rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. november 27.

Az új igazgató kirúgta a Nyirő Gyula kórházból
Funk Sándor addiktológus, az ország egyik legismertebb orvosa

Bolgár György: - Azt hallottam, hogy kirúgták a Nyírő Gyula kórházból. Igaz?

dr. Funk Sándor: - Hát már kétszer.

- Ja, hát így könnyű. Akkor mi ez a második alkalom?

- Első alkalommal annyira szemét papírt adtak, annyira színvonaltalanul csinálták, hogy jogilag is aggályos volt. És ezért visszavonták ünnepélyes körülmények között, majd egy hétre rá megint kirúgtak.

- Akkor nézzük az eseményeket a maguk sorrendjében és tartalmában is. Miért rúgták ki először, és milyen módon változtattak rajta másodszor?

- Először az volt az indok, hogy én előrehozott öregségi nyugdíjba mentem. Ami ugye nem létezik, mert vagy előrehozott, vagy öregségi. De ha mondjuk nyugdíjas lettem volna, mint ahogy öregségi nyugdíjban voltam valóban, akkor is három éve dolgoztam ilyen minőségemben a kórházban. És a kórház úgy kötött velem szerződést, hogy ezt tudta. Tehát ez egy elégtelen indok volt, ráadásul a dátumhoz képest egy hónappal később közölték velem és íratták alá az átvételt. És aztán kiderült az is, hogy a törvény, amire hivatkoztak, már július 7-én kikerült a hatályos szabályok közül. Tehát több sebből vérzett ez a papír. Én meg sérelmeztem, hogy huszonöt éves ottani főorvosi munkám ellenére meglehetősen gyorsan, gyakorlottan, „tűnjön már innen” módon raktak ki. Az egyetlen, amit közölt velem az új főorvos, az az volt, hogy vegyem ki a szabadságomat. Ami másnap meg is történt.

- Az új főorvos rúgta ki vagy az új főigazgató?

- Az új igazgató. És negyven napra elmentem szabadságra. Ilyen még életemben nem fordult elő velem.

- De miért akartak Öntől megszabadulni?

- Ez rejtély. Senki nem veheti komolyan ezt az indokot, amit odaírtak, és semmiféle indoklás ezenkívül nem hangzott el. Ha a legkisebb kritikát hallottam volna a munkámra vagy az osztály munkájára, vagy bármire vonatkozóan, ami a huszonöt év alatt előfordult, akkor megnyugodtam volna, hogy rendben van.

- Olyan nagyon meg nem nyugodott volna, de talán lehetett volna vele érdemben vitatkozni. Ráadásul ugye a Nyírő Gyula kórház új pszichiátriai központtá válik Budapesten. Hat héttel ezelőtt rendeztek is egy nyílt napot, ahol szerepet kapott a pszichiátria és az addiktológia. Hát ha valakire egy ilyen kórházban, egy ilyen funkcionális átalakítás kellős közepén szükség van, akkor az az ország egyik legismertebb addiktológusa, Funk Sándor. Hogy lehet egy ilyen embertől megszabadulni? Ráadásul közben tudjuk, hogy minden területen orvoshiány van. Hogy létezik ez? Tényleg nincs rá magyarázatom, és őszintén kérdezem, hogy van-e erre valamilyen racionális ok? Nagyon utálja Önt a főigazgató? Mert az még racionális volna.

- Nem, ilyen érzelmeket nem keltek benne szerintem. Egyszerűen eltapos, mint egy rovart.

- Az még rosszabbul hangzik.

- Igen, elég csúnyán hangzik. Ugyanis az útjában állok. Ugye huszonöt éve vagyok ott. Kicsit cinikusan hangzik, de ha valaki ennyi ideig ül a helyén, akkor az vagy nem kell senkinek, vagy az illető annyira jó, hogy meg sem próbálják, hogy helyettesítsék. Még az is lehet, hogy mind a kettő fennáll. Az osztály nagyon nehéz, nagyon sok probléma van. Ilyen kellemetlenségek állandóan, hogy kevés az orvos, nem a legjobb orvosokat kapja az ember stb. Ezzel együtt a huszonöt év összességében, azt hiszem, hogy sikeres volt. Na most, az új direktor valóban ilyen hatalmas átalakításban gondolkodik, és belefeszül ebbe a kicsit – hogy úgy mondjam – lepukkant angyalföldi közkórház, ami pont olyan, mint a többi magyar kórház. Vannak szebb részei és vannak kevésbé szép részei.

- Attól függően, hogy éppen mikor mire volt pénz, felhúztak egy épületet korszerűbb, új berendezésekkel, ott maradt a régi, és így tovább. Ismerjük a magyar kórházakat.

- Igen, de ez a miénk egy kevésbé szép hely. Ennek ellenére mi nagyon szerettük, mert mi a barakkokból költöztünk be oda. És az az érzésem, hogy az, hogy nekem el kell jönni onnan, valami olyasmi miatt van, hogy egy olyan osztály, amit huszonöt éve egyvalaki vezet, még ha nem is túl aktív, akkor is az ő keze nyomát viseli. És az azért elviselhetetlen az új, szép, hatalmas jelentőségű, nagy pszichiátriai intézetnek, hogy egy ember keze nyomát kell viselnie. És ezért egy olyan főorvos, aki nagyon is tudja, hogy mit csinál és nagyon ismeri a határokat meg a szabályokat, meg a szokásokat, meg a betegeket, tulajdonképpen talán nem olyan jó egy ilyen helyen.

- A nagyszabású tervek akadályozója lett volna Ön?

- Úgy látszik. Bár én készséggel teljesítettem volna bármilyen követelményt. Főleg amire képes vagyok.

- És főleg ha a bővítésről van szó, vagy ha a munka javításáról, vagy arról, hogy kiépítenek egy új központot. Ebben nyilván még talált volna is a saját számára új dolgokat, nem?

- Igen. Nem is értem. A Lipót annak idején csupa neves főorvosokból állt, akik rendkívüli módon kompetensek voltak a területükön. Tehát egyfajta specializált főorvos volt a divat, aki általában jó az egész pszichiátriában, a saját területén pedig nagyon jó. Ott például Takács Gáspár volt az addiktológus, de minden osztályon a szakma legjobbjai voltak. Most mintha az lenne a törekvés, hogy ne legyenek túl neves orvosok.

- És Ön volt az egyetlen, aki ebben a folyamatban akadályt képezett?

- Nem, úgyhogy elég sok főorvos repült. Főleg ezek a nyugdíjasok. Például az egyik kiváló pszichiáter kollégám, aki a személyiségzavarokról szóló legjobb könyvet írta eddig, Döme László főorvos úr, aki a Lipótról került oda, amikor az megszűnt. Vagy pedig a belgyógyászatról Vadnai főorvos, vagy az intenzívről Vasi főorvos úr. Ők egyébként nem vezettek osztályt, de Vadnai Mariann igazgató volt.

- Ezek szerint a régebbi tekintélyes orvosoktól szabadultak meg? Annyian állnak ott a kórház bejáratánál új orvosok, akik nem tudnak munkához jutni, hogy azért a régieket el kellett gyorsan küldeni?

- Szó nincs erről. Talán Döme főorvos helyére kineveztek egy fiatal orvost, aki a helyettese volt. Nem tudom, hogy a szakvizsgája elég idős-e ahhoz. A szakvizsgának tízévesnek kell lennie, és ha nincs meg a tíz év, akkor az illető alkalmatlan. És ez egy nagyon fiatal ember, bár kétségtelenül egy kiváló pszichiáter.

- És hogyan fogadta ezt a kórház, a kórház orvosai, munkatársai? Mert ezek szerint valami szokatlan dolog történik.

- Nagyon szokatlan. És ritka alkalmakkor, amikor bemegyek, azt látom, hogy mindenki fél. Egy ilyen irracionális légkör van ott, mindenki azt várja, hogy mikor hol jön a következő ilyen kellemetlenség. A leggyakoribb a kirúgás, az szinte mindennapos. Először ugye ez a felső réteg volt, például Czigány Anna főorvos asszony kiváló belgyógyász, aki már három éve remekül vezeti az osztályát. Őt egyszerűen úgy akarta kirúgni, hogy helyben azt mondta neki, hogy most azonnal leváltalak. És aztán mondták, hogy ez így nem mehet, és akkor visszatáncolt, majd egy hét múlva azt mondta, hogy akkor maradhatsz, de csak egy ideig. És már kiírta a pályázatot az ő helyének a betöltésére. Ez ugye belgyógyászat, végképp nem az ő kompetenciája. És egyébként is ilyen furcsa, sértődős, bosszúálló stílusban vezeti az intézményt.

- És most mi lesz Funk Sándorral? Nyugdíj?

- Semmiképpen. Most is egy munkahelyen ülök, egy rendelőben, amit most már nagyon megszerettem. Május óta csinálom ezt, mert májusban kezdett ez derengeni előttem, hogy könnyen lehet, hogy ennek itt a vége. És akkor szinte véletlenül az asztalomon feküdt egy hetilap, és felcsaptam, hogy unottan belebámuljak, és ott volt egy álláshirdetés. Három hétre rá már megkaptam az állást, azóta itt ülök. Húszegynéhány éve működik a kőbányai Emberbarát Alapítvány, ők egy rehabilitációs intézet. Amikor meghallották, hogy innen kiraknak, azonnal óraszámot emeltek és fizetést, és ők nagyon büszkék rám, hogy azt ne mondjam, szeretnek. Ott nyitok egy ambulanciát és a magánpraxisomat is bővítettem. Azonban főállást is keresek, több ajánlatom van főorvosi állások közül. Egy kis adminisztratív probléma van csak, mert a második kirúgás még csak kéthetes, és én nyolchónapos felmondás alatt vagyok.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!