A változások megszállottjai

Megszállottan szállják meg az intézményeket, alakítják át a közhatalom működését, ott is, ahol az semmilyen módon nem szolgálja a jogállami berendezkedést.

A teljes, gyors és gátlás nélküli hatalmi átalakítások nem okoznak meglepetést, a jobboldali hatalmi nyomulás nem is tagadja, hogy leépíti a két évtizedes alkotmányos struktúrát. Nyíltan megmondja, semmire sem értékeli a szabadságjogainkat és különösen nem a hatalomgyakorlás intézményi garanciáit. Ez utóbbiak legyőzendő akadálynak látszanak a kormánypárt szemében, sőt egyelőre társadalmi támogatásra is számíthatnak ebben az ügyben, hiszen kitartó akarattal sikerült elhitetni, hogy a parlamentarizmus, a hatalom megosztása, a kisebbségi akaratok figyelembe vétele, a konszenzuális elv mind a hatékony kormányzás felesleges gátja. Alig van olyan közjogi terület, ahol nem történt nyugtalanító vagy súlyos rombolás, az alkotmánybírák jelölésének szabályaitól, a sajtószabadság otromba csorbításán keresztül a büntető törvénykönyv szigorításig, legutóbb éppen a köztársasági elnök totális megszüntetéséig. (A kiválasztott államfőnek nem lesz köze a közjogi rendszerhez, szervilitása és alkalmatlansága szimbolikus, már most nevetségessé tette, megcsúfolta a köztársaságot.) Nincs megállás, a szabadságkorlátozó rombolások leltára ismert. Érdekesebbek a közéleti, intézményi reakciók modelljei. Erre teszek első, rövid kísérletet.

Hogy könnyebben érthető legyen, felidézek egy minapi történetet. Bárándy Gergely és Harangozó Tamás az Országgyűlés alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságának szocialista tagjai levélben fordultak a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez és a Legfőbb Ügyészhez a büntető törvénykönyv módosításával kapcsolatban, véleményüket kérve a várható jogalkalmazási következményekről. A kérés annál is inkább indokolt volt, mert a törvény módosításának előterjesztői, nyilván a mérhetetlen sietősség okán, nem konzultáltak az érintett szakmai szervekkel. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese és a Legfőbb Ügyész egybehangzó és szűkszavú válaszukban elutasították a véleménynyilvánítást, arra hivatkozva, hogy nem a kormány által előterjesztett, önálló képviselői indítványok esetében nincs alkotmányos szükség az érintett jogalkalmazói szervezetek véleményére. Határozottan, lakonikusan és bizonytalan jogi érveléssel kibújtak egy szakmailag indokolhatatlan büntetőjogi szigorítás és a köztudomásúlag a bírói értelmezői szabadság korlátozásaként a bírói kar által kedvezőtlenül fogadott ún. középmérték szabály véleményezése alól. Olyan módosításról tagadták meg a véleményt, amely alapvetően befolyásolja az igazságszolgáltatás működését. Nincs komolyan vehető, felelős szakember, aki a három csapás elnevezésű őrülethez a nevét adná, ahogy nincs komolyan vehető szakember, aki egy szentkoronás zagyva-alkotmányozás mellé állna. Egy szakmai társaság legutóbbi ülésén a büntető szigorításról elhangzott lesújtó véleményekre a kétes felkészültségű államtitkár és politikus-ügyvéd fegyvertársa egyetlen ellenérvet tudott mondani: ezt akarták a zemberek. Egy dolog valóban kiderült: teljesen érdektelen, sőt felesleges, zavaró minden szakmai vélemény. Érteni vélem a még független jogszolgáltató szervezetek vezetőit. Minek mondjanak véleményt olyan esetben, amikor azzal a legcsekélyebb mértékben sem tudják befolyásolni a szavazógépezetet. Erre lehet számítani ettől a politikai rezsimtől. Mégis: hogyan marad meg az alkotmányos berendezkedés a civil kurázsi minimuma nélkül? Ráadásul mind a bíróság, mind az ügyészség változások előtt áll, a bíróság a változásokat, nagyon helyesen, kívánja is. Csak a felelőseinek arról nincs fogalmuk, hogy mi a szándéka a nagy többséggel rendelkező kormánynak. Ebben a helyzetben nem kívánatos rontani a még semmilyen viszonyt. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak van már a változásra vonatkozó elképzelése, ez az elképzelés alapvetően jó irányú, szakmailag megalapozott. De kell hozzá a politikai akarat. Mondjanak véleményt egy olyan ügyben, amelyben viszont nyoma sincs a szakmának? Kockázatos. Másrészről viszont a visszahúzódás rontja a pozíciókat, mert gyengeséget sugall. Nem jó tárgyalási helyzet a jövőre nézve, kézenfekvő lenne a szakmai megfogalmazású erős érvekhez való ragaszkodás.


flickr/brtsergio

Szóval az eddigiek alapján a legtipikusabb, intézményformáló hatású magatartás a meghunyászkodás. Mindenki félretehető, elmozdítható, kiszorítható, lehetetlenné tehető, lemondásra kényszeríthető. Rövid idő alatt sikerült olyan hangulatot teremteni, amelyben az ellenérvek feleslegesnek számítanak, nem éri meg megfogalmazni őket, csak kockázattal jár.

Sikeres és a hatalom nyomulása számára kedvező magatartás a teljes önfeladás, a pozíció átadása, a lemondás. Kényelmesebb, kevésbé konfliktusos, mint a hatalmi elmozdítás kivárása. Sikerült ugyanis elhitetni, hogy ekkora többségnek mindenhez van felhatalmazása, nem legitim az ellenállás. Ez a lojalitás korszaka lesz, a történelmi tapasztalatok alapján ebben az értelemben rendkívül sikeres és mérhetetlenül kontraszelektív.

A konformitás kikényszerítése számos esetben az intézmények durva átalakításával történik, ilyen a sajtóirányítás visszapártállamosítása. Bár éppen a sajtó a legjobb példa az öncenzúra működésére is. Máshol egzisztenciális üzenet megfogalmazásával, a hűségesek jutalmazásával lehet célt elérni.

Mikorra megszólalnak a szakmai szervezetek, mikorra megszerveződik az ellenállás, mikorra megfogalmazódnak a civil vélemények, már nem lesz szükség rájuk. Nem véletlen a sietség, a hatalom jelenlegi birtokosai nem szeretnek vitatkozni. A visszavonulás, elhallgatás a legnagyobb veszély, mert eszmei támogatás, példa nélkül hagyja azokat, akiknek van mit félteniük, van mitől tartaniuk. Ezek a magatartások a nem demokratikus rezsimek felismerhető sajátosságai. Még működnek a reflexek, menni fog.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!