Hanák András–Mihancsik Zsófia: A világ baseballdöntője – 4. számú előmeneteli (és marslakó-) jelentés
- Részletek
- Offtopic
- 2012. október 30. kedd, 09:16
- Hanák András–Mihancsik Zsófia
Hanák András–Mihancsik Zsófia: A világ baseballdöntője – 4. számú előmeneteli (és marslakó-) jelentés
Az 1. számú jelentés
A 2. számú jelentés
A 3. számú jelentés
Hanák András: A világ baseballdöntője – 4. számú (és egyben utolsó) előmeneteli jelentés
Rögvest az eredménnyel kezdem, de előtte megerősítem Marslakó megfigyelését, hogy a szinte mindenre kiterjedő baseballstatisztika szerint eddig 23 olyan baseballdöntő volt, ahol az egyik csapat 3-0 arányú vezetésre tett szert, és még sohasem volt olyan, hogy valaki ebből a helyzetből fordítson.
Nos, akkor most jöhet a negyedik mérkőzés eredménye: a meghosszabbított meccsen, azaz a 10. inningben a San Francisco Giants 4-3-ra nyerte meg a negyedik mérkőzést, és ezzel 4-0-s végeredménnyel a 2012. évi baseballdöntőt. Ennek a sorozatnak vége, erre már Yogi Berra is azt mondaná: it is over.
Vannak, akik szerint azért, hogy a végeredmény minél több mérkőzés során alakuljon ki, több módon is „tesznek” a nagy televíziós társaságok. Egy négy mérkőzésből álló gyors befejezés aligha áll érdekükben, mivel minden további mérkőzés nagyon kedvező módon hat az árbevételükre. Nem könnyű elhinni, de hasonlóan nem is egyszerű elhessegetni ezt a feltételezést. Egy dolgot állíthatok csak igen határozottan: a Galamus semmilyen tekintetben nem húzna hasznot abból, ha folyatódna a sorozat. Legfeljebb az olvasók lennének gazdagabbak néhány újabb – tényekben és elmélkedésekben bővelkedő – előmeneteli jelentéssel. Nos, az Óriások egyetlen hosszabbításos inninggel ajándékozták meg a tévétársaságokat, s ez nem erősíti meg a korrupciós gyanút. Hajnali 4 óra 55 perckor a tudósító is nyugovóra térhetett.
Az utolsó percek rendkívül izgalmasak voltak a már említett Gameday grafikái előtt. Gondolom, legalább ilyen izgalmas lehetett a finálé a képernyő előtt vagy a stadionban. Azzal kezdődött, hogy a 10. inning első felében a giantsos Ryan Theriot szép nagyot ütött a pálya közepe tájékára, s elfutott a második base-re. Egy darabig itt ácsorgott. A Tigers dobója, Phil Coke ezt követően már majdnem minden támadót kidobott, amikor az utolsóként következő Marco Scutaro remek ütéssel olyan messze küldte a labdát, hogy Theriot nemcsak beindult, és futott, mint az agár, hanem a harmadikról még vissza is nézhetett, és száguldhatott tovább a home base felé. Yessss, szokta volt mondani a tudósító a meccseken, „we’re on our way home”; úton vagyunk hazafelé. Kéretik ezt is a nagy baseball-mondások közé sorolni. A Tigrisek nem tudták időben visszadobni a labdát, a futó Thierot ezúttal fenéken csúszva hazaért. Ezzel az Óriások a negyedik pontjukat szerezték meg, és a Tigrisek már nem tudtak válaszolni. Így történt.
Theriot győztes hazavetődése – screenshot (az utolsó és VB-győzelmet érő akció videója megnézhető – de sajnos nem megosztható – itt, a Giants honlapján)
A baseball valóban a statisztika hálás melegágya. Mindenről van statisztika, mert az amerikaiak szerint amit nem lehet megmérni, az szinte nem is létezik. Szinte. Tehát mindent nyilvántartanak, rendszereznek, átlagokat számolnak. Minden játékosnak megvan a maga átlaga. A statisztika szerint a Tigriseknek már legalább egy, ha nem két győzelmet kellett volna aratniuk, de most kifogott rajtuk a statisztika. A statisztika ugyanis a múlt. Kitörölhetetlen, megkerülhetetlen, sok mindent elárul, de hiába a sok statisztika a múlt minden rezzenéséről, teljesítményéről, a jövőt illetően minden baseballszurkoló tudja, hogy amikor a dolog beindul, akkor mégiscsak kiszámíthatatlan, mi lesz belőle. Visszatekintve nagyon jó és hasznos a statisztika, szinte mindent megmagyaráz, ám a jövőt illetően szinte semmit sem ér. Szinte.
A negyedik mérkőzésen Matt Cain dobott az Óriásoknak, Max Scherzer a Tigriseknek. A nevekre és az amerikai nevek mögötti figyelemre méltó életutakra, döntésekre azért még visszatérnék ebben a tudósításban. Amerika ugyanis ma is azon kevés országok egyike, ahol szabadon változtathatja meg a nevét az ember. Robert Zimmermanból Bob Dylan lehet, Allan Stewart Konisgsbergből Woody Allen. Amikor eljött az ideje, én is azt a nevet választhattam, amelyiket csak akartam. Törtem is fejem, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy sokat nem változatok a becsületes nevemen: mindössze az Istvánként feltüntetett második keresztnevemet cseréltem fel az Isaac névre. Mások ennél ambiciózusabbak voltak. Hogy más ne mondjak, a már említett Take Me Out to the Ball Game dal szerzőinek névválasztása jól jelzi, milyen motívumok, tendenciák érvényesülnek. A zeneszerző, rendben, a dalszerző, becsületes művészneve Albert Von Tilzer (nagy V-vel a Von-ban) volt. Emberünk a 19. század végén Albert Gumm néven lett megkeresztelve, mivel a lengyel apa nem kívánta továbbörökíteni a Gumbinski nevet. Mert Gumnak mégsem hívhatta fiacskáját. A Gump név pedig feltehetően foglalt volt. Albert anyjának a neve Tilzer volt, az ifjú Gumm végül ezt a nevet választotta művésznévként, és mivelhogy ő a zene terén kívánt kiemelkedőt alkotni, hozzátette a Von megjelölést. Albert tehát lengyelből angolba ment, majd németté formálta egyébként remek amerikai nevét. A szövegíró viszont John Godfrey Knauff néven született Philadelphiában, és amikor a showbizniszbe kívánt betörni, akkor változtatott Jack Norworth névre. Ő tehát a német névből mozdult el az angol felé, még a Johnból is Jacket faragott. Végtére is John Kennedyt is Jack néven szólította a környezete.
A névváltozástól független tény, hogy a dal és a szöveg szerzői az örökzöld dal megalkotásakor, 1908-ban, még sohasem voltak komoly, professzionalista (Major League) baseballmeccsen. Ennyiben a jelen tudósítások szerzője több lépéssel előttük jár, bár az továbbra is kétségtelen tény, hogy a baseballdöntő mérkőzéseinek zömét – kis alvásszünetekkel – az erre a célra készített Gameday grafikákon követte. Tehát ha nem is látta, képben volt. De ha szabad, visszatérnék még a God Bless America hazafias dal szerzőjére, Irving Berlinre. Marslakó szerzőtársam és egyben szerkesztőm a 2. számú jelentésemből kihúzta Irving Berlin azon (általam zárójelbe tett eredeti nevét) nevét, amellyel Oroszországból az Egyesült Államokba érkezett. Az antiszemitizmus vitán edződött szerkesztő szerint ugyanis nem igazán releváns a dal keletkelése és további élete szempontjából, hogy Berlin az Izrael Izidor Beilin néven érkezett meg Ellis Islandre. Szóval, hogy oroszországi zsidó volt. Én úgy gondolom, hogy ez mégis említésre méltó tény, bár kétségtelen, sok köze nincs a baseballhoz. Inkább azt jelzi, milyen erős volt az asszimiláció az olvasztótégelyben, és a befogadók mennyire könnyen fogadták el a bevándorlók alkotásait. Tudom, nem kell minden esetben felkutatni egy művész, tudós, alkotó származását, de olyan környezetben, ahol ennek van súlya és szerepe, az ilyen törekvés többnyire nem vezet az előítéletes gondolkodás romboló hatásához. És ha már idáig elkalandoztunk, megjegyzendő, hogy Berlin visszaemlékezései szerint a God Bless America kifejezést a mamája használta előszeretettel azokban a szűkös években, amikor a család New York Lower East Side negyedében élt. Szegényen, de félelem és aggódás nélkül. A mama szinte mindenért hálás volt Amerikának.
Szóval zárjuk le ezt a témát egy hasonlóan vitatható megfigyeléssel: az, amit a Marslakó a meccsek nézőterén zajló fel és alá járkálásnak ír le, a sok beszélgetés, barátkozás, étkezés és ivás a felületes megfigyelő számára majdnem olyan, mint egy szombat délelőtti reformzsinagóga. Vannak ugye a szertartások, az imák és a beszéd, de zömében arra jók ezek az órák, hogy beszélgessen, ismerkedjen az ember, egyen és igyon, bár otthon vár a sólet vagy a kíméletesebb ebéd.
Ideje lezárni előmeneteli jelentéseim sorát. Hogy ebből négy készült el, arról az Óriások tehetnek; ha nem taroltak volna ennyire meggyőzően, akkor kitartóan teljesíteném továbbra is kötelességemet. Annyit még mindenképpen megjegyeznék, hogy a baseball nem agresszív játék, kevés benne a durva fizikai kontaktus. Bár azért vannak néha bunyók, ha felmegy az adrenalin, akkor könnyen ugranak egymásnak a játékosok. De ez nem olyan, mint a jéghoki, nincs az a fizikai döngölés, mint az amerikai footballban, és nincs olyan alamuszi könyökölés, gáncsolás, mint az általunk szeretett fociban. Ha valaki rájön a játék tempójára, ízére, akkor azt is mondhatnám, hogy ez volna az igazi beautiful game.
Marslakó is észlelte és jelentette, hogy Detroitba tegnap beszökött a tél. Rendszerint a Michigan Avenue-n masíroz végig egészen a régi Tigers stadionig. A vereség ebben a cudar időben különösen fáj. A Tigriseknek és a városnak bizonyára eltart ez a rosszkedvünk tele akár jövő márciusig. De akkor minden újra kezdődik, mindenki ismét esélyes lesz. Ma még az Óriásokat ünnepelik, felemás módon. Vasárnap este San Francisco utcáin volt hatalmas tömeg a City Hall előtt felállított óriás kivetítőn, de volt alkalmi tűzgyújtás és randalírozás is, és voltak olyanok is, akik halkan ünnepeltek. A City Lights könyvesboltban például még az „új beat” költői és a szép számmal odalátogató kékharisnyák is elismerően bólintottak a televízió képernyője előtt, Palo Altóban az új technológiák gurui vasárnap esti munka közben koccintottak egyet, és az Ahsbury Heights negyed graffitirajzolói azt a pillanatot örökítették meg, amikor Theriot hatalmasat vetődve hazaért. A csapat, akár Theriot, már úton van haza San Franciscóba. Az Óriások a jövő tavaszig otthon lesznek.
Az ünneplő tömeg a San Franciscó-i Városháza előtt (toledoblade)
Mihancsik Zsófia: A világ baseballdöntője – 4. számú (egyben utolsó) marslakó-jelentés
Sőt, időközben meg is érkeztek gyönyörű városukba a giantsosok. Ezt teszi az örökös időeltolódás. A beszámolók szerint a szurkolók kicsit csalódottak voltak, mert hiába gyűltek össze több ezren a játékosok fogadására, és vártak rájuk több órát, ők csak rövid ideig ünnepeltek velük, aztán anélkül, hogy egyetlen autogramot is adtak volna, eltűntek az A&T Park mélyén. De a San Francisco Gate tudósítása szerint szerda délután győzelmi ünneplés céljából végigbuszoznak a Market Streeten, ahogy azt minden világ- és Európa-bajnok focicsapat is teszi Európában – az utóbbi években többnyire a spanyol nép szokott örülni Barcelona és Madrid utcáin.
Ez a gyermek is türelmesen várt néhány órát a világbajnok csapatra (és ismét a tudatlanságomról: fogalmam sincs, mit jelképez a kezében a Giants-színűre festett partvis, pedig a döntő meccsén is láttam az egyik nézőnél)
Na de ha már a játékosok és a drukkerek kapcsolatáról esett szó. Megmondom őszintén, első nagy megdöbbenésemet az okozta, amikor lassan kezdtem belejönni a baseball-nézésbe, hogy azt vettem észre, a játékosok fütyülnek a nézőkre, hogy finoman fogalmazzak. Ez azt jelenti, hogy egy-egy sikeres akció után egymással örömködnek, a megnyert meccsek után egymás kezét, karját, vállát, fenekét csapkodják, és még egy pillantásra sem méltatják a tomboló nézőteret. Nem ám, hogy odamennének a drukkerekhez, és megköszönnék nekik a buzdítást és a tapsot, szóba se jön, hogy a meccs végén kidobják nekik a mezüket, mint az újabban, amióta Manchester United-játékos, Van Persie szokásává vált, fel sem merül, hogy egy score vagy home run után a pontszerző játékos kifusson a pálya szélére, megosztani a nézők örömét (vagy ünnepeltetni magát, nézőpont kérdése). Nézők mintha nem is lennének. Én őszintén szólva az amerikai baseballdrukker helyében úgy megsértődnék, hogy többet engem nem látnának az unalmas meccseiken. Fogalmam sincs – lévén európai marslakó –, miért alakult így a csapatok és a nézők viszonya, de az én rosszindulatú találgatásom szerint ez a televízió Amerikája miatt lehet így. A negyvenezer néző úgy fogja fel a dolgot, mintha otthon ülne a tévé előtt, nem is kerülhet tehát közelebbi kontaktusba a játékosokkal, a játékosok meg a televíziós szórakoztatóipar nagyágyúinak látják magukat, akik megcselekszik a tévének, amit megkövetel a haza, de miért is érdekelné őket a tévéképernyők előtt ülő néző. (Ismétlem: ez csak rosszindulatú és előítéletes találgatás.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon-nagyon ritkán előfordul a szerintem normális játékosmagatartás is. Némely játékosok némely helyzetben – de csak miután kiörömködték magukat a többiekkel – még visszalépnek a pályára a játkossüllyesztőből (ezt mindjárt megmagyarázom), egyetlen sapkaemelés erejéig, amellyel megköszönik a nézőknek a tomboló elismerést. A dundi és pöttöm Pablo Sandoval például állandó kivétel. A döntő első meccsén ütött három home runja után például sisakemeléssel adózott az őt ünneplő nézőknek.
Pablo Sandoval
És a mindent eldöntő negyedik meccsen is sokszoros karlengetéssel buzdította a nézőtér néhány Giants-rajongóját harsányabb szurkolásra.
Itt jegyzem meg közbevetőleg, hogy hiába ír Hanák András a Boston Red Sox és a New York Yankees közt dúló elkeseredett háborúról, olyat én még nem láttam, hogy drukkerek összeakaszkodtak volna a lelátón. Pedig nem ám úgy megy ez, mint a felhevült focidrukkerek Európájában, ahol a vendégcsapat játékosait rendőrök és pályaőrök sokszoros sorfalával különítik el az egyik kapu mögötti szektorban a hazai csapat drukkereitől. Nem, mindenki oda ül, ahová akar. A fehér-kék Detroit Tigers-drukkertömegek között ott ültek most is a nézőtéren elszórva a San Francisco Giants narancssárga-fekete drukkerei, a legnagyobb békességben, és mindenki akkor és úgy örült, ahogy a szíve diktálta. Még egy megvető pillantást sem küld a többségi drukkertábor a kisebbségi örvendező felé. Béke és tolerancia – ez uralkodik a baseballmeccsek lelátóján.
És hogy befejezzem a játékos-néző viszonyt: eddigi tapasztalataim szerint egyetlenegy eset van, amikor a csapat háláját és elismerését nyilvánítja a drukkereknek. Amikor a csapat trófeát nyer. Olyankor záporoznak a köszönetnyilvánítások a rajongói tábornak. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor Bruce Bochy, a Giants menedzsere (edzője) kedden átvette a World Series-trófeát, mintha megfeledkezett volna erről. A ceremóniamester szerepét betöltő riporternőnek kellett figyelmeztetnie rá egy kérdéssel, hogy ugyanis mit gondol a hazai drukkerekről és mit üzen nekik.
Jut eszembe: a nők. Sokkal-sokkal több nő van egy-egy baseballmeccsen, mint egy-egy nyugat-európai focimeccsen, pedig ma már ott is szép számmal vannak jelen drukkerhölgyek. És nemcsak azért, mert a baseball családi szórakozás. Láttam én már nem egyszer barátnőket is, de szemmel láthatólag egyedülálló hölgyeket is a lelátókon. (Egyébként a Texas Rangers meccsein rendszerint megjelenő George W. Busht is mindig elkíséri a felesége. Szemét leszek: szegény asszony azzal a műmosollyal üli végig a meccseket, amely valószínűleg first lady korában vagy még előbb, politikusfeleségként fagyott az arcára.)
Itt vannak ők (a háló a nagy erővel megütött labdáktól védi az első sorok nézőit)
És a nők a közvetítésből is kiveszik a részüket. A közvetítői mikrofonnak ugyan a közelébe se engedik őket, ott csak kipróbált férfiak ülhetnek (lásd gavarít Moszkvá), de aprócska riportokat, helyzetjelentéseket készíthetnek meccs közben, 0,50-ben, maximum 1,20-ban, tehát amennyi két dobás közé befér ebben a lassú folyású sportban. És erről jut eszembe az, aminek végképp nem tudom a magyarázatát. Az amerikai baseball a fehérek sportja. Egy időben módszeresen fürkésztem a lelátót, hogy találjak fekete drukkereket. Elvétve, nagyon-nagyon ritkán láttam egyet-egyet. Miközben a játékosok közt szép számmal vannak feketék. Itt megáll a tudományom, fogalmam sincs, mi az oka, hogy a baseball láthatólag a fehér középosztály sportja lett és maradt. Megjegyzem: a vattacukorárusok és más, meccs közben fogyasztható nyalánkságok mozgóárusai közt viszont felülreprezentáltak a feketék.
És ha már én a béke és a tolerancia sportjának látom a baseball, azért azt is megjegyzem, hogy az a bizonyos adrenalin, amelyről Hanák András beszélt, nagyon-nagyon ritkán megy fel a pályán. Nincs ám itt olyan, mint a világ focipályáin, ahol a játékvezető szinte minden ítéletét az ellenérdekű játékosok dühös kommentárjai és a bíróval folytatott vitái kísérik. A baseballban a játékosok szinte mindig elfogadják a bírók döntését (tényleg, sose számoltam meg, pedig mindig bemutatják a bírókat: vannak vagy hatan). És ez nem véletlen: olykor milliméterek döntenek abban, hogy a védőjátékos kapta-e el előbb a labdát, vagy a támadó érkezett meg előbb, ötméteres hasoncsúszással, a védő bázisára. És a bírók iszonyatos pontossággal, szinte tévedés nélkül ítélnek. Ez egyértelműen kiderül a televíziós lassításokból. Egy-egy vitatott döntés persze itt is előfordul: olyankor a tévesnek vélt ítélettel sújtott csapat menedzsere feljön az árokból, odamegy a bíróhoz, és látványos szócsata kezdődik, amelyet a nézőknek elsősorban a dühödt arckifejezés, a felhevült gesztikulálás és a kakaskodó bírói-menedzseri orrokat elválasztó alig öt centi jelez. De érzésem szerint ez inkább a látványosság része, mint az igazság problémája.
És megint kifutottam az időből is, a terjedelemből is, úgyhogy a játkossülyesztő vagy árok megmagyarázása most már eltolódik egy évvel, a 2013-as World Series döntőig. Pedig akkora szemétdombot ritkán látni, mint a játékosok tartózkodási helye, már csak ezért is megérne egy misét. Nem beszélve a baseballban rituális köpések technikájáról szóló beszámolómról, amelyre pedig már az első fejezet óta készülök.
Jövőre marad a már sokszor emlegetett fontos nézői elfoglaltság, az üzenetek megtárgyalása is. Addig is, mi mással is zárhatnám ezt a sajnos túl rövidre sikerült (hála a Giants 4-0-s győzelmének) marslakó-naplót az amerikai baseballkultúra jellegzetességeiről, mint egy nézői üzenettel, amelyet még a Giants otthoni meccseinek egyikén emelt magasra egy néző, saját maga fabrikálta nagyméretű plakátján: „Buster Posey for President!”
Egyetértek. Én is kedvelem a Giants tehetséges pitcherjét. Kell ennél rokonszenvesebb elnök?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!