Mikola: nem reform! Megbánás és lelkiismeret-vizsgálat
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2010. július 07. szerda, 14:14
- Mihancsik Zsófia
Mikola István feljelent egy szülészorvost. „Döntésében nagy szerepe volt egy vidéken élő várandós anyának, aki már több tízezer forintot összegyűjtött a szülésre, az orvos pedig azt mondta neki, hogy gyűjtsön még hozzá. ’Ez korrupció és kényszerítés, ami nemcsak a törvényt, hanem az erkölcsöt is sérti’, mondta a fideszes politikus”.
Mikola István aztán elment Az Estébe, és részletesen is kifejtette, mi a problémája ezzel.
Először:
Szerinte éles különbséget kell tenni a hálapénz és a kikényszerített pénz közt. „A hálapénz azt jelenti, hogy a beteg kifejezi a háláját, egy csokor virággal, esetleg egy borítékkal vagy egy bonbonnal, a kikényszerített pénz az egész más. Az bűncselekményi kategória. Tehát az azt jelenti, hogy a kötelező egészségbiztosítás járulékfizetés fejében térítésmentesen járó szolgáltatásáért, pl. egy szülés levezetéséért mindenféle interneten keringő tarifák, meg sokszor sajnos orvosok szájából elhangzott összegek kikényszerítéséről van szó. Ez egy más minőség.” „A hálapénz a beteg hálája. A kikényszerített pénz, az pedig korrupció.” Ezen túlmenően: „…tűrhetetlen ez a gyakorlat, hogy a kismamák szoronganak amiatt, hogy ha áldott állapotba kerülnek vagy éppen hordják már a kisbabájukat, akkor össze kell gyűjteniük a pénzt, hogy ha ki akarják választani a szülészorvosukat, meg ott akarják megszülni a gyereküket, ahol szeretnék. Ez egy helytelen gyakorlat. Én azt gondolom, hogy ezzel kell foglalkozni, nem annyira a hálapénzzel.”
Tehát: a probléma alapvetően jogi. Ha a szülész elfogadja az ötven-százezer forintot („egy borítékot”, mert bonbont nem ismerünk ilyen nagyságrendben), előre vagy utólag, azzal semmi baj nincs (legalábbis nem akkora), mert az hálapénz. Baj azzal van, ha meg is mondja, hogy ő ennyi pénzért vállalja a szülő nő ellátását, mert az kényszerítés. Noha a szülés mindkét esetben „a kötelező egészségbiztosítás járulékfizetés fejében térítésmentesen járó szolgáltatás”. Mikola István emellett feltételezi, hogy csak az a kismama szorong, akinek az orvos előre megmondta, mennyi a tarifája. Szerinte az nem szorong, aki csak azt tudja, hogy mi a szokás, az elvárás, mennyit „illik” adni az orvosnak. Holott a szokás, az elvárás iránt nyilvánvalóan azért tudakozódik minden kismama (és minden beteg), mert úgy gondolja, akkor érezheti magát biztonságban az egészségügyi rendszerben, akkor kapja meg a megfelelő ellátást és gondoskodást, ha ezt a pénzt előre vagy utólag (vagy közben) kifizeti. És azért tudakozódik, mert tudja, hogy intézményesült pénzről van szó. Közismert, hogy van hálapénz, az is, hogy mindenki ad – tehát a kismama (a beteg) nemigen teheti ki magát annak a hátránynak, amelyet feltételezése szerint el kell szenvednie akkor, ha nem fizet hálapénzt –, és nagy biztonsággal a nagyságrendje is kideríthető. Megismétlem: ma Magyarországon nincs olyan ember, aki ne tudná, hogy mihelyt kapcsolatba kerül az egészségüggyel, fizetnie kell. Nem illik, hanem kell. Nem állítom, hogy mindenki fizet, de aki nem, az is rosszul érzi magát ebben a kapcsolatban, akár azért nem fizet, mert elvei ellen való, akár azért, mert nincs miből. Az első esetben ő a dafke kivétel, akinek a betegségén túl cipelnie kell önként vállalt normaszegését, az utóbbi esetben meg szégyenkezik, mert nem tud eleget tenni az elvárásoknak. És az is szorong, aki ad. Hogy mikor adjon, kinek adjon, mennyit adjon, hogyan adja oda. A hálapénz a leggyalázatosabb dolog a világon, mert az egyébként is szorongó embert kényszeríti többletszorongásra. A hálapénz a világ szégyene. És Magyarország a leggyalázatosabb országok közül való, először is azért, mert hosszú évtizedeken át normává tette a hálapénzt, másodszor meg azért, mert az utóbbi két évtizedben sem tett semmit* ez ellen a képmutató és az emberi kiszolgáltatottságot növelő intézmény ellen.
Mondhatnám, hogy egyetértek Éger Istvánnal – „aki személyhez ragaszkodik, és azt várja el, hogy az illető orvos bármikor ott legyen a páciens felkérésére a szülésnél, ezt senki nem várhatja ingyen” –, ha ez a mondata nem így folytatódott volna: „a szülészeti ellátás Magyarországon mindenki számára ingyenesen jár”. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke ugyanannak a képmutató rendszernek a fenntartásában érdekelt, amelyet Mikola István véd. Ő is tisztában van azzal, hogy a hálapénz a magyar egészségügyben norma, ő is ismeri a tarifákat, de úgy tesz, mintha elhinné, hogy a generális szabály az ingyenesség – értsd: a beteg a hülye, ha ennek ellenére mégis fizet –, és hogy az ingyenesség normáját csak azok az orvosok sértik meg, akik rögzített tarifával dolgoznak, nem pedig a teljes magyar egészségügyi rendszer.
Másodszor:
„Nem kérhet pénzt tőle. Ez egy illegális bevétel, tudja, hogy ez nem jelenik meg számlán, ez láthatatlan, ez sajnos korrupció” – mondja Mikola István az interjúban. Ezen a mondaton az ember már csak szégyenkezik kínjában. Nem kérhet pénzt az orvos, mert az nem jelenik meg a számlán, láthatatlan, korrupció. Csak elfogadhat pénzt, előtte, utána, közben. Noha az sem jelenik meg a számlán, láthatatlan, korrupció – de az más, az hálapénz. Bár nagyságrendileg nemigen különbözik a szabott tarifától. Nem az a probléma tehát, hogy illegális pénzek cserélnek gazdát nap mint nap az egészségügyben, hanem az a probléma, ha az illegális pénz nagyságrendjét az orvos maga közli, és saját szolgáltatása feltételéül szabja.
Harmadszor:
Mészáros Antónia, a műsorvezető itt a veszprémi megoldásra hivatkozik, ahol lehetővé tették, hogy a kismama választhasson szülészt, ha akar. De a választott orvossal szerződést kell kötnie, megszabott tarifáért. Aki meg nem választ, azt az éppen ügyeletes orvos ingyen látja el. Vagyis a veszprémi kórház legalább az egészségügy egyetlen területén, a szülészeten megpróbálta legálissá tenni a hálapénzt. Megpróbálta szolgáltatássá átalakítani: ha valaki többletszolgáltatást akar igénybe venni, szabott, nyilvánosan közzétett áron szerződést köt, fizet, az orvos meg adózik a többletpénz után. Mikola István szerint azonban „ez egy átlátható, tisztességes megoldás végül is, csak nem igazán jó. Hát ugye vannak szegény nők is, akik ugyanúgy szeretnék, hogy ha a gyereküket megfelelő körülmények között hozhatnák a világra. Én azt gondolom, hogy a társadalom számára a gyerek megszületése olyan fontos ügy, hogy ezt támogatni kell. Függetlenül attól, hogy valaki szegény, vagy éppen jobb módú és meg tudja fizetni azt a különszobát, amit Veszprémben vagy más kórházban megvásárol. Ez egy megoldás, de nem jó megoldás. Én azt gondolom, hogy a magyar társadalomnak fel kell vállalnia azt, hogy a nőnek azt a lehetőséget, hogy a világot… mert világot teremt a nő, amikor gyereket szül, hogy ezt az eseményt olyan körülmények között tegye lehetővé, ezt a társadalmilag rendkívül fontos aktust, a szülést, ami valóban a nőnek az igényeit kielégíti. És komfortos körülmények között történik.”
Mit állítunk tehát? Hogy a szülészeteken minden nőnek joga van a saját igényei szerint, komfortos körülmények közt „világot teremteni”. A szegény nőknek is. Mert „a társadalom számára a gyerek megszületése olyan fontos ügy, hogy ezt támogatni kell”. Ugye világos, hogy Mikola válaszában egy hang se esik sem a hálapénzről, sem a „kikényszerített” pénzről, vagyis a sok évtizedes gyakorlatról. Normáról és ideológiáról esik szó, ugyanarról a normáról és ideológiáról, amelynek örve alatt évtizedek óta szabadon burjánzik a hálapénz. Ezzel együtt sem mondhatjuk, hogy Mikola István ne akarná közelíteni egymáshoz a társadalmi értékrendet és az álságos egészségügyi gyakorlatot. Akarja. Két módszert tud rá így nagy hirtelenjében. Az egyik: „azoknak, akik ezt a gyakorlatot, amit most mi ostorozunk elkövették és elkövetik, azoknak végig kell gondolni ezt a történetet.” A másik: „lelkiismeret-vizsgálatot kell tartani azoknak a szülészorvosoknak, akik elkérik a kismamáktól a pénzt.”
Tehát az állam, amelynek nevében Mikola nyilvánvalóan beszél, abban látja a megoldást, hogy a bűnösök szálljanak magukba, gondolják végig a tettüket, és tartsanak lelkiismeret-vizsgálatot. Az állam szabályozó funkciója, azaz az állampolgári – benne az orvosi – magatartásokat okos szabályokkal, netán átfogó reformokkal terelgető-befolyásoló szerepe a Fidesz-államban az egyházi funkcióval azonos: a bűnös magába száll, lelkiismeret-vizsgálatot tart, bűnbánatot gyakorol, és a probléma megoldódik. Nem kellenek átfogó, intézményes megoldások: a megoldás az egyén erkölcsi képességére és nagyságára van bízva. Hiszen tudjuk, minden emberben ott rejlik az erkölcsi nagyság. Csak fel kell szólítani rá, hogy használja, és akkor megy minden, mint a karikacsapás. Az állam nem bíbelődik holmi reformokkal, ha azt látja, hogy a társadalomban fényévnyi távolságra kerültek egymástól a normák és a gyakorlat. Hogy az egyébként is kiszolgáltatott embert valamelyik alrendszer még kiszolgáltatottabbá teszi. Hogy a képmutatás, a látszat, a hazugság és a hamisság uralja el a világot. Hogy az emberek közti egyenlőtlenség – státusbeli, pénzbeli – mindig, mindenütt érvényre jut, amit csak tudomásul venni lehet és érdemes, mert csak így lehet szabályokkal korlátok közé szorítani, hogy a lehető legkevésbé legyen igazságtalan. Mikola István ezt nem tudja. Vagy azt akarja velünk elhitetni, hogy nem tudja, mert hátha akkor mi is elhisszük, napi ezernyi, ennek ellentmondó tapasztalatunk dacára is, hogy tényleg egyenlőek vagyunk.
Negyedszer:
Hová fordulhat az egyszerű ember, ha érzi, tudja, hogy nemcsak igazságtalanul, álságosan, hanem pofátlanul is működik a rendszer, amellyel volt olyan szerencsétlen, hogy találkozni kényszerült? Mikola István azt mondja: „Mert jelzik egyre többen nekem is és az általam vezetett Egészségügyi Bizottságnak is, hogy olyan mértékben elharapózott ez a pénz kikényszerítés, a szülészeti eseményekkel kapcsolatban, hogy most már demográfiai károk vannak belőle.” És azt: „Ugye én azért foglalkoztam azzal, hogy feljelentést teszek, mert olyan levelek érkeztek hozzám, és nemcsak hozzám, hanem a parlament alelnökétől kaptam ilyen felszólításokat, hogy most már tűrhetetlen ez a gyakorlat.” Meg azt: „Bejelentések jönnek, levelek jönnek, panaszok jönnek ezzel kapcsolatban, ugye a Parlament Egészségügyi Bizottsága a kormányt ellenőrzi. Az egészségügyi ellátás biztonsága felett ilyen értelemben őrködik. Tehát mivel sok ilyen bejelentés van és nemcsak hozzánk, a szakbizottsághoz jön ilyen, hanem a közélet egyéb szereplőihez is, akik hozzánk fordulnak és kérnek ebben segítséget…”
Vegyük sorra, kihez fordulhat tehát az egyszerű ember a nagyhatalmú egészségügyi rendszerrel szemben. Mikola Istvánhoz. Az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságához. A parlament alelnökéhez. A közélet egyéb szereplőihez. Ahogy régen: Kádár Jánoshoz meg a Magyar Rádióhoz. A nagy emberhez meg a nyilvánossághoz. Ami biztos: az Egészségbiztosítási Felügyelethez nem. Ahhoz a szervezethez, amelynek az volt a dolga, hogy a panaszos helyett eljárjon. Hogy kivizsgálja az ügyét, amihez apparátusa, szaktudása, nem utolsósorban törvényi felhatalmazása van, mi több, a törvény szankciókat is biztosít számára, hogy észre térítse a hanyag intézményt, és elégtételt szolgáltasson az egészségügy sértettjének. Ahhoz a szervezethez nem fordulhat tehát, amelynek kitüntetett feladata volt, hogy az egészségügynek kiszolgáltatott embert legalább utólag megvédje, és ezáltal valamiféle ellenőrzést gyakoroljon az egészségügy elfogadhatatlan gyakorlata felett. A Fidesz-kormány ugyanis felszámolja ezt a kizárólag a betegek érdekérvényesítése céljából létrehozott intézményt**. A betegnek marad Mikola István meg a többi nagy ember. Meg az ezer más feladattal bajlódó ÁNTSZ***. Irkálhatnak nekik leveleket.
Olvassák el Tóth Ákos: Orvosforradalom című írását, és tanulmányozzák az Egészségbiztosítási Felügyelet honlapján azoknak az eseteknek (az egészségügyre tett panaszoknak) a részletes – és nyilvános! – leírását, amelyekben a Felügyelet az elmúlt négy évben eljárt. Aztán ítéljék meg, hogy szükség van-e erre az intézményre, hogy a bürokráciát csökkenti-e a Fidesz-kormány, amikor megszünteti, vagy a betegeket és hozzátartozóikat fosztja meg, tudatosan és szándékosan, egy olyan intézménytől, amely kizárólag azért született, hogy legyen hová fordulniuk, ha vérlázító magatartásokkal találkoznak az egészségügyben.
Végül néhány adat a Magyar Televízió Az Este című műsorának gyűjtéséből:
„A hálapénz legkisebb összege 1000 Ft, a legmagasabb pedig 500 ezer volt tavaly. Ez derült ki a Patika Egészségpénztár és a budapesti Corvinus Egyetem reprezentatív felméréséből.”
„Az összes orvos-beteg vagy bármilyen találkozónak a 73 százalékában ad valaki hálapénzt, tehát magyarul minden 10 emberből 7 ad orvosnak, nővérnek, akár a takarító személyzetnek valamekkora összeget. A legtöbbet a kórházakban az orvosoknak adnak.”
„Az átlagos hálapénz összege egy kórházi orvosnál 28 500 Ft volt. Rendelőintézetben átlagosan 8600 Ft-ot adtak, a háziorvosnál pedig 6600 Ft volt az átlagos hálapénz. A nővérek jellemzően 2500-3000 Ft hálapénzt kaptak a háziorvosnál és a rendelőkben. Kórházakban viszont bőkezűbbek az emberek, az ellátóknak átlagosan 6800 Ft-ot adtak. A 2000-es évek második felében évente 80-100 milliárd Ft-ot adtak Magyarországon hálapénzként. Ezt az Egészségügyi Minisztérium becsülte. A már ismertetett magánfelmérés szerint az összeg 73,4 milliárdot tett ki.”
Hát így néz ki „az új kezdet” a forradalom másnapján, a nemzeti együttműködés hajnalán. Amely „az emberek akaratának megfelelő ütemben halad”, és amely „a közös felelősségvállaláson alapuló és a közteherviselést megvalósító gazdasági rendszerhez vezet, úgy, ahogyan az emberek arról döntöttek.”
*Meggyőződésem, hogy az a reform, amelyet a Gyurcsány-kormány elkezdett, ebbe az irányba indult el, tehát az első és egyetlen ilyen kísérlet volt. Kivitelezésének módjáról, a vele szemben tanúsított elképesztő erejű ellenállásról, egész politikai közegéről, végül bukásának okáról nagyon hiányzik a tárgyilagos elemzés.
** „Az előző kormány elhibázott lépéseinek korrekcióját szolgálja az egészségügyi tárgyú törvények módosítása - mondta Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter. Az egyes egészségügyi és szociális tárgyú törvények módosításáról szóló javaslat expozéjában kifejtette: a Gyurcsány-kormány liberális reformkísérlete ’súlyosan félresiklott’, s most azokat a legsürgetőbb módosításokat végzik el, amelyek a betegek érdekeinek érvényesítését, az ágazati hatékonyság növelését és a bürokrácia csökkentését szolgálják. Az indítvány megszüntetné az Egészségbiztosítási Felügyeletet, mivel szerepköre Réthelyi Miklós szerint feleslegessé vált. Elmondta, hogy a felügyelet jogkörei közül megmarad és az ’ágazatban már bizonyított’ szervekhez kerül az egészségbiztosítási szolgáltatást igénybe vevők jogainak védelme, illetve több közzétételi feladat is. A kereszténydemokrata Nagy Kálmán szerint az egészségügyi biztosítási felügyelet évről évre nagyobb költségvetési igénnyel fordult a kormányzat felé, így annak megszüntetésétől azt reméli, hogy ’új kezdetet nyit’ az egészségügy területén.”
*** „A fölszámolásra ítélt Egészségbiztosítási Felügyelet alig több mint három éve jött létre: évente körülbelül négyezer betegpanaszt vizsgált, sokszor a betegjogok megsértése miatt szabott ki milliós bírságokat. A legtöbb kritika éppen emiatt érte. A másik „nagy hibája” az volt, hogy megpróbálta a magyar egészségügyre jellemző régi, meggyökeresedett viszonyokat feloldani, átformálni. A kórházak vezetői vagy az egészségügyben dolgozók viszont sokszor úgy érezték, a felügyelet rajtuk verte el a port, és nem a rendszeren, amelynek az intézmények is csak áldozatai. A felügyeletből a benyújtott törvényjavaslat néhány funkciót megőriz, és más egészségügyi szakhatósághoz telepít. Így a várólisták vezetése az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, a gyógyszerár-támogatással kapcsolatos jogsérelmek eldöntése a bíróságok hatáskörébe megy át, a betegek jogvédelme, a panaszok kivizsgálása részben az egészségbiztosítóhoz, másrészt az ÁNTSZ-hez kerül.”