Kárpótlandók, egymás mellett

A jobbszélen kitartóan dolgoznak az Egyesült Államokban kiadott alapmű, A fehér faji ellenállás kézikönyvének fordításán, arra az esetre, ha közülük valaki még nem volna elég kiművelt a témában. A fordítás magyar támogatója hosszú előszót is írt a kiadványhoz (2008. június 10., bombagyar.hu), melynek elején ez áll: „A fehér fajról beszélni természetesen rettentően náci dolog. Nem is vitatjuk. Mint ahogy azt sem, hogy létezhetnek fekete polgárjogi mozgalmak, cigány önkormányzatok, lehet felvonulni a homoszexuális büszkeség nevében, de ha ugyanezt hagyományos európai értékek védelmében, neadjisten a fehér rassz pártján próbálja meg valaki, az máris páriának tekintheti magát”. A végén pedig, összegzés gyanánt, ezt olvashatjuk: „Én magam alapvetően elvetem az erőszakot, de megértem és támogatom azokat, akik nem látnak más megoldást a társadalmi helyzet megoldására”.

Ezután jön a könyv első részének fordítása, amelyből megtudjuk, hogy „politikusainkra többé nem tekinthetünk törvényhozóként, a helyzet megoldóiként, mert eladták magukat, szájukat pénzzel tömték be”. Továbbá: „A fajokat tagadó vallási rendszerek igájában szenvedünk”.

Majd a konklúzió: „Nem engedhetjük, hogy a zsidók parazitaként élősködjenek fajunk testén. Nem akarjuk, hogy gyermekeinknek az egalitarianizmus, a faji egyenlőség istentelen, öngyilkos dogmáját oktassák. Nem tűrjük a fajok mesterséges keverését, hogy tönkretegyék egészséges rasszunkat.(…) Modern korunkban nem más a harc tétje, mint a fehérek teljes és végleges elválasztása a zsidóktól és a színesbőrű fajoktól. (…) Gyors és brutális igazságot szolgáltatunk azokkal szemben, akik segítették fajunk megsemmisítését. (…) Erőszakos küzdelem veszi kezdetét hamarosan, amelyben csak mi győzhetünk. (…) Már nem bízhatunk az egyébként kívánatos demokratikus megoldásban. Szavazataink helyett golyók és bombák kellenek”. Mindezek jegyében ad technikai tanácsokat a könyv, a harc kivitelezéséhez.

Nos, a terjesztői nem panaszkodhatnak: 2008 óta az általuk és a hasonló szelleműek által terjesztett magok termékeny talajra hullottak. Akadtak, akik haladéktalanul meg is kezdték a gyors és brutális „igazságszolgáltatást”, golyók és – ha nem is bombák, de – molotovkoktélok közbeiktatásával. S igazodva a helyi körülményekhez, nálunk a cigányokat kezdték ölni, de volt, aki a debreceni menekülttáborba is belőtt, ami jelzi, hogy nem feledkeznek meg a „fajvédelem” univerzális kiterjesztéséről.

Jelen pillanatban azonban néhány igazságosztóra minden bizonnyal börtön vár.

Június 30-án az országos rendőrfőkapitány bejelentette, hogy a rendőrség befejezte a romák elleni gyilkosságsorozat ügyében folytatott nyomozást. A Nemzeti Nyomozó Iroda vádemelést javasol a négy, előzetes letartóztatásban lévő gyanúsítottal szemben, bűnszervezetben, több emberen elkövetett emberölés, rablás, lőfegyverrel visszaélés, valamint rongálás miatt.

A mérleg egyik serpenyőjébe tehát betehetjük az agresszor büntetését. Kérdés, hogy mit tehetünk be a másik serpenyőbe.

Az index.hu-n ugyanazon a napon jelent meg a romagyilkosságok túlélőiről szóló, példamutató sorozat egyik riportja (A farkcsontomnál ment be, és elöl jött ki a golyó). Tiszalök, Tatárszentgyörgy, Piricse és Nagycsécs után a riporter, Munk Veronika itt az alsózsolcaiakat szólaltatta meg. Alsózsolca egyébként a gyilkosok ötödik állomása volt, és ez az egyetlen helyszín, ahol szemtanúk látták és hallották az elkövetőket.

A cikk egyúttal portrét is ad az ottani túlélőről, a huszonkét éves Rontó Krisztiánról, aki az alsózsolcai cigánysoron lakik, a Sajó mellett.

A fajvédelem „úttörői” másfél évvel ezelőtt lőttek át a folyón, feltehetőleg azért éppen őrá, mert ő volt jól látható a koraesti szürkületben. „Gyakran esett az eső, sár volt, és sötétebb, mint délutánonként szokott. Fél öt körül lehetett, kijöttem a házból, mert mondta apa, hogy vágjam össze a fát” – idézi őt Munk Veronika a cikkben. „Kitettem bentről a ház elé a villanyt, és hasítottam a fát. A lépcsőre volt felrakva. Az élettársam is kint állt a lépcső tetején, beszélgettünk. Ahogy szedtem az ölembe a fát, úgy jött az első lövés. A kétéves unokaöcsém épp jött volna ki a házból, de megijedt, és visszaszaladt, én meg azt hittem, petárda. Az élettársam beugrott a házba az első lövés után, de még így is érte a golyó. Szerencséje volt, csak a kabátját vitte keresztül a hasánál. Én a lépcső alján álltam a fával, eldobtam, szaladtam fel, és ahogy fordultam volna be az ajtón, akkor jött a második lövés, el is talált. A farkcsontomnál ment be, elöl jött ki. Összeestem. Olyan volt, mintha az egyik lábam nem lenne.”

Krisztiánnak egyébként most öthónapos a kislánya, ami az „igazságosztók” oldaláról nézve természetesen nem részvétet tápláló tényező, hanem éppen az ellenkezője: további ok a „kórosan szaporodó korcsok” gyűlöletére. Ahogyan onnan nézve bármikor gúny tárgyát képezheti, hogy Krisztián ez idáig nehéz fizikai, de szakmunkát is igénylő építkezéseken dolgozott, és emellett térképrajzolást tanult. (Ha gyűlölt csoport tagja tanul térképrajzolást, akkor az nevetséges pepecselés. Ha a „mifajtánk”, akkor elmélyült, nagy koncentrációt igénylő munka.) Most mindebből semmit sem tud folytatni: az iskola messze van, a sérülésével fájdalmas utazni, de pénze sincs rá, hiszen nem kap munkát. A vállalkozók tudnak a sérüléséről, ezért nem foglalkoztatják, mert úgy gondolják, hogy nem fogja bírni a megterhelést. Krisztiánra huszonkét évesen minden lehetséges kijárat ajtaja rácsapódott.

Az orvosok szerint a medencéjét annyira összeroncsolta a golyó, hogy később rosszabbodni fog az állapota.

Tegyük fel magunkban a kérdést, hogy a kórház, az állam vagy a helyi gondozóhálózat mennyiben és milyen mértékben gondoskodott a rehabilitációról. Gyógytorna, gyógyfürdő-jegy, gyógymasszázs, mágnesterápia, folyamatos állapotellenőrzés, korrekciós műtét, ha szükséges – mi ezekkel a helyzet? Végtére a huszonegyedik században vagyunk, és mindezek járnak a rászorulóknak. Krisztián minden szempontból rászoruló.

A családnál a riporter nem tette föl ezt a kérdést (gondolom, az is visszatarthatta, hogy ismeri a helyzetet, amelyben az ilyesmi gúnyolódásképp is hathat, mert a tényeket folyamatosan kényszerértelmezések torzítják el), de azt igen, hogy egyáltalán érkezett-e bármiféle komolyabb segítség a helyzet korrigálására. Krisztián a támadás után harmincötezer forintot kapott az önkormányzattól, ám ezzel véget is ért a támogatása. „Kártérítést nem kaptunk” – mondta az édesanyja az újságírónak, s mivel ügyvédre nincs pénzük, nyilvánvaló, hogy önerőből, jogi úton semmit sem fognak tudni elérni senkinél annak érdekében, hogy bármit is jóvátegyenek az ügyben.

Azon a mérlegen tehát, amelynek egyik serpenyőjét a „fajvédők” alkalmi büntetése húzza le, a másik serpenyőbe egy ennél sokkal nagyobb súly kerül: a jóvátétel, a korrekció nélkül hagyott sérelem, veszteség ténye. Nem nehéz látni, hogy ez mennyire súlytalanítja a retorzió tényét. Ráadásul ez olyan veszteség, amelyben igen nagy a felelőssége az államnak, a kormányoknak és a társadalomnak. A helyzetet a rasszizmus-nácizmus szabadon engedett burjánzása idézte elő, és nem például egy természeti csapás. S a sérülés nem akárhol, hanem egy olyan embercsoportnál jött létre, amely ma is, folyamatosan ki van téve a hasonló atrocitásoknak. Amiből minden demokratikus országban annak kéne következnie, hogy a kormányoknak – bármelyiknek! – kiemelt érzékenységgel és figyelemmel kéne az ilyen ügyeket kezelnie, nehogy az a vád érhesse őket, hogy nem vállalják a felelősséget ott, ahol pedig nekik is volt részük a helyzet kialakulásában. De Magyarország kormányait ez a vád egyáltalán nem érdekli, nyugodtan a fejükre olvasható, nem ambicionálják az ellenkezőjét. Nem attól akarnak nagyok és jók lenni, hogy kiemelt érzékenységgel viszonyulnak akár a kisebbségek ügyeihez, akár a rasszizmushoz. A kárpótlás fogalma pedig csak akkor izgatja őket, ha valamilyen módon érintkezik a hatalmi céljaikkal. Ha csökkentené a népszerűségüket, akkor hamar kiejtik a látóterükből (nagyjából ezt tették az előző kormányok), ám ahol összeköthető a sulykolni kívánt ideológiával, ott kiemelten izgalmassá teszik (ezt csinálja a mai kormány).

Ugyanazon a napon kárpótlás-ügyben az alábbi hírverést olvashattuk:"Várhatóan mától, szerdától lesz elérhető a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium honlapján az a link, amelyen keresztül a 2006. augusztus 20-i tűzijátékon sérülést, maradandó testi károsodást szenvedett személyek kárpótlási igényüket jelezhetik az államnak -- értesült a Népszabadság kormányzati forrásból. Úgy tudjuk, hogy a kormány egyelőre az eddig perben álló károsultakkal igyekszik egyezségre jutni a peren kívüli megállapodás keretében; ez körülbelül negyven-ötven ember."

Érdemes figyelnünk a megfogalmazásra: a károsultak nem az augusztus huszadikai viharban, hanem a tűzijátékon szenvedtek sérüléseket! És ugye ki is szervezte azt a tűzijátékot?!

Nem arról van szó, hogy nem kéne kárpótlást kapniuk az augusztus huszadikai vihar károsultjainak – amennyi indokolt, annyit meg kell kapniuk, természetesen (ahogy eddig, ezután is erre valók a bíróságok). Arról van szó, hogy akkor is nagyon rossz a két kárpótlási ügy állásának üzenete, ha most véletlenül kerültek egymás mellé. Ha mélyebbre nézünk, hamar megérkezünk a szükségszerű véletlen fogalmához: ezt a „véletlent” is egy rendszerszerűen működő mechanizmus termelte ki. Mert azt azért mégsem tekinthetjük véletlennek, hogy a kormány egyáltalán kiemelte a tűzijáték kapcsán károsultak kárpótlásának ügyét, miközben az elszabaduló rasszizmus miatt károsultak ügyét egyáltalán nem emelte ki, nemhogy most, de soha, ellenzéki pártként sem, és nincs is jele annak, hogy majd még kiemelné.


Waiting for a compensation – flickr/GraemeNicol

A romagyilkosságok túlélőinek, kárpótlandóinak létszáma – eddig – nem túl magas: hat cigány származású férfi, nő és gyerek halt meg, és öten szenvedtek súlyos sérülést. Kárpótlásuk tehát nem jelentene túl nagy összeget, emellett ezeket eltérő alapokból és elnyúló lefutással lehetne szolgáltatni. Ugyanakkor fontos lenne az esetük kiemelése, hiszen üzenetet hordozhatna, nemcsak a neonácizmushoz való viszonyról, hanem arról is, hogy a kormány a cigány áldozatok ügyét szintén szimbolikusnak tartja. Csakhogy a cigány áldozatok ügye nem kínál muníciót a mindenmagyarok kormányának önfényezéséhez: nem köthető össze közvetlenül az ünnepek körüli (hamis) isteneskedésekkel, identitás-erőltetéssel, a Gyurcsány-ellenesség tüzeinek továbbszításával vagy azzal a mondandóval, hogy a kormánynak továbbra is a konszolidált, a szórakozásért utazni is képes, fehér középrétegbeliek az első számú favoritjai, s egyúttal változatlanul mások kizárásával azok. „Ha tetszik nektek, ha nem, mi még ezekkel az apró jelzésekkel is szembe fogunk állítani titeket minden más réteggel: még azzal sem kell számolnotok, hogy kárpótlás ügyében akár egy ’és’ szócska is összeköt titeket, esetleg cigányokkal” – érthet mindenki a kirafinált szóból.

Ezért hiába, hogy a neonácik áldozatainak rehabilitálása és kárpótlása – minden összehasonlítgatás nélkül – egyértelműen súlyos, egzisztenciális kérdés. S hiába nyilvánvaló, hogy ha ők nem kapják meg a minden hasonló helyzetben járó figyelmet, az több generációt érintően erősít egy lefelé húzó spirált, ami össztársadalmi kérdés. A cigány-ügyekben rejlő, nyilvánvaló tényeket azonban továbbra is csak a társadalom egy kis része – szociálpolitikusok és néhány, megszállottan elkötelezett demokrata – fogja egyértelmű jelentésű tényeknek tekinteni. A többség, a több rendszerben is függésre szocializált, kívülről irányított emberek tömege el fogja fogadni a tények átértelmezését: mindent, még a rehabilitálások és kárpótlások ügyét is aszerint kell kettéosztani, hogy a krízisbe fehér középosztálybeli vagy barna bőrű cigány ember került. Ugyanígy a társadalmi önismeret által létrehozott képet is ketté kell vágni, a bennfentesek fejében élő, reális, és a „nézők” fejében élő, misztifikált látványra.

Ha fehér középosztálybelire dőlt fa egy állami ünnepen, akkor ő kiemelt mártír, gyakorlatilag a kommunizmus és „az előző nyolc év tévelygéseinek” áldozata. Ha cigányokat tettek özveggyé, elárvulttá, súlyosan sérültté, munkaképtelenné a szélsőjobboldal által kinevelt terroristák, az helyi probléma, oldják meg a cigányok vezetői. Egyébként sem történt semmi rendkívüli – gondolja ilyenkor a dölyfös többség –, eddig sem dolgoztak, ezután sem fognak, eggyel több munkanélküli lesz, aki a nyakunkon élősködik. Köztük Rontó Krisztián, ugye, aki dolgozott, szakmát tanult, kisgyereket nevelt, és még csak nem is putri, hanem egy kőház ajtajában vágta a fát, amikor keresztüllőtték. Nem aktív antifasiszta volt, pusztán aktív, tüzelőt aprító kispapa, amikor kifejezetten egy politikai irányzat áldozatává vált.

Az Orbán-kormány számára azonban kizárólag egyféle politikai áldozat létezik: a kommunizmus áldozata, aki viszont minden olyan helyzetből mesterségesen előállítható, amikor egyfelől a „keresztény”, másfelől a „Gyurcsány-kormány” és a „hiba” fogalma bármilyen módon összefüggésbe hozható. Így egy augusztus huszadikai természeti csapás helyzetéből is. Aki pedig nem ilyen, annak a kárpótlását a kormány nem tekinti politikai feladatának.

Viselkedhet így, mert néhány írástudót leszámítva senki sem kéri számon rajta az ellenkezőjét. A favorizált, fehér középosztály jeges közönnyel hallgat, sem szakemberként – orvosként, gondozóként, önkormányzati ügyintézőként –, sem civilként nem kiabál. Mélán és önfeledten tűri, hogy játékszere legyen a magyar történelem amúgy egyik legröhejesebb politikai elitjének.

Amíg egyszer őt is el nem találja egy lövés. Ami bármikor előfordulhat, hiszen a fajvédelem harci kézikönyvében ez is ott áll: El kell söpörnünk saját fajunk degenerált és áruló tagjait is”.

És hogy mik a „degeneráltság” vagy az „árulás” kritériumai, arról fogalma se lehet, még Orbánnak sem: azt szintén a „fajvédő” kézikönyveken kiműveltek fogják megmondani.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!