A nehéz munka


Előző írásom végén (Megjegyzések az Európai Bíróság ítéletéhez) elnagyoltan utalást tettem a beláthatatlan jövőre, néhány kiindulópontot jeleztem, amelyek elfogadása szerintem megkönnyíti a választ azokra a dilemmákra, amelyek a demokrácia visszaállításának folyamatára vonatkoznak.

Komoly zavaró tényező, hogy az Orbán-rezsimtől való megszabadulás kezdeteinél megakad a képzelőerő. A legtöbb erről gondolkodó demokratikus érzelmű szerző a kétharmados győzelemben bízik, anélkül kilátástalannak látja a helyzetet. Szerintem majdnem mindegy, hogy a demokraták győzelme kétharmados-e vagy csak egyértelmű. A kétharmadra építő logika szerint ilyen arányú győzelem hiányában nem lehet megszabadulni az Alaptörvénytől, enélkül pedig beteljesedik az orbáni szándék, akkor is ő határozza meg a lényeges folyamatokat, ha nem birtokolja a kormányzati hatalmat. Mintha nem lenne teljesen világos, hogy hatalomra kerülésük óta egyetlen szándék vezérli a közjogi átalakításokat, a hatalom monopolizálásának, hosszú távú megtartásának, a politikai kihívók likvidálásának célja. Sikerült is kialakítani egy „korlátozott parlamentarizmust”, egy „domináns pártrendszerrel rendelkező és autoriter jellegű berendezkedést”. Ezen kategóriák értelmezéséről, a Horthy-rendszernek elhelyezéséről a korabeli demokráciákhoz és totális berendezkedésekhez képest értelmes történészi vitákat lehet rendezni. De ma egy ilyen rezsim világosan nem jogállam. Az Alaptörvény elfogadásával és a közhatalmi intézmények újraszabályozásával (a szomorú leltárt itt most nem ismétlem) megszakadt a rendszerváltás óta folyamatos alkotmányosság. Ezzel nem állítom, hogy a rendszerváltás alkotmánya hibátlan lett volna. Legnagyobb hibájává, végzetévé az vált, hogy képtelen volt kialakítani társadalmi támogatottságát, a választók jelentős része szemében nem bizonyította, hogy érdemes a védelemre. A folytonosság megszakítását az Orbán-rezsim maga is önmeghatározása részének tekinti, de fontosabb ennél, hogy nyíltan tagadja az alkotmányosság és a jogállam alapelemeit, elsősorban a hatalomgyakorlás hatékony ellensúlyait, a hatalom megosztását magát. Ennél egyszerűbb tesztje nem létezik a jogállami berendezkedésnek: ma semmilyen érdemi korlátja nincs a kormányzati akaratnak. Azok a kísérletek, amelyek átmenetileg keresztbe fekszenek, mint például a bírák kényszernyugdíjazásának alkotmányellenességét megfogalmazó Ab-döntés, nem érhetik el a céljukat, mert a rendszer marad. Ehhez a megfelelő személyek a helyükön ülnek és megtagadják az Ab-döntés végrehajtását, csak az őket megválasztó politikai központnak engedelmeskednek. Ebből származik legutóbbi szégyenünk, az idézett írásban ismertetett európai bírósági döntés.

Ha megszakadt a jogállami kontinuitás, amely a hatalom gyakorlásának és az intézmények működésének elemzésével könnyen igazolható, akkor nem lehet az új alkotmányozást és a nem jogállami rezsimtől való megszabadulást egy nagyon bizonytalan kétharmados demokratikus győzelemtől függővé tenni. A jogállam újraépítése nem ebből nyeri legitimitását. Mi történik, ha a Fidesz Alaptörvénye marad, és nem teszünk erőfeszítéseket egy jogállami nemzeti alkotmány megalkotására? Két potenciális veszély rejlik ebben a helyzetben. Egyrészt a törvényhozás lehetetlenné válik, mert a politikai harcosok továbbra is teljesítik kötelezettségeiket az alkotmánybíróságon, a bírói hivatalban, és minden egyéb helyen, ahová tisztán a politikai megbízhatóságuk alapján küldtek megbízottakat. Nem lesz egyetlen olyan közjogi, gazdaságpolitikai módosítás sem, amelyet ne tennének lehetetlenné, hogy végül a kormányozhatatlanságnak a köztársasági elnök vessen majd véget. Másrészt ezt időben felismerve, a következő kormányzat arra kényszerül, hogy jogállamon kívüli eszközöket alkalmazva kényszerítse, zsarolja ki az intézmények lojalitását. Egyik megoldás rosszabb, mint a másik az alkotmányosság helyreállítása szempontjából. Konszolidált körülmények között hiszek az emberi tényező rugalmasságában, de közhatalmi intézmények jelentős pozícióiban súlyosan visszás, ha a jogállam felszámolásában tevőlegesen résztvevők mentális fordulatában bízunk. Különben is: tekintsünk végig a névsoron! Ez így tehát nem fog menni, mert a nem jogállami rezsim hatalmi berendezkedésének folytonosságát nem lehet fenntartani, ha komolyan gondolják majd a visszaépítést. Vázlatosan ennyit arról, hogy miért kell kétharmados demokrata győzelem nélkül is teljesen átalakítani a közjogi berendezkedést, beleértve az alkotmányozást is.

Ugyanakkor illik indokolnom azt a véleményemet is, hogy ebben a helyreállítási folyamatban miért kell számítani az Orbán utáni Fidesz maradékára is. Elsősorban azért, mert egy új közjogi berendezkedésnek, az új magyar köztársaságnak nem lehet ugyanaz a születési rendellenessége, ami a meghaladni kívánt jogállamtagadó rezsimé: a konszenzusra törekvés hiánya. Ennek két súlyos következménye lenne. Egyrészt beállna az alkotmányozás váltógazdálkodása, amely lehetetlenné tenné a szükséges közjogi stabilitás kialakulását. Minden választási győztes ismét csak újrakezdené, jelen állapotában a jobboldal folyamatosan kilépne a jogállamból, amit egyre nehezebben lehetne visszacsalogatni a választók preferenciái közé. Ezzel beláthatatlan ideig egy kormányozhatatlan, többnyire autoriter periféria képét öltenénk magunkra. Másrészt a militáns jobboldal (értsd: a választásokat veszítő Fidesz!) minden erejével az utcán védené meg szívének oly kedves intézményeit és alaptörvényét, és ehhez tiszta szívéből gátlástalanul használná a jogállam védelmének frazeológiáját. Ez minimum kormányozhatatlansághoz vezetne, de leginkább polgárháborús helyzetekhez. Ehhez meglenne a Magyar Hírlap–Heti Válasz-tengely és a maradék különbség is eltűnne köztük a nemes cél érdekében.


2007. február 2. Irány a kordon! – kicsikacsa.freeblog.hu

Mindezen veszélyeket elkerülendő, csak az az opció, hogy az Orbán nélküli Fidesznek kell alkotmányozási ajánlatot tenni, partnerként kell kezelni őket abban a folyamatban, amely helyrehozza a közjogi dúlást. Az érdekeikre kell alapozni, ahogy egy valamirevaló politikai stratégia teheti, hiszen hosszú távon bizonyosan az az érdeke mindenkinek, hogy visszaálljon a többpárti, kiegyensúlyozott jogállam, sokkal jobb minőségben, mint 2010 előtt volt. Ezek a Fidesz-struktúrák ugyanis, ha nem sikerül őket totális destabilizáló erőként felhasználni, végül ellenük fordulnak. A jobboldalnak az lehet az érdeke, hogy megszabaduljon a vezetőjétől, mert csak nélküle válhat tárgyalóképessé. Ha ismét beállnak szeretett vezetőjük mögé kordont bontani, akkor nem lesz konszenzuális alkotmány. Egy új alkotmánynak pedig konszenzuson kell alapulnia, majd ezt a konszenzust egy népszavazásnak kell megerősítenie, hogy ne lehessen olyan könnyedén megvonni legitimitását. Egy ilyen konszenzuális alkotmányozás teremtheti meg azt a közjogi stabilitást, amelynek esélye a Fidesz kétharmados győzelmével 2010-ben felszámolódott. A jobboldalnak tett alkotmányozási ajánlat nem gesztus, hanem a jogállami elveknek való elkötelezettség. Ezt akkor is meg kell tenni, ha a demokraták nagyon győznek és a jobboldal kétharmados vereséget szenved. Csak akkor legfeljebb kevesebb az esélye az utcai tiltakozásoknak, bár a békemenet szervezői akkor is választási csalást ordítva vonulnak majd.

Hogy rengeteg bizonytalanság van ebben a forgatókönyvben? Minden másban még több. Hogy súlyos fájdalommal, nehézséggel, konfliktussal járhat a nagyarányú közjogi átalakítás és a vele együttjáró személycsere rendszere? Minden más sokkal fájdalmasabb, és lassú pusztulás a vége. Ez azért van így, mert az Orbán-rezsim olyan utcába kormányozta be Magyarországot, amelyen nem lehet tovább haladni. A jogállami kontinuitás megtörését csak nagy erőfeszítésekkel, kockázatos utakon lehet helyrehozni. Ha kevés is az esély, jó lenne tudatában lenni annak, hogy milyen elvek mentén érdemes belefogni e nagy munkába!



Fleck Zoltán



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!