A múlthoz való viszony, a politikai kalandorság és a dilettantizmus




Két jelenség uralja jelenleg a magyar politikai életet: a múlthoz való viszony és a kalandorság, amely nem egyszer dilettantizmus ját együtt. Miért van, hogy ezek a politikai skála minden pontján megfigyelhetők, sőt képesek az értelmiség gondolkodását is meghatározni? Nem kell különösebben magyaráznom, hogy miért tartom kalandornak a kormányzó pártok döntéseit, ez ma már minden elfogulatlan szemlélő számára evidencia. De miért van az, hogy sikeresen lépnek fel a demokratikus ellenzéken belül, hogy meghatározó szerepet képesek szerezni olyan pszeudo-politikusok, akik éppoly kalandorok, mint az orbánisták? Politikai problémaértelmezési módjuk egyik jellemzője, hogy képtelenek felfogni a jelenlegi helyzet legfontosabb politikai sajátosságát. Ma ugyanis arra az egyetlenegy kérdésre kell választ adnia a demokratáknak, hogy mit jelent számukra a demokrácia. A pártprogramok és a pártidentitások ma semmit sem számítanak! Azok ugyanis mindig arról szólnak, hogy a demokrácia érték- és jogrendszerén belül miként lehet az intézményeket úgy felhasználni a problémák megoldására, hogy a demokrácia alapját alkotó érték- és jogrend fennmaradjon. Tehát minden sajátos pártprogramnak csakis a demokrácia fennállása esetén van értelme. Tipikus példája ennek a kalandorságnak az, amit Schiffer András képvisel. A probléma azonban valójában az, hogy miért hisznek neki, miért kapott többséget az ő álláspontja az LMP kongresszusán? Ugyanígy feltehetnénk a kérdést, hogy miért éppen a Schifferhez hasonlatos Juhász Péter lett a Milla reprezentánsa? Bizonyosan összefügg ez a jelenség azzal, hogy 2010-ben annyian hittek és még ma is hisznek Orbán Viktornak. Ez pedig valami módon összefügg a múlthoz való viszonyunkkal.

A Fidesz érvelésének egyik sarokpontja az antikommunizmus volt (aminek őszinteségét a nyugati politikusok is kétkedés nélkül elhitték), ma pedig ebből kiindulva igyekeznek reprodukálni az antikommunista Horthy-rendszert, miközben Rákosi Mátyás rendszerének számos lényegi elemét is új életre keltik. Mindez ma már tudatosnak tekinthető, hisz az orbánisták történeti és társadalmi tudata oly mértékben eltorzult, hogy számukra magától értetődő az emberek egyenlőtlensége, az alávetettség és az uralkodás (lásd a nőkhöz, a szegényekhez vagy egyszerűen csak az állam alkalmazásában állókhoz – tanárok, rendvédelmi dolgozók, orvosok – való viszonyukat). Nem látok azonban jelentős különbséget az orbánisták és a demokratikus ellenzék egyes meghatározó alakjainak múlthoz való viszonya között. Remek példa erre, hogy a politikai kultúra megváltoztatásának igényével fellépő LMP miként reprodukálja már a létrejötte óta éppen azt a kultúrát, amit meghaladni szeretne. Hogy a Milla egy pillanatra átlépte az árnyékát, az sem a politikai bölcsességnek köszönhető – legalábbis szerintem –, hanem annak, hogy Bajnai Gordon ezt a relatív mozgósító képességekkel rendelkező alakulatot választotta szövetségesnek. Ez pedig a Milla sikerre éhes reprezentánsainak jó lehetőséget nyújtott a további politizálásra – és ezzel nincs is semmi baj. Az LMP egyelőre sajnos képtelen átlépni a maga árnyékát. Nem kétséges azonban, hogy a politikai kalandorság mögött a választók egy részének igénye van. A politikusoknak azonban nem csupán követnie kell a választókat, de vezetnie, orientálnia is kell őket, hogy merre, az az ő felelősségük, és ezt a felelősséget nem háríthatják át a választókra.

Ahogy én látom, a múlthoz való viszony és a politikai kalandorság szorosan összefügg. Az orbánisták és az ellenzéki politikusok közül is jó néhányan úgy gondolják, hogy

a) A múlttól el kell szakadni, meg kell tagadni vagy el kell törölni, amolyan 19. századi módon (lásd az internacionálét: „a múltat végképp eltörölni”). A múlttól azonban nem lehet elszakadni, nem lehet végképp eltörölni, mert ez a felfogás legtöbbször azzal jár, hogy képviselői nem hajlandóak tudomást venni mindarról, ami őket a múlthoz köti. Az eltörölt múlt látenssé válik és észrevétlenül kezdi befolyásolni a gondolkodást. Éppen ez az, ami a magyar neonáci mozgalom újjászületéséhez vezetett, ez az, ami a diktatúra iránti nosztalgiát felélesztette a Fideszben, miközben egyre vadabb küzdelmet folytattak az ellen, amit ők kommunista diktatúrának láttak. A diktatúra azonban a lelkükben él tovább, csak most éppen nem ateista, hanem keresztény gúnyába bújva (lásd mindazt, amit az oktatással művelnek).

b) A múlt számukra csak személyekben és szervezetekben őrződik meg, ezért nem fordítanak figyelmet a gondolkodás- és cselekvésmódokra. A múlt eltörlése intézmények és személyek eltörlését jelenti, viszont érintetlenül hagyja azokat a struktúrákat, gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyeket képviseltek, és ez a legnagyobb baj. Radikálisnak és alaposnak mutatja azokat, akik képtelenek vagy nem hajlandóak megérteni, min is kellene változtatni. (Rengeteg egyéb területen is megfigyelhetjük ezt a korlátolt magatartásmódot, például a korrupció csökkentésére tett kísérletek is ebbe a csoportba tartoznak.)

c) A múlt eltörlésének programja természetesen szelektív jellegű, éppen ezért személyekben és szimbólumokban igyekszik újjáéleszteni mindazt, amit kiválogatott a múltból. Csakhogy a múltat nem kell fenntartani sem, nem kell előrángatni sem személyeket, sem jelmondatokat, legalábbis nem úgy, hogy a jelen problémáinak megoldását várjuk tőlük. Egy jelmondat például nem teremt nemzetet ott, ahol nincsen nemzet, pláne nem egy olyan jelmondat, amelynek egyetlen szavát tekintve sincs egyetértés, és amely jelenleg a szélsőjobboldali rohamosztag, a Magyar Nemzeti Gárda, vagyis a betiltott Magyar Gárda utódjának jelszava. Nem ártana, ha Gerő András tájékozódna, mielőtt javaslatokat tesz, különben könnyen abban a helyzetben találhatja magát, mint az általa kritizált Romsics Ignác. A múltból előásott személyek és szimbólumok olyasmiket is magukkal hozhatnak, amiknek nincs helye itt és most.

A demokratikus ellenzék számára a múlt jelenleg azt a problémát jelenti, hogyan viszonyuljon ahhoz, ami 2010 előtt volt. Ahhoz a két évtizedhez kellene tisztáznia a viszonyát, amelyet a Nemzeti Együttműködés Rendszerének létrehozása zárt le. Ez azonban nagyon nehézkesen megy, főleg azok között, akik mindenáron szeretnék elhatárolni magukat a korábbi szocialista kormányzástól. Főleg az LMP, a Milla és a 4K! vergődik (elnézést, ha valakiket kihagytam). Gondolkodásukban a múlt értelmezése személyekhez és pártokhoz való viszonyt jelent. Néhány név (Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon) és egy párt (MSZP), ennyi, amit a legtöbben a revitalizált diktatúra előtti időkről gondolni képesek. Sajnos ebből több olyan probléma is adódik, amelyek egyrészt zavart okoznak az ellenzéki politizálásban, vagyis akadályozzák a kívánatos együttműködést. Másrészt pedig – és ez a súlyosabb –, lehetőséget adnak rá, hogy a kritizált személyek és szervezetek mögé rejtve vígan továbbéljen az a politikai kultúra, amely a Fidesz önkényuralmi törekvéseit is táplálja. Ez pedig a kalandorság és a dilettantizmus kultúrája. Kalandorságnak nevezem, amikor egy politikus, legyen bármely párt képviselője, egyéni vagy csoportérdekekért feláldozza a problémák megoldását, amelyhez pedig hozzá tudna járulni. Dilettánsnak azt a politikát nevezem, amely a saját céljainak elérése érdekében kitalált lépések következményeit sem képes átlátni, és hibáit erénynek, kudarcait sikereknek tekinti.

A kalandor és a dilettáns egyaránt képtelen megérteni a múltat, vagyis azt, mi és hogyan vezetett a jelen állapothoz. Azt képzeli, hogy elég bűnbakokat találnia, és ha ők már nem lesznek a színen, akkor minden ragyogóan szép és harmonikus lesz. Közben semennyi figyelmet sem fordít arra, hogy miért hibáztak a bűnbaknak kiválasztottak. Márpedig aki ezt figyelmen kívül hagyja az képtelen tanulni, azaz képtelen elkerülni az újabb és újabb hibákat. Szinte tökéletes példáját adja ennek mindaz, ami az LMP-vel történik. Egy sereg lelkes és felháborodott fiatal és tapasztaltabb ember, akik korábban nem politizáltak, összeállt, hogy mindent másként csináljon. Szakítottak a múlttal, legalábbis ők így hitték. A múlt viszont nem szakított velük, sőt, nagyon is jól érzi magát közöttük és mára – úgy tűnik – átvette az uralmat az LMP-ben. Akik a kongresszuson győztek, azok pontosan ugyanúgy gondolkodnak, mint az orbánisták, csak éppen az előjelet változtatták meg. A dilettantizmus és a kalandorság, úgy, ahogy szokott, ékesszólóan érvelt amellett, hogy nem kell a valódi problémára (a demokrácia létrehozására) figyelni, mert sokkal fontosabb a Párt érdeke. Nem véletlenül írtam nagybetűvel, úgy, ahogy az ötvenes években szokták és ahogyan a Jobbik is teszi, mert a gondolkodásmód azonos. Ez talán sértő az LMP híveinek, de kérem őket, próbálják megérteni, hogy mi történik, mert egészen ellentétes irányzatok képviselői is tudnak azonos módon gondolkodni. Nekünk pedig éppen a gondolkodásmódot kell megváltoztatnunk, különben nem lesz itt soha demokrácia.

A jelen állapotot közvetlenül eredményező múltból természetszerűleg a személyek látszanak a leginkább, akik magától értetődően felelősek mindazért, amit és ahogyan tettek, vagy amit nem tettek. Ám a felelősök között mi is mindannyian ott vagyunk, tehát amikor a személyekre gondolunk, akkor önmagunkra is gondolnunk kell, legfőképp azért, hogy a mai cselekvéseink ne ugyanazzal az eredménnyel járjanak, és ennek kell a legfőbb célnak lennie. Aki viszont azt gondolja, hogy elég néhány embert félretenni, és máris remekül fognak menni a dolgok, az dilettáns. Teljesen egyértelmű, hogy nem lesz elég Orbán Viktort félreállítani, mert rengetegen gondolkodnak hasonlóképpen, mint ő, vagyis nincsen benne semmi különleges. A hétköznapjainkat már régen átitatja az a fajta önzés, az a fajta korlátoltság, amit ő tett kormánypolitikává. Ettől csak akkor lehet megszabadulni, ha a közelmúltból képesek vagyunk megérteni, mit és miért tettünk rosszul. Hosszú időbe telt, de mára széles körben elfogadottá vált, hogy nem lehetséges ott folytatni, ahol a Fidesz hatalomra jutásakor voltunk, de még mindig nincs válasz arra, hogyan folytathatjuk. Azok pedig, akik a saját karrierjüket, vagy illúzióikat dédelgetik, éppen a válasz megtalálását akadályozzák.

Lehet, hogy megbotránkoztató, de engem nem érdekel sem az LMP, sem a Milla sorsa, nem érdekel, hogy megmaradnak-e vagy sem, az sem, hogy mit kezd Schiffer András és Juhász Péter, vagy Róna Péter az identitásával. Igazából Bajnai Gordon sem érdekel, csak és kizárólag az, hogy létrehozható-e Magyarországon egy önfenntartásra képes demokrácia, vagy sem. Mindenkit elfogadok és támogatok, aki partner ebben, és mindenkivel vitázni fogok, aki tagadja, vagy nem tartja fontosnak ezt.



Krémer Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!