rss      tw      fb
Keres

Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból, XVI.


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével           


A Józsefvárosi pályaudvartól az Oktogonig és tovább

Valamikor 2004 tájékán rendezőasszisztense voltam egy híres izraeli dokumentumfilm-rendezőnek, aki egy Izraelben élő idős magyar házaspár  élményeit dolgozta fel, s ehhez elhozta Magyarországra a két nyolcvan év körüli embert. Számos helyszínen forgattunk, többek között a Józsefvárosi pályaudvarnál, mert a családfőt innen vitték munkaszolgálatba. Verőfényes vasárnap délután volt. Kikászálódtunk a mikrobuszból, előkészítettük a felszereléseket, és már kezdtük volna a helyszíni felvételeket, amikor a pályaudvar váróterméből árpádsávos zászlókkal és karszalagokkal feketeruhás kopasz fiatalok jöttek ki, mint megannyi biodíszlet a filmhez, csak éppen valódiak voltak, valami gárda-összejövetelre igyekeztek. Természetesen filmre vettük őket, de az idős férfi visszaült a kocsiba, és amíg a néhány fiatal el nem ment, ki se akart szállni.


A 2005-ben bezárt Józsefvárosi pályaudvar – vdszsz.hu

1944-ben nagybátyámat – akiről már írtam, hogy amolyan pótapám volt, hiszen apámat a németek erős magyar segédlettel elhurcolták, születésem előtt egy hónappal, és koncentrációs táborban halt meg, így anyám bátyja volt a férfi a családban – behívták munkaszolgálatra, és a Józsefvárosi pályaudvaron kellett jelentkeznie. Sárgacsillagos zakójára vastag fekete kabátot vett fel, persze csillag nélkül, és amikor meglátta a vagonokat, meg a kiabáló szuronyos csendőröket, úgy döntött, hogy ő itt egy percig sem marad. Elindult kifelé egy cukorkaárussal, aki a nyakába akasztott kosárral a kijárat felé vette útját, és mintha vásárolna, kislisszolt a pályaudvarról, felugrott az első villamosra és hazaszökött a Zichy Jenő utcába. Bement a házmesterhez, és azt mondta, én maguknak nagyon sok pénzt adok, ha elbujtatnak, és nem adnak át a csendőröknek. Letette az előleget, és már vitték is föl a padlásra, ahol a ház lakóinak kidobált régi holmiijait tartották. Az egyik eldugott sarokban állt egy valaha volt nagytestű kutya háza. Abban töltött néhány hónapot a nagybátyám száraz kenyéren és vízen. Csak a bombázások idején bújhatott elő, hiszen ilyenkor mindenki – beleértve a csendőröket, később a nyilasokat – a pincében volt. A padláson érte meg a felszabadulást.

1956-ban, amikor a körutat és az Oktogont lőtték az oroszok – a mi házunk majdnem a körút sarkánál állt –, a villanyok is kialudtak, és az egész ház a pincébe rohant, nagybátyám gyertyát gyújtott a fürdőszobában, és megborotválkozott. A ház összes lakója közül ketten maradtak a lakásukban, 82 éves nagyanyám és 56 éves nagybátyám. Nagyanyám azért, hogy rávegye  fiát, mégiscsak menjen le a pincébe, a nagybátyám meg azért, mert pontosan tudta a padlásélményeiből, hogy melyik lövedék hol csapódik be, és szerinte mindegyik „messze” volt a lakásunktól. Én ingajáratban voltam a pince és az első emelet között, hogy legalább a nagyanyámat levigyem, miközben csodálattal néztem borotválkozó nagybátyámat, a nyugalom szobrát.

Nagybátyám akkori szóhasználattal élve igazi reakciós volt, hiszen az üzletét államosították, utálta a kommunistákat, de már nem volt elég fiatal, hogy az utcára menjen, így többnyire csak átkozódott, és rendületlenül hallgatta a Szabad Európa rádiót.

A nagybátyámat látva többször is felbátorodtam, és kiszöktem a körútra, ahol nemzeti zászlóval leterített halottak feküdtek. Aztán szemtanúja lettem egy lincselésnek – utána nem akartam többé kimenni az utcára. Láttam azt az embert, amint agyonverték, a testét megrugdosták, leköpdösték, majd az Aradi utca sarkán a nyakába akasztottak egy Lenin körút táblát, amelyre ráírták: IGY JÁR MINDEN HAZAÁRULÓ!, és kötéllel felhúzva a kopár fára. Néztem a kéjes vigyorokat, az öldöklés bódult állapotát, a tömeghisztériát, és elment a kedvem a forradalomtól. Igaz, még csak 12 éves múltam. Lehet, hogy felnőttként másként éltem volna meg ugyanezt a jelenetet, de manapság inkább 12 éves önmagammal értek egyet.

Még a Töredékek első részében leírtam 56-os élményeim számomra legmegrázóbb történetét a Hunyadi téri piacon, a néhány napos tűzszünet idejéből, amelynek következménye lett izraeli kivándorlásunk, de azóta tudom, hogy van egy-két kártya, amelyet zavaros vagy nehéz időkben még mindig elő lehet és elő is szoktak húzni: a zsidók és a cigányok. Úgy látszik, most is nehéz és zavaros időket élünk.


ÁVH-s sorkatona – antic-antik.blogspot.hu 

1956–57-ben kétszázezer honfitársunk hagyta el az országot (köztük mi is, de mi csak hárman voltunk). 1956 sokkját ki-ki másként élte meg. Voltak politikai üldözöttek, és sajnos voltak vallási üldözöttek is. Ne felejtsük el a miskolci lincseléseket ! Budapesten csak elszórtan voltak ilyen események, sajnos mi ennek részesei lettünk. No nem a lincselésnek, „csak a zsidóverésnek”. Fogy a magyar, mondják. Nem szülnek eleget a nők, mondják. Már 10 millió alatt vagyunk, mondják. De vajon számot vetettek-e azzal, hogy csak az elmúlt két évben hányan hagyták el az országot ? Egyes óvatosabb becslések szerint százezren, mások szerint akár kétszázezren is. Talán így kerültünk a bűvös 10 millió alá, mert más adatok szerint nem a szülések száma csökkent drasztikusan, hanem az elvándorlásoké nőtt. A miértre sokféle válasz adható, közülük csak az egyik az, hogy nehéz, zavaros időket élünk.

1995 februárjában a téli Párizsban jártunk, és mivel meghívásra mentünk, egy egészen hangulatos 3 csillagos kis szállodában laktunk feleségemmel az Eiffel-torony közelében. Reggelizés közben ismerkedtünk meg egy kedves, középkorú, magyar származású házaspárral, akik a brazíliai San Paolóból érkeztek. Élvezték, hogy Párizsban sétálni lehet az utcán, a parkokban. Szabadon metrózhatnak. Nem kell rettegniük a kocsijukban, ha megállnak egy piros lámpánál, és nincs vastag betonfallal körülvéve a szálloda, mint otthonuk a lakóparkban, amely egyébként az egyszerű középosztálynak épült, és nem a milliomosoknak.

Ma már nálunk is vannak őrzött lakóparkok, igaz, legfeljebb a felső középosztálytól felfelé, de még ki lehet menni az utcára sétálni, fel lehet szállni a metróra, villamosra, bár nem árt körülnézni, és jobb nem közbeszólni, ha valami durvaságot hall vagy lát az ember, mert még bajba keveredhet. Lehet, hogy a nem is távoli jövőben mi is San Paolo lehetünk?


Kossuth tér 2006 szeptember – indafoto.hu

2006-ban a Parlament közelében, a Falk Miksa utcában béreltünk lakást. Nagyon megbántuk. Testközelből nézhettük végig a többségében csak csőcseléknek nevezhetők randalírozását, a Kossuth Lajos téri szemétdombot, a sarki éjjel-nappali kis közért előtt féldeciket  fogyasztó „tüntetők” részeg ordítozását, akik valahonnan állítólag még napidíjat is kaptak, hogy minél tovább kitartsanak. Emlékszem, hogy ebben az időben olvastam Oszama bin Laden terroristavezér életéről, arról, hogy miként képezték ki az amerikaiak az oroszok elleni terrortámadásokra, hogy azután visszafelé süljön el a fegyver, és 2001-ben az Egyesült Államokat támadják meg kiképzett terroristák. Nem jó a szellemet  kiengedni a palackból, nem jó gyűlöletre uszítani, mert könnyen visszafordulhat a fegyver. Annak a csőcseléknek, amelyet én láttam, fogalma sem volt róla, mit mondott Gyurcsány az őszödi beszédben, csak annyit jegyeztek meg, amennyit a fejükbe vertek: Hazudtunk éjjel és nappal, „ezt elkúrtuk”. Ettől visszhangzott a tér. Nem jó rájuk kacsintgatva Nyírőket és Wass Alberteket táblára tűzni, majd csendben elvenni még a „napidíjukat” is, mert ez a legfeljebb masszának nevezhető tömeg könnyen ellenük fordulhat, és teljes káoszba sodorhatja az országot.

„Bizony, bizony! Mondom Néktek”, a bibliai Jeremiás próféta szavait idézve.



Erdei Grünwald Mihály, újságíró


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével           



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!