meccset 2-0-ra nyerték. A sorozat állása is 2-0 az ő javukra.
Egy napnyi szünettel szombat este (csakis naplemente után) két vagy három meccsel Detroitban folytatódik a sorozat. A statisztika a mellett szól, hogy az a csapat, amely 2-0-ig eljutott, az előző 15 döntőből 14-et megnyert. Vajon lesz-e a 15-ik az eddig lehengerlő San Francisco? Ha történetesen Detroitban is kétszer nyernének az Óriások, akkor már nem jövünk vissza az AT&T stadionba.
Erre tekintettel sürgősen el kell még mondanom, hogy az Óriások csak 2000 óta játszanak itt, korábban társbérletben osztoztak a focistákkal a Candlestick Parkon. 1989 októberében ebben a stadionban készültek a baseballdöntő harmadik meccsére (említettem már, hogy ebben a játékban a három a bűvös szám), amikor délután 5 óra után néhány perccel súlyos földrengés rázta meg a várost. Utak és hidak, felüljárók és vezetékek rongálódtak meg, az első félelmek szerint több száz halálos áldozatra lehetett számítani. Végül 42 halottat hagyott maga után a Loma Prieta földrengés. Emlékszem jól, nálunk Washingtonban akkor 8 óra múlt, az utolsó simításokat végeztem az Első Magyar Alap létrehozásához szükséges dokumentumhalmaz egyes csavarjain, és közben néztem volna a meccset. A látvány és a hír megdöbbentő volt. A Giants ellenfele, az Oakland Athletics csapata nem is tudott a megrongálódott Bay Bridge-en hazamenni, hanem az egész öbölt meg kellett kerülniük San Jose felé. A sorozatot elhalasztották, és csak október 27-én folytatódott a szomszédos Oaklandben. Itt gyorsan nyert is a hazai csapat. Közben én megjártam Torontót, ahol – kérésemre október 23-án – lezártuk az Első Magyar Alap megalapítását és feltőkésítését.
1989. október 17-e, a Sport Illustrated címlapja
Az új stadion egyébként „dobóbarát”, ami azt jelenti, hogy a szél nem befolyásolja annyira a labda ívét, mint korábban. A Candlestick Park híres volt a csalfa, kiszámíthatatlan széljárásáról. Bár mindkét stadion az öböl partján fekszik, ami azt is jelenti, hogy nyáron is igen cudar hideg tud lenni az idő, a tervezők valamiképpen kifogták a szelet az AT&T stadion légteréből. A dobó bátran csavarhatja, nyesheti, bűvölheti a labdát, az úgy megy a levegőben, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva.
Mint említettem, a második meccs elsősorban a dobók versenye volt. Az Óriásoknál Madison Bumgarner (házi nevén Mad Bum) kezdte a dobást, remekül, összesen nyolc strikeouttal (azaz a Tigers nyolc játékosa volt kénytelen úgy lelépni, hogy nem tudott egyetlen érvényes ütést sem produkálni Bumgarner dobásaiból). A Tigrisek Doug Fistere is jól muzsikált, ám az őt leváltó balkezes Drew Smyly megszolgálta balkezes reputációját, és kétszer is telt házat idézett elő a bázisokon (erre mondják azt a népek, hogy „bases loaded”, ráadásul „nobody out”), amely helyzetből egy embert a hetedik, egyet pedig a nyolcadik inningben sikerült hazafuttatni, és ennyi elég is volt a győzelemhez. A második pontot az erősen biztonsági „áldozati röpte” (sacrifice fly) segítségével érték el az Óriások; a harmadik bázison várakozó Angel Pagan könnyűszerrel futhatott haza.
Szombat este, már Detroitban majd Ryan Vogelsong kezd az Óriások dobójaként. Figyelemre méltó, hogy a derék német nevek miként angolosodnak el, és hogy a keresztnevek már egyáltalán nem emlékezetnek a teuton múltra.
Mielőtt azonban lezárnánk a mai tudósítást, visszatérnék a Marslakó megfigyeléseinek egyikére-másikára. Jószerével csak az egyikére. Az, hogy a hetedik inning közepén a szokásos szünetben a God Bless Americát éneklik el, relatíve új dolog. 2001. szeptember 11-e előtt ez nem így volt, mint ahogy sok más sem úgy volt előtte és utána. A játékot körülvevő szertartások kevésbé voltak ennyire patrióták a külsőségekben. A hagyományos dal a hetedik inning pihenőjében a Take Me Out to the Ball Game volt; ezt a dalt énekelte el a közönség, együtt mindkét csapat szurkolói. A dal a baseball himnuszává vált, és minden stadion egy kicsit a maga számára hangszerelte, módosította.
A God Bless America a George W. Bush korszak terméke. Az „én időmben,” Ronald Reagan elnöksége idején ilyen nem fordulhatott volna elő. A mérkőzés alaphangját kellő módon megadta a Star Spangled Banner (az amerikai himnusz) előadása. Aligha kell jobb bíztatás valakinek, mint a „the land of the free and the home of the brave”. (Az 1. számú előmeneteli jelentés egyik fényképén éppen ez szöveg látszik). Nem volt itt múlhatatlan szükség még egy hazafias himnuszra, már amennyiben az eredeti dal, amelyet Irving Berlin írt, a nemzeti büszkeségre apellálna. Pedig Reagan kedvelte a God Bless Americát, de a baseballmeccsen ő is inkább a Take Me Out to the Ball Game-et énekelte, akár a chicagói Wrigley Field lelátóján, akár az LA Dodgers stadionjában. Mert Reagan a nép patriótája volt, a Bush-nemzedék pedig patrícius és parvenü patrióta. Ez magyarázza az ízlésficamot.
Ezen az 1958. április 13-ai showműsor-felvételen a New York Yankees sztárjai, köztük az előző részben már emlegetett Yogi Berra éneklik el a közönséggel együtt a Take me out to the Ball Game-et
***
Mihancsik Zsófia
A világ baseballdöntője – 2. számú marslakó-jelentés
A közép-európai marslakó megfigyeléseiről szóló beszámolót az amerikai baseball-kultúráról a nézőtérrel folytatom, ha már Hanák András szóba hozta a sportág „félhivatalos” himnuszát, a Take Me Out to the Ball Game-et. Az amerikai baseball-lelátó ugyanis nem énekel és drukkolni is meglehetősen furcsán drukkol. Ami az amerikai baseball-drukkerről elmondható, az mindenekelőtt az, hogy beszélget, jön-megy, eszik és üzen.
Az első két elfoglaltságot gyorsan elintézhetjük. Három-négy-öt- és többórás meccsekről lévén szó, amelyekben a játék meneténél fogva sok a holtidő, érthető, ha a népek olykor elunják magukat. Ilyenkor felállnak, kimennek, gondolom, sörért, ennivalóért, körbesétálják a hátsó járatokon a stadiont, megnézik, milyen a kilátás a büfé mellől vagy a legfelső ülőhelyekről, esetleg a drótkerítések mögött kukkoló ingyennézők perspektívájából. Vagy társalognak a szomszéddal, az elérhető közelségben lévő drukkertársakkal, a családdal. Rengeteg ugyanis a gyerek a baseballmeccseken, elképzelni se tudom, hogy csecsemőket (vannak!), 4–5–6 éves gyerekeket hogy lehet nyugton tartani ilyen borzalmasan hosszú időn át, amelyet csak ritkán szakít meg a közönség közös akciója. Odáig még felfogom a dolgot, hogy egy gyerek számára előbb-utóbb rituális esemény lesz, amikor a meccs előtt otthon beöltöztetik a csapat színeibe és mezeibe, kifestik az arcát (a Giants első World Series-meccsén láttam csapatszínekre, narancssárga-feketére festett hajú gyerekeket is). De azokról a szülői technikákról nincsenek ismereteim, amelyekkel rábírják őket arra, hogy egy gyerek számára bizonyára végtelenül hosszú időket végigüljenek a lelátón. Mindenesetre a társalgás rendkívül élénk a széksorokban, és a társalgókat legtöbbször a pályán zajló események sem zavarják (kivéve a ritka attrakciókat, amelyek, mondjuk, egy 1-0-s eredménnyel végződő meccs három órája alatt legfeljebb ha kétszer-háromszor szikráztatják fel a nézőteret).
Az evés más tészta, hogy stílusos legyek. Az amerikai baseballdrukker ugyanis, amennyit egy tévénéző marslakó Budapestről ebből megfigyelhet, végigeszi a meccset. És ehhez minden biztatás meg is kap. A fogyókúrázóknak nem ajánlom, hogy egy-egy tévéközvetítést az első pillanattól az utolsóig végignézzenek, ugyanis bármelyik pillanatban súlyos merényletek érhetik őket. Kezdődik a dolog ott, hogy a stadionok előtt számtalan árusítóhely várja az érkezőket. De nem ám az unalmas hotdoggal meg hamburgerrel (az is van), hanem rafinált módon elkészített, gusztusos és hihetetlen bőségben megpakolt hideg-meleg, helyben készített szendvicsekkel és kis dobozkákban-tálcákon elhelyezett meleg ételekkel. Ezeket a jobb televíziók mindig megmutatják (az ESPN, amennyire látom, olykor más cégek közvetítését veszi át, például a Fox televízióét), lehetőleg premier plánban, hogy az embernek csurogjon a nyála. Aztán vannak sportközvetítők, akik meccs előtt, a kamerák kíséretében, beülnek a pályaközeli éttermekbe, kifőzdékbe, és a szemünk láttára fogyasztják el az (általam) soha nem látott méretű T-Bon steakjeiket.
Óriás grillezett T-Bon steak salátával
Meccs közben ugyanilyen merényletek érhetik az embert, amikor egy-egy reklámszünet után a stadionnál árusított ételek képeivel tér vissza a közvetítés. Nyilván ez nem pusztán azért van, hogy a kövér amerikai még kövérebb legyen: a Taco Bell nevű amerikai óriás-gyorsétteremlánc például állandó szponzora a közvetítéseknek, és jóval kisebb cégek, talán még utcai elárusítóhelyek is hirdetik meccset közvetítő televíziókban a maguk szószait és ételeit. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy ha az ember végignéz a baseballstadionok lelátóján, tényleg rengeteg elhízott embert lát (a másik magyarázat, hogy a túlsúlyos amerikaiak szívesebben járnak baseballmeccsre, mint a normál súlyúak, ebben az összefüggésben azonban nem hiszek). És akkor ott vannak még a mozgóárusok, akik folyton föl-lejárnak a nézőtér lépcsőin, óriási fürtökben cipelt vattacukraikkal és egyéb nyalánkságaikkal (nem tagadom, eszembe jutott már az elmúlt két évben, hogy Amerikába disszidálok, és elmegyek baseballmeccsekre vattacukorárusnak – igaz, hogy máskor meg stewardnak gondoltam elmenni a Liverpool meccseire, de erről letettem, szegény stewardok ugyanis az egész meccset a pályának hátat fordítva kénytelenek végigülni, hiszen a nézőket kell szemmel tartaniuk, és nekem ez nem bót, hogy úgy mondjam).
És itt térünk vissza a játék nemhivatalos himnuszához, a Take Me Out to the Ball Game-hez. Mit mond ugyanis a dal első néhány sora? Hát ezt:
Take me out to the ball game,
Take me out with the crowd;
Buy me some peanuts and Cracker Jack,
I don't care if I never get back.
Azaz: vigyél ki a pályára, a tömegbe, és vegyél nekem egy kis földimogyorót meg egy kis pattogatottkukorica-mogyoró-keverék rágcsálnivalót. Hát ha a himnusz is ezt mondja, akkor tényleg muszáj folyton enni! Nem állom meg, hogy össze ne vessem a dolgot a Liverpool nemhivatalos himnuszával. Jó, jó, ez itt Európa, más hagyományokkal, más mentalitással, a hevült drukkerkultúra is egészen más, mély, szív- és hitbéli kapcsolat a csapattal, meg a focimeccs csak másfél óra, és a pályán is szinte mindig történik valami izgalmas, úgyhogy idő se volna enni, de akkor is, a Liverpool-drukker azt énekli, hogy You'll never walk alone, azaz hogy emeld fel a fejed, ne félj a sötéttől, mert vihar után újra kisüt a nap, menj csak előre, legyen remény a szívedben, és hidd el, sohase maradsz egyedül, mert egy közösséghez tartozol. Hát ha választani lehet, sokkal inkább ez, mint a földimogyoró, nem?
A 2007-es Bajnokok Ligája-döntő Athénban, amelyre valószínűleg Liverpool egész városa elutazott
Még valamit a baseballmeccs lassúságáról és a nézők éberségéről, mert aztán be kell fejeznem a mai beszámoló-adagot, minthogy már így is elviselhetetlen hosszúságúra nyúlik ez a 2. számú előmeneteli (és marslakó-) jelentés. Ha így haladok, nemhogy a World Series maximum hét meccse, de az egész bajnokság se lenne elég, hogy televízión keresztül szerzett alien (ami nem azonos az idegenszívűvel!) baseballkultúra-tapasztalataimról beszámoljak. Szóval az tartozik még ide, hogy bármilyen hihetetlen is, a rendezők időnként ébresztőt fújnak a nézőknek. Történik ez orgona- vagy trombitahanggal, amikor ugyanazt a néhány akkordot emelkedő hangfekvésekben négyszer-ötször lejátsszák. A lagymatag, duruzsoló zajba egyszer csak beleharsannak a hangosbemondó akkordjai, aki elaludt volna, felriad, aki már húsz perce a pályának háttal társalog, hirtelen rádöbben, miért is van itt, és megfordul, sokan elmosolyodnak, mert végre történt valami, és újabb hosszú percekre biztosítva van a figyelem a pályán zajló események iránt.
A baseball-drukkolás módjáról még lesz szó, hiszen a negyedik fontos drukker-elfoglaltságról, az üzenésről még nem esett szó, most azonban, búcsúzóul, mert a legközelebbi előmeneteli jelentésre hétfőig kell várni, hiszen a San Fraciscó-i fiúk ma utaztak Detroitba, és a harmadik meccsüket a mi időnk szerint majd csak vasárnap hajnalban játsszák, és mert azért mégiscsak a baseballról szól ez a beszámoló, álljon itt a Take Me Out to the Ball Game feldolgozása a nagy jazz-blues-rockzenésztől, Dr. Johntól.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!